Tömegbe lövetők klubja

Tömegbe lövetők klubja

Az elmúlt időszakban (elmútnyócév) tulajdonképpen alig jelent meg pozitív hír a nemzetközi sajtóban Magyarországról. Ami véletlenül mégis megjelent, az messziről és gondosan elkerülte a kormánypárt bárminemű jó színben való feltüntetését. És itt csöppenünk bele az úgynevezett Elios-ügybe, amiről immár a New York Times is írt.Ezeknek a cikkeknek már a fele se tréfa.

A pontosság kedvéért: jelent meg olyan publicisztika, ami minimálisan, de pozitívan értékelt, de ott is főként valami fenyegető, autoriter rezsimet jelenítettek meg a háttérben, csak valamilyen legitimáló tényező mentette a helyzetet.

S, ha jól megnézzük, az úgynevezett Elios-ügy lett az egész történet állatorvosi lova. Igazi hosszú hírnek álcázott publi jelent meg ugyanis rólunk a New York Times hasábjain, ahol természetesen az autoriter állam a zseniálisan gonosz Vorbán vezetésével nyolc év alatt kiterjesztette karmait a szabadságvágyó magyarokra. Kicsit korábban a NYT egy másik cikkének másik remek videójában (2.24.perctől) Maduro és Erdogan elnökkel kerültünk egy szintre, mint antidemokratikus, illiberális autoriter ország.

A gyengébbek kedvéért, előbbi (a Maduro konkrétan) a világ legnagyobb kőolajvagyonán ülő venezuelai diktátor, aki így is csődbe vitte az országot (hiperinfláció van), feloszlatta a parlamentet, 120 embert fizikailag eltüntetett, szóval több mint huncut figura. Erdogan pedig 20 ezer feletti létszámot rúgatott ki, többszázakat elítéltetett, 249-embernek nyoma veszett, továbbá épp löveti a kurdokat. Aztán tegnapelőtt a Guardian írta le rólunk ugyanezt. Nem jártunk jobban még decemberben a Financial Timessal sem.

Szóval végre valóban illusztris klubba kerültünk!

Ha a szívünkre akarjuk tenni a kezünket, ezekben a hírnek álcázott publicisztikákban semmi meglepő nincs. A magyar ballib sajtó már csak így szeretne bennünket láttatni. Olvashatjuk eleget az indexen, az átlátszó.hu-n, vagy a 444.hu-n, immáron az mno-hírtévén, (és nem fogom sorolni, álmunkból felkeltve bedobunk még legalább néhány nevet).

A „mértékadó” index pártatlan húzásairól talán annyit érdemes megjegyezni, hogy épp a napokban egy szerencsétlen kecskeméti baleset felelősségének kérdésében sikerült eljutni egyenesen a miniszterelnökig. (Logikus, nemde?)

De vissza a nemzetközi vizekre! Szegény Gulyás Gergő, már mint frakcióvezető nyilatkozott úgy, hogy „A német sajtó 70-80 százaléka egyértelműen baloldali vagy zöld szimpatizáns. Őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekintenek mindazon értékekre, amelyet a magyar kormány képvisel …”. Nincs igaza. Ugyanis a német jobboldali sajtótól se várhatunk sokkal jobbat. A konzervatív Die Weltben, a legjobb amit láttunk, az a „citromba harapott fanyalgás” – kitüntető kategóriája.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a csudába tudják ezeket a dolgokat külföldön, a „mértékadó” sajtóban mindig ugyanebből a szempontból leírni, és miért nem írnak más nézőpontokból is cikkeket? Vajon hogyan történhet meg az, hogy egy valóban okleveles diktátorral kerültünk egy szintre?

Talán nem árulunk el titkot azzal, hogy nem szeretnek minket. Ám azért, amit ők művelnek, az már az inkorrektség egy olyan fokozata, amelyet vizsgálni kell.

S a helyzet az, hogy a saját bénaságunkat is. Hiszen a Fox Newson, vagy más orgánumokban – akár a Breitbarton is – nyugodtan megjelenhetne rólunk olyan cikk, amelynek örülhetnénk. Főleg azok után, hogy épp tegnap volt a Guardian Spotlight rovatában Finnországról egy olyan hír, amelyben hozsannáztak, a mai nap pedig a kivételesen demokratikus Dubai-ról szól a mézesmázosan ömlengő hír.

Így, ha lángoktól ölelt kis hazánkról jót szeretnénk látni a nemzetközi sajtóban, akkor a kormányszóvivő olvasói levelet ír egy cikkhez. Utólag. (Azok után, hogy egyébként senki nem vállalta a megszólalást.) Ezen vélhetően a nemzetközi lap szerkesztőségében jól szórakoznak, s ha akad egy kedvesebb napos skribler, akár azt is elérhetjük, hogy a hír megjelenése után egy nappal az alrovat utáni alrovatba bekerülünk.

Szóval az a stratégia, hogy nem szólalunk meg koordináltan egy nemzetközi lapnak, nos nem sokat segít.

Betesznek a hírbe egy kormányzati megszólalót, jó esetben még egyet – esetleg félmondatban. Aztán jön a Konrád György, a Magyar Bálint, meg a másik konrádgyörgy, a másik magyarbálinttal, mint örökzöld, ám mégis friss fuvallatként megszólaló nyilatkozó. Rendszerint az előbbi a „konzervatív gondolkodó” (javára írandó, hogy a közelmúltban egyszer – tán üdítő kivételként – véletlenül majdnem mondott jót is).

