Az infláció a világgazdaság rettegett új mumusa. A pénz elértéktelenedése a világ legnagyobb részén érzékelhető problémává vált. Az Egyesült Államokban az infláció négy évtizedes csúcsra emelkedett, Európában pedig 20 éve nem volt ilyen drágaság. A szakértőknek persze még ennél is van rosszabb rémképük, ők igazán a stagflációtól, az infláció és a gazdaság stagnálás kettősétől tartanak, amely katasztrofális helyzetbe sodorhatja a világot. Itt azonban egyelőre nem tartunk. Ám az inflációs hullámból Szlovákia sem maradt ki – euró ide vagy oda.
Szlovákiában 2004 óta nem voltak ilyen magasak az árak. Az évközi infláció 5,4 százalékra nőtt. Mivel az inflációt általában vásárlói kosarakra állapítják meg, a képzeletbeli kosárban sokféle termék van. Egyes termékek inflációja alacsonyabb, másoké magasabb. Rossz hír, hogy a magasak közé olyan alaptermékek tartoznak, mint az élelmiszerek vagy az üzemanyag. Egy évvel ezelőtt még 1,10 euróért vásároltuk a 125 grammos teavajat – ami már akkor is drága volt – ma már 1,49 euróba kerül átlagban.
Az üzemanyag ára is meredeken emelkedik: míg egy évvel ezelőtt 58 euróba került egy átlagos autó teletankolása, addig ma 75 euróba (!). A dolog érdekessége, hogy a járvány előtt Európa épp a deflációtól, vagyis a pénz felülértékelődésétől tartott. Nyilván ha többet vásárolhatunk ugyanabból az összegből, az előnyösnek tűnik. És ez így is van, de csak rövidtávon. Ha tartóssá válik az árak csökkenése, az valamilyen túlkínálatra vagy alulkeresletre utal, ami viszont már nagyon is veszélyezteti a gazdaság működését.
Ha tartósan csökkennek az árak, a háztartások nagy tömegei elhalasztják nagyobb összegű vásárlásaikat, csökken a fogyasztás, a csökkenő kereslet túlkínálathoz vezet, amire a vállalatok azzal reagálnak, hogy elhalasztják beruházásaikat, nem teremtenek több munkahelyet, csökkenteni próbálják bérköltségeiket, az alacsonyabb foglalkoztatás pedig tovább csökkenti a vásárlási kedvet, és ezzel a kör bezárul és örvénnyé alakul.
Ördög a részletekben
Nyilvánvaló, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. A deflációs hatás attól is függ, hogy az adott gazdaságban mely ágazataiban keletkezik kereslethiány, vagyis hogy a fogyasztók hova csoportosítják át megtakarításaikat. Az Európai Unióban a deflációtól sokkal inkább azért tartottak, mert valódi szakítópróbája lett volna az Euróövezetnek, ahol az euró leértékelésében érdekelt déli tagállamok néznek farkasszemet az erős eurót megtartani akaró Németekkel és északi tagállamokkal.
Itt is az a kulcs, hogy az adott nemzetgazdaság milyen berendezkedésű. Az olasz vagy francia idegenforgalomnak nyilván a túlságosan drága euró nem tesz jót, mert csökkenti a forgalmat, amitől nő az ágazati munkanélküliség. Ugyanez a helyzet az élelmiszeriparral, mert az erős euró gyengíti az exportot, és így a francia és olasz élelmiszeripari termékek versenyképessége sérül. Más a helyzet Németországban, ahol (leegyszerűsítve) a Siemens turbinákért, szofisztikált ipari berendezésekért nagyjából állandó marad a kereslet, így az export erős euró mellett is kiválóan teljesít. Ezek nagyon nehezen áthidalható ellentétek, amit újabban úgy akarnak megoldani, hogy például a 750 milliárdos újjáépítési csomagból az EU 200 milliárdot az olaszoknak ad – annak az országnak, ahol a legnagyobb a veszélye, hogy az eurozónából való kilépés politikai témává válik.
A járvány lebontotta a szabályokat
A koronavírus azonban megváltoztatta a helyzetet. Defláció helyett az infláció vált a fő ellenséggé. A világgazdaság kimozdult az egyensúlyi pontból, ami azt jelenti, hogy bizonyos ágazatokban többé nem érvényesek a kereslet-kínálat hagyományos szabályai. A koronavírus számtalan gazdasági problémát okozott, vagy ha úgy tetszik, rávilágított egyes gazdasági gyakorlatok sebezhetőségére és gyengeségére. Ettől független érdemes kiemelni, hogy voltak folyamatok, amelyek már a járvány előtt is megjelentek – mint például az autóipar megroggyanása.
