Az első szabad választások körüli időszakban, amikor a felnőttek a politika lázától izzottak, bennünket, gyerekeket sokkal inkább feltüzelt, hogy valaki a Pozsonyi utcában tengeralattjárót épített. Ekkor még Dunakeszin laktunk, és fürtökben jártunk csodájára a szerkezetnek, amely kint állt egy családi ház kertjében, és orrára valami sűrű fogazatú hal, talán cápa volt felfestve. Készítője, Forintos Gyula azóta még komolyabb szerkezetet is tervezett, és nem egészen tíz évvel ezelőtt világ körüli útra is készült vele. A tengeralattjárók története egyébként sem szűkölködik magyar nevekben.
Ekkor már túl voltunk Verne regényén, és a Nemo kapitányból megtanultuk, hogy eme vasszerkezet nem afféle elpusztíthatatlan tengeri szörnyállat. Ráadásul pontosan akkor került a mozikba a Vadászat a Vörös Októberre, és tudtuk, miként választ új hazát Marko Ramius szovjet parancsnok egy viszonylag szokatlan közlekedési eszközzel, az atom-tengeralattjáróval.
Azóta megtudtam, hogy a tengeralattjáró kezdetben a szegények fegyvere volt. A tengereket sokáig a nehéz sorhajók, majd csatahajók uralták, ezek építését csak gazdag országok engedhették meg maguknak. Olyan tűzerővel rendelkeztek, hogy szemtől szemben a felszínen megtámadni csak hasonló képességű hajókkal lehetett őket. Éppen ezért különösen foglalkoztatta a feltalálókat egy olcsóbb megoldás lehetősége. A gondolat régi, már Leonardo da Vinci rajzai közt is szerepelt tengeralattjáró, és később, a XVIII. században is komoly terveket szőttek egy olyan vízi járműről, amely a nagy hajókat a legérzékenyebb részükön, alul képes megsebezni, ahol a leginkább védtelenek. De az első tengeralattjárók inkább utópiának tekinthetők, mert nem rendelkeztek még olyan fegyverzettel, amely igazán félelmetessé tette volna őket.
Az első, harcokban is bevetett tengeralattjáró a CSS Hunley volt. 1863-ban gyártották, és az amerikai polgárháborúban a konföderációs államok flottáját erősítette. Rövid pályafutása során sikeresen süllyesztette el az északiak 1240 tonnás hadihajóját, de közben legénységével együtt maga is megsemmisült. Ez volt az első búvárhajó, amely már kezdetleges, a hajó orrán lévő hosszú rúdra szerelt torpedóval rendelkezett. A tengeralattjáró akkor vált valóban félelmetes fegyverré, amikor egyrészt robbanómotort kapott – amely nemcsak a felszínen hajtotta, hanem a víz alatti mozgását biztosító villanymotoroknak áramot is termelt –, másrészt valóban használható torpedóval is felszerelték.
http://mno.hu/
Ez utóbbit az Osztrák Császársághoz, később a Magyar Királysághoz tartozó Fiumében született osztrák tengerésztiszt, Luppis János fregattkapitány alkotta meg. Először egy felszínen úszó csónakot raktak meg robbanóanyaggal, később alakult ki belőle a ma is használt haltorpedó, amely nevét a veszélyes tengeri élőlényről, a márványos rájáról, a Torpedo marmoratáról kapta. Az osztrák haditengerészet – a kiegyezés előtt monarchiáról még nem beszélhetünk – nem figyelt fel időben a találmány jelentőségére, ezért Luppistól egy angol mérnök, Robert Whitehead vette meg, a tervet továbbfejlesztve, amiben két magyar konstruktőrnek, Obry Lajosnak és Gesztessy Jánosnak is oroszlánrésze volt. 1866. december 20-án mutatták be az akkor már torpedónak hívott szerkezetet a hadügyminisztériumnak, s bár Luppis idővel magyar nemességet kapott találmányáért, az új „csodafegyver” kizárólagos birtoklása kicsúszott az osztrák haditengerészet kezéből. A találmányt ma az egész világ Whitehead-torpedó néven ismeri. Az eredmény egy körülbelül öt méter hosszú, fél méter átmérőjű úszó test lett, elején robbanótöltettel, amelytől a nagy csatahajók tengerészei is megismerhették a félelem érzését, amikor a végzetes robbanás előtt néhány perccel meglátták a gyorsan közeledő halálos szivar feléjük tartó buborékcsíkját. Így vált a vele felfegyverzett tengeralattjáró valóban veszedelmes fegyverré, ugyanis a kor hajói szinte védtelenek voltak ellene. Az már csak a sors iróniája, hogy a magyar fejlesztésű torpedóval az egyik legfényesebb sikert a magyar Szent István hadihajó ellen érték el az antanthatalmak: 1918. június 10-én Luigi Rizzo korvettkapitány két torpedóval elsüllyesztette az Adrián. A hajó utolsó pillanatait megörökítő filmfelvételt, amely az első volt ebben a műfajban, ma is gyakran felidézik.