Kis szerencsével találkozhatunk a szokásosnak mondható nemzetközi cikkekben csikófogait elhullajtott szocialista politikussal, szocialisták által jelölt, de már távozott alkotmánybíróval, volt SZDSZ-es „függetlenpártatlan gazdaságpolitikussal” ésatöbbi ésatöbbi.

Szóval fejben már meg is írhatnánk a következő cikket, sőt, tulajdonképpen nem is jelent intellektuális kihívást. Ha ilyeneket kellene olvasnunk naponta, bizony hamar ráunnánk a sajtóra. Jegyezzük meg, a mostani NYT írás egy kicsit igényesebb volt a többinél. Hozzáteszem: összesen négyen írták.

Diktatórikus, tömegbe lövető és ország-összeomlasztó NER-ünk egyik ballib sajtó által legfájóbban emlegetett dúlása a Népszabadság eladása, majd bezárása volt. Azé a lapé, amely a független, mértékadó, szeriőz (nem folytatom) jelzőket kapta mindenhol. Tette ezt úgy, hogy kicsit több mint fél évvel eladása, majd bezárása előtt még a szocialista párt alapítványának (rész)tulajdona volt. A többit most nem is sorolom, csak jelezném, az úgynevezett „jobboldali médiatúlsúly” amelytől minden héten rettegnek, olyannyira nem igaz, hogy valószínűleg az egyetlen Index közülük körülbelül a három jobboldali új portál olvasottságánál erősebb. A rosszabb napjain.

Ennek persze sok oka van, többszáz oldalt lehetne elemezni, miért, hogyan alakult így, ugyanakkor egyvalamit ne felejtsünk el: komolyabban vehető „jobboldali internetes sajtó” mint olyan, három-négy éve van körülbelül, ellentétben a ballal, amely jogelődein keresztül már 97 óta. A balos nyomtatott sajtót nem is hozom fel, ott ugye a Szabad Népig vezethetjük vissza a hagyományokat, az meg elég hosszú idő. (Hozzáteszem Uj Péter, indexalapító- jelenleg 444főkorifeus speciel az előbb említett Szabad Nép jogutódánál volt kiemelt szerző.)

Most nem kezdek bele a „hálózatba”, a sajtóba épített háromperakárhányasok sztorijaiba, ami csak színesíti, mélyebbé teszi a dolgot, hosszú lenne.

Ugyanakkor rossz hírt kell közölnöm: ez így is fog maradni elvtársak, bármennyire is zseniális központi kommunikátorok esetén is, ha (vastag ha következik) nem kezdünk el gondolkodni.

S a válasz a mostani New York Times cikkben rögtön meg is mutatkozik: egyikőjük a Budapest Beacon újságírója, másikuk az átlátszónak dolgozik, harmadikójuk kicsit érdekesebb eset, de természetesen, írásai alapján legalábbis velük van.

S ők bizony számos ösztöndíjon, támogatáson keresztül mindig is azon az oldalon fognak maradni. Ha tetszik, ha nem. Most jöhetne itt a szokásos a fidesz sorosozik kezdetű kommunikációs panel, de az igazság az, hogy bizony ő tényleg finanszírozza a sajtóellenzéket – lásd a 444.hu tulajdoni arányait. Ám finanszírozzák mások is boldogan a balos ellenzéki újságírókat számos ösztöndíjon, alapítványon keresztül.

Felteszem a kérdést: ha pártunk és kormányunk mintegy három éve jött rá arra, hogy meg kell venni és ki kell alakítani egy „jobboldali médiát”, mennyi időbe telik neki, míg rájön, hogy célszerű lenne saját magának is kijuttatni tehetséges fiatalokat ösztöndíjakon, alapítványokon keresztül a nemzetközi sajtóba?

Vajon mikor jön létre legalább egy olyan alapítvány, mint a Fulbright, magyaroknak, magyaroktól, amin keresztül finanszírozni lehet olyanokat is, akik esetleg nem úgy gondolják, hogy Magyarország alkotmányos berendezkedése egyenlősíthető egy konkrétan lövető diktátorral? S lesz olyan is, hogy látjuk őket ösztöndíjjal támogatva valamely külföldi egyetemen tanulni? Mondjuk esetleg nem „Erasmusnak” hívott ösztöndíjalap – támogató intézmény lesz, hanem esetleg „Pázmány Péter”, vagy Széchenyi. (Lieber Stefferl, ha jól emlékszem, sokat császkált külföldön, mielőtt felvette volna a „legnagyobb magyar” című eposzi jelzőt.)

Mikor fog finanszírozni egy magyarországi, magyar alapítvány olyan oknyomozó cikkeket író újságírókat, amelyek esetleg arról is szólhatnának, hogy valami tényleg megépült? Merthogy a Transparency International ellentétes célú programjait az Európai Bizottság, a Norvég Alap, vagy a svéd állam, továbbá a franciák államilag támogatják. Ők világszerte (vagy legalábbis Európa szerte) teszik ezt.

Szóval mikor lesz belőlünk „posztkommunista autokráciából”, diktatúrából, urambátyám tolvajvilágból esetleg feltörekvő, demokratikus ország? Lesz-e olyan vezető nyugati sajtóorgánum, amelyik nem a nacionalizmus oldaláról fogja fel a magyar kisebbségekért aggódó magyar kormány nyilatkozatait?

Mikor leszünk tolvajok helyett építők?  Mert ez a kérdés, elvtársak, valahol mindig a fejekben dől el. Azokat pedig az újságon keresztül lehet átgondolásra késztetni.

S itt jön a költségek, című remek felvetés. Ahogy Mr. Teufel megkérdezte volt a Macskafogóban: „mennyibe kerül?”. Nos, sokba. Szerintem legalább két-három kilométer autópályába.

www.tutiblog.com

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »