Mi a teendője mindazoknak, akik nem baloldaliak? Meg kell mentenünk a keresztény gyökerű polgári társadalmat a bürokratáktól, fenn kell tartanunk a szabadság kis köreit, azokat a természetes közösségeket, melyek a világszerte túlságosan is nagyra hízó államban a hatalom ellenpólusai lehetnek.
A hidegháború idején egyszerűbb volt a világ a Vasfüggönytől keletre. Az itt élők megtapasztalták, hogy az ellenség harckocsival érkezik: rombol, felperzsel, erőszakol, gyilkol. Majd miután meghódítja a teret, belakja magát a szellem világába is: megtéveszt, hazudik, cenzúráz, ellehetetlenít és szemétre hányja két és fél ezer év kultúráját.
Történelmi szükségszerűséget hirdet, de közben semmibe veszi a valóságot, az emberi természetet és a józan észt.
A nyugati embereknek bizonyos értelemben nehezebb dolguk volt: hozzájuk nem lánctalpakon érkezett a Haladás. A nyugati marxistáknak nem volt lehetőségük arra, hogy megmerítkezzenek a népi demokráciában, így lehetőségük sem adódott arra, hogy az egyetnemértőket karhatalom segítségével eltávolítsák a munkahelyekről, de lehetőség szerint az élők sorából is. A nyugati baloldali értelmiség elkötelezettségét sosem lehetett olyan egyértelműen lemérni, mint mifelénk, ahol, ha az ember könnyűnek találtatott, meg sem állt Recskig.
Az újbaloldal lázadóinak a való életben nem kellett szembenézniük a működő szocializmus borzalmával, az íróasztal mögött pedig szabadon kritizálhatták a fennálló társadalmi rendet. Különösen jövedelmező volt ez Párizsban, ahol például egy Jean-Paul Sartre-nak lehetősége volt arra, hogy állandó jelleggel a Hotel Mistralban lakjon, átsétáljon reggelizni a Deux Magot-ba, majd ebédjét ráérősen elköltse a Flore-ban és mindeközben hangosan dicsőítse a Szovjetuniót.
Jean-Paul Sartre – wikipedia
A szerkesztőségek és egyetemek falai között vívott háború a baloldal igazi terepe. Olyannyira, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint a kultúrharcot megnyerték. (Jóllehet a háború nem ért véget…) Scruton rámutat: a baloldal oly módon tett szert hegemóniára az akadémiai, művészeti és irodalmi világban, hogy meg sem fogalmazták pontosan miért is küzdenek – csak azt, hogy mi ellen. A fennálló rend (olykor kifejezetten éles eszű) kritikája sok esetben elegendő volt ahhoz, hogy a közvéleményt és a fiatalságot is maguk mellé állítsák. Az újbaloldal diadala kétségbevonhatatlan: a mai napig saját nyelvükön kell vitatkoznunk a baloldali értelmiséggel.
Hogyan jutottunk el idáig? Kik az elkövetők?
A Futóbolondok, csalók, agitátorok – Az újbaloldal gondolkodói igen sommás, de korántsem kimerítő választ ad a kérdésre. Sir Roger Scruton vitriolba mártott tollal írta meg a szélhámosság fél évszázadának történetét.
Sir Roger a témakijelölés során nem volt könnyű helyzetben: ha az ember a lázadás történetét akarja megírni, nem tehet mást, mint önkényesen kiválaszt egy korszakhatárt. Szerzőnk be nem vallottan, de Paul Ricoeur nyomdokain jár, mikor kijelöli szellemi ellenfeleit. Könyvének összes szereplője Marx, Nietzsche és Freud köpönyegéből bújtak ki.
A mű az 1985-ben megjelent Thinkers of the New Left újraszerkesztett változatának magyar fordítása, a The Salisbury Review-ban közzétett cikkek gyűjteménye. Az intellektuális imposztorok jegyzéke gondosan válogatott, ám korántsem teljes. A névsor nem egyenletes, így a szelekció elve sem teljesen világos.
Akadnak benne olyan személyek, akikről vélelmezhető, hogy véglegesen helyet foglaltak a filozófiatörténet panteonjában: ilyen az ateizmusból fakadó totális szabadság lehetőségét őszintén végiggondoló Sartre. De nem tévedünk nagyot, ha idesoroljuk Antonio Gramscit is, aki a hegemónia-probléma felismerésével maradandót alkotott a politikaelméletben.
A magyar olvasó nem csekély elégtételt érezhet, amikor a húsbavágó elemzést olvassa Lukács Györgyről, aki állítólag egyetlen exportcikkünk Nyugat felé, a pulykán kívül. Ha az említett személyek filozófiai munkásságának eredetisége és társadalmi hatása egyaránt szerepet játszott a kiválasztásukban, akkor hiányzik mellőlük Simone de Beauvoir, Bertrand Russell, Jacques Derrida vagy Peter Singer.
Simon de Beauvoir – bloostculturecorridor.com
A posztmodern csalók között nagyon helyesen ott találjuk a közismerten pszichopata, feleséggyilkos Louis Althussert, de valamiért kegyelmet kap a gondolkodóként és politikai aktivistaként nem kevesebb kárt okozó Jean-François Lyotard vagy a lényegében dadaista Jean Baudrillard. Utóbbi ugyan élete vége felé átállt a jobboldalra, ám írásai ettől nem lettek érthetőbbek.