Azóta a problémák halmozódtak. A közponi bankok a járvány okozta válságra reagálva elkezdte állami kötvényeket felvásárolni, amivel rengeteg pénzt pumpáltak a gazdaságokba, ami sok vállalatot és háztartást tartott a felszínen annak ellenére, hogy a lockdown és a korlátozások miatt számos ágazat gyakorlatilag hibernálódott. Amit viszont nem sikerült elkerülni, az az ellátási láncok bonyolult hálózatának sérülését.
Jó példa az autóipar, ahol a legtöbb gyár nem tart raktárkészletet. A járvány miatt az alkatrészek célbajuttatása is problémát okozott, nem sokkal később már a legyártásuk is. A második hullám idején a határok lezárásával a munkaerő mozgása is akadozott. Az egymásra épülő ellátási láncok a koronavírus súlya alatt megroggyantak, és ez más ágazatokra, például a zöldség és gyümölcstermesztésre is igaz. Hiába akarták növelni vásárlásaikat a fogyasztók a második és harmadik hullám között, nem volt áru abban a mennyiségben és minőségben, ahogy azt megszokhatták.
A munkaerőhiány begyűrűzött a logisztikába is, amely így még kevésbé tudta teljesíteni feladatát. Láttuk milyen hatással volt például a briteknél, ahol hiába volt elég üzemanyag az országban, nem tudták eljuttatni azt a benzinkutakhoz, és kitört a pánik a lakosság körében.
A kőolaj piaca is igen szemléletes példa. Az első hullám idején az idegenforgalom, a közlekedés visszaesése miatt az olaj iránti kereslet megzuhant, és olyan túlkínálat volt, hogy volt olyan határidős ügylet, ahol az eladónak kellett fizetnie azért, hogy áruját valaki átvegye. A tárolók megteltek, nem volt szabad kapacitás. Aztán a kínálat igazodott a kereslethez, ám a kereslet időközben emelkedett, a kínálat így némileg le volt maradva. A túlkereslet pedig felhajtotta az kőolaj árát.
A központi bankoknak két lehetősége van
A központi bankoknak két eszköz áll rendelkezésére, hogy az inflációval felvegyék a harcot. Az egyik a kamatemelés, a másik az államapapírok masszív felvásárlása.
A pénz leértékelődése úgy is felfogható, mint hogy a gazdaságban található termékek és szolgáltatások mennyiségére a korábbinál több nyomtatott pénz jut. Ha megnöveljük a kamatot, akkor növeljük a bankban tartott pénzállomány nagyságát, vagyis pénzt vonunk ki gazdaságból. Ennek következtében adott mennyiségű termékre és szolgáltatásra valamivel kevesebb pénz jut, és ha szerencsénk van, akkor sikerül vele egyensúlyi állapotot elérni.
A másik, az államkötvényvásárlások épp ennek ellenkezőjét jelenti. A központi bankok ilyen esetben elképesztő mennyiségű pénz pumpálnak a gazdaságba, elsősorban az állam rendelkezésére, hogy abból a szociális rendszert vagy a vállalati dotációkat finanszírozzák. Európa ezt vetette be a 2008-2009-es nagy válság idején is.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia már bejelentették, hogy leállnak a pénznyomással, és helyette a kamatemelés eszközéhez nyúlnak. Az Európai Központi Bank azonban nem tervez ilyen döntést. Megjegyezzük, hogy annak élén a francia Christine Lagarde áll, márpedig a franciák, olaszok és a többi déli állam a pénznyomásos módszerben érdekelt. Ez pedig meghatározza a francia EKB elnök nyilatkozatait is.
Abban a szakértők egyetértenek, hogy az infláció a jövő évben is velünk marad. Kérdés, hogy merre alakul. Ha tovább távolodunk az egyensúlyi ponttól, akkor nehéz időszak áll előttünk. Sok függ attól, meddig tart a járvány, a chiphiány, és hogy milyen rejtett gyengesége kerül még felszínre a végletekig globalizált piacgazdaságnak.
Körkép.sk, postoj.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