Az osztrák–magyar haditengerészeti flotta is szegény volt, szerepe főként arra korlátozódott, hogy megvédje a Monarchia adriai tengerpartját. Rendelkeztünk ugyan nagy hadihajókkal, de az osztrák–magyar tengerészet főleg kisebb egységekkel, közöttük tengeralattjárókkal küzdött a háborúban az Adrián. Tény, hogy pont a tengeralattjáróktól való félelem miatt az antant is a legritkább esetben vitte nyílt vízre drágább nagyobb egységeit. A tengeralattjárók legénységét a haditengerészet önkénteseivel töltötték fel, mert a hadászat egyik legveszélyesebb területe volt, az itteni szolgálat rendkívül nagy veszteségekkel járt.
http://mno.hu/
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1906-ban rendelte meg első két tengeralattjáróját – U–1, U–2 –, amelyek az amerikai mérnök, Simon Lake tervei alapján készültek, majd nem sokkal később a német Germania gyártól is kértek két ilyen úszó egységet. 1908-ban Robert Whitehead cége kezdte el építeni a következő kettőt. Bár további tervek is születtek, méghozzá magyar mérnökök asztalán, de a világháború kitöréséig már nem érkeztek újabb tengeralattjárók a flottába. 1915 elején a Whitehead-féle hajógyártó létrehozta a Magyar Tengeralattjáró-építő Rt.-t, a cég elnöke gróf Hoyos Edgár, fontos beszállítója pedig a Ganz és Társa Danubius Gép-, Vagon- és Hajógyár lett. A részvénytársaság összesen tizenhárom hajót adott a magyar tengeralattjáró-flottillának, amely 27 elkészült hajóból állt, és parancsnoka 1912-től a háború befejezéséig Thierry Ferenc sorhajókapitány volt. További hat is készülőfélben volt, de ezeket az elveszített háború miatt már nem fejezték be.
A most megtalált hajóroncs az U–16-os maradványa. Az 1915-ben épített búvárhajó az Adrián járőrözött, és két esetben is visszaverte egy francia hadihajó támadását, míg végül 1916-ban végzetes konfliktusba keveredett néhány olasz hadihajóval. Az osztrák–magyar tengeralattjáró nagyjavítás után a parancsnokság által kijelölt helyére tartott, ám 1916. október 17-én hajnalban Albánia közelében váratlanul szemben találta magát az olasz Nembo torpedórombolóval és a Bormida csapatszállító hajóval. A parancsnok, Orestes von Zopa sorhajóhadnagy az U–16-ossal lemerült, és egymás után két torpedóval megtámadta a Nembo rombolót, amelyben először kevés kár keletkezhetett, mert viszonozni tudta a tüzet, és vagy ágyújának lövedéke, vagy a tengeralattjáróra dobott vízibombája végzetesen megrongálta az U–16-ost. Közben a torpedó is felrobbant a Nembo testében, így a két hajó kölcsönösen elsüllyesztette egymást. Amint a búvárok megállapították, ma is egymás közelében nyugszanak a tengerfenéken.
Az U–16-osnak végül még sikerült a felszínre emelkednie, mivel Meixner Pál fregatthadnagy, második tiszt bekapcsolta a szivattyúkat, de az orron lévő léken folyamatosan ömlött a víz a hajótestbe. Miután Szelke Árpád fregatthadnagy, harmadik tiszt megsemmisítette a hajó titkos iratait, a legénység a parancsnokkal együtt elhagyta a menthetetlen hajót. Összesen ketten – partra úszás közben – fulladtak vízbe, a többiek túlélték a katasztrófát. Ellentétben a tengeralattjárókon szolgálók gyakori sorsával: a mozgásképtelen, tengerfenékre süllyedt hajótestben kell szembenézniük a lassú fulladás okozta kínhalállal. A parton viszont valamennyien fogságba estek, olasz hadifogolytáborban töltötték a háború további részét. Az olaszoknak ezzel szemben jelentős, százhúsz fős veszteségük volt az összecsapás során. A tenger mélyén békében nyugvó két hajó roncsai fölött pedig azóta elhúzott a XX. század cseppet sem egyszerű történelme, míg végül bő száz év elteltével cseh búvárok bukkantak rájuk hatvan méterrel a felszín alatt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