Scruton az őrültek közé sorolja a vitathatatlan intellektuális befolyással bíró Habermast, de szabad lábon távozhat a frankfurti iskola többi tagja. A józan ész ellen támadást indító baloldali radikális feminista mozgalom, illetve a „fekete polgárjogi mozgalom” kártevőinek teljes vonala hiányzik, csakúgy, mint a nyitott társadalom és a multikulturalizmus ideológusai, akik az iszlamizmus legfőbb szálláscsinálói.
Az így is vaskos, félezer oldalas kötet azonban vitathatatlanul megáll a saját lábán, és sokkal inkább érdemel elismerő szavakat, mint kritikát: a könyvben szereplő személyekről lényegbevágó és érvényes információt kapunk. Sir Roger javára legyen mondva, megcselekedte, amire kevesen lennénk képesek: tisztességgel elolvasta írásaikat, és amennyiben ez lehetséges volt, értelmezte őket. Ezzel óriási terhet vett le azon olvasók válláról, akik szeretnének megismerkedni az újbaloldal gondolkodóival, de nem kívánják kitenni magukat a tartós lelki sérüléseknek, melyeket e mérgezett szövegek okozhatnak. A baloldal gondolkodói ugyanis gyakran helyes felismerésekre jutnak, húsbavágó, pontos kritikáját adják a kereszténység utáni nyugati világnak. De egyvalamivel adósok maradnak mindannyian: a fegyelmezetten és alaposan végiggondolt alternatíva felállításával. Ez a baloldal legjellemzőbb vonása: kritizál, esztétizál, szociologizál, dekonstruál, elbizonytalanít; megmutatja a fonákját, megbélyegez és szembesít, de végül kételyek között hagy.
Mi a teendője mindazoknak, akik nem baloldaliak? – tehetjük fel a kérdést. Scruton válasza egyértelmű: meg kell mentenünk a keresztény gyökerű polgári társadalmat a bürokratáktól, fenn kell tartanunk a szabadság kis köreit, azokat a természetes közösségeket, melyek a világszerte túlságosan is nagyra hízó államban a hatalom ellenpólusai lehetnek. Óvni és erősíteni kell az organikus önszerveződéseket, a társadalom sejtjeit.
Ha meg akarunk menekülni a Gulagtól és Auschwitztól, akkor nem hagyhatjuk, hogy a baloldal dekonstruálja az emberi személyt és elválassza tőle a személyes felelősséget. Ragaszkodnunk kell természetes közösségeinkhez és nem tűrhetünk meg magunk felett semmilyen erőszakolt kollektivizmust. Ám mielőtt hozzálátnánk bármelyik feladatunk elvégzéséhez, legelőször is ki kell szabadítanunk a nyelvet a baloldal börtönéből: vissza kell szereznünk azt, amit a baloldal ideológusai az újbeszél segítségével elragadtak tőlünk. Csak saját, természetes nyelvünkre rátalálva verhetjük vissza a baloldalról szüntelenül érkező vádakat. Csak a saját nyelvünkön megszólalva törhetünk ki a baloldal által ránk erőltetett dichotómiákból (bal–jobb, haladó–reakciós), amely az ésszerű vitát gyakran lehetetlenné is teszi. Scruton jól látja, a kommunista propaganda legnagyobb sikere, hogy a közbeszédet immáron teljesen átjárja a meggyőződés: a fasizmus és a kommunizmus két ellentétes pólus.
Ma már nem is kérdés, hogy az ember világnézete, vallása és politikai álláspontja nem más, mint ideológia, ami elhelyezhető a szélsőbaltól a szélsőjobbig húzódó egyenes vonalon.
A baloldali gondolkodásban ugyanis alapvető szerepet játszik a politika világának leegyszerűsítése és primitív, kétdimenziós ábrázolása. Meggyőződésük, ha az ember nem a baloldalon áll, akkor csakis jobboldali lehet.
Scruton felhívja a figyelmet: a baloldali gondolkodók szüntelen megfélemlítési kampányt folytatnak azért, hogy elfogadhatatlanná tegyék a jobboldaliságot.
Többnyire persze nem fejtik ki ennek jelentését, mintahogy azt sem, miért is alkotnának egy csoportot a nemzetiszocialisták, a fasiszták, a konzervatívok vagy a gazdasági liberalizmus hívei. „Egyvalami felől azonban nem hagynak kétséget. Ha valakit egyszer jobboldalinak minősítettek, azzal többé nem kell vitatkozni; a nézetei nem érdemesek figyelmünkre, jellem dolgában sem ér semmit, s már az is hiba, hogy egyáltalán létezik. Az ilyen ember nem vitára érdemes ellenfél, hanem kór, amellyel le kell számolni.”
Sir Roger Scruton – XXIszazadintezet.hu
Scruton lényeglátása biztos támpontot jelent számunkra a tárgyalt szerzőket illetően. Az angoloktól nem megszokott érzékenysége Közép-Európa iránt pedig kifejezetten megmelengeti a magyar olvasó szívét. Nyugodj békében, Mester! Köszönjük áldozatos munkádat!
Pogrányi Lovas Miklós kutató
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
