Több rejtélyes trónkövetelő is keserítette a Könyves Kálmán utáni királyok életét

Több rejtélyes trónkövetelő is keserítette a Könyves Kálmán utáni királyok életét

Valószínűleg sokan ismerik akár regényekből, akár régebbi történelmi összefoglalókból, hogy II. (Vak) Béla király milyen körülmények között jutott trónra. A haldokló II. István megbánva apja, Könyves Kálmán bűnét úgy határozott, hogy jóváteszi azt, és egyetlen élő férfi rokonát, unokatestvérét teszi meg örököséül. Ez az idilli kép azonban egyáltalán nem igaz. A töredékesen ránk maradt történeti forrásokból egy egészen más eseménysor bontakozik ki.

Könyves Kálmánt a magyar történetírás a legnagyobb Árpád-házi uralkodóink egyikeként tartja számon. Törvényei, egyházi reformjai, valamint Horvátország meghódítása a tartós eredményei közé sorolhatók. Bár életét beárnyékolta az Álmos herceggel folytatott állandó küzdelem, mégis úgy örökíthette át a trónját II. Istvánra (1116–1131), hogy az tulajdonképpen minden oldalról biztosítva volt.

Ha Kálmánt a legtehetségesebb magyar uralkodók egyikének tekintjük, akkor II. István ennek a sornak a másik végén kullog. Számos vereséget szenvedett, többek között a csehektől, a velenceiektől, majd a kezdeti sikerek után megrázó kudarcot vallott az 1127–1129-es magyar–bizánci háborúban is. Ez a küzdelem vélhetően azért tört ki, mert a bizánci császár, II. Ióannész (1118–1143) befogadta a száműzetésben élő Álmos herceget. Bár Álmos herceg 1127-ben elhunyt, ez nem jelentette azt, hogy István trónját többé senki nem fenyegette.

A II. Istvánról szóló krónikarészleteket olvasva feltűnő, hogy ő az első uralkodó, akinek az életében rendkívül komoly szerepet játszottak a magyar előkelők különböző csoportjai. A külföldi forrásokból gyakran visszaköszönő elem, hogy a királyi hatalomnak – Európa-szerte szokatlan mértékben – engedelmeskednek a magyarok, teljességgel idegen II. István időszakától. Sőt, oroszországi hadjáratán a királyt a főemberei egyszerűen arra kényszerítették, hogy adja fel a vállalkozást, és térjen haza.

Hírdetés

Hogy uralmának gyengeségei miből fakadtak, pontosan nem tudjuk. Nem kizárt, hogy valamiféle betegségben szenvedett (ezt nemcsak a magyar krónikák, hanem Ióannész Kinnamosz bizánci történetíró is megemlíti), amely ráadásul uralmának vége felé azt is nyilvánvalóvá tette az ország előkelői számára, hogy vér szerinti utódot a királytól nem várhatnak.

A 2018-ban elhunyt történész, Makk Ferenc – aki több írásában foglalkozott ezzel a korszakkal – István uralkodásának keménykezűségét emelte ki, a XIV. századi krónikakompozícióban például valóságos válogatás maradt fenn a király kegyetlen rendelkezéseiből.

Egy Krisztina nevű úrnőt megégettetett, élő emberekre rakatott lóganéjból tüzet, hogy azon főzessen, és nagy gyertyákat csöpögtetett az emberek alfelébe. (Tegyük hozzá, hogy a bizánci források tudnak arról, hogy egy magyar nő árulta el a bizánciaknak a tervezett magyar hadmozdulatokat, ha az említett Krisztina azonos vele, akkor valamelyest érthetőbb a király ítélete.)

A korszakban (mint azt később is látni fogjuk) a kegyetlen leszámolások egyáltalán nem voltak példa nélküliek, így valószínűtlen, hogy az a fajta nagy egymásra találás, amit a korábbi történészek, Pauler Gyula, Marczali Henrik vagy Hóman Bálint felvázoltak, megfelel a valóságnak.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »