Túlélte a világ egyik leghírhedtebb börtönét és bolíviai kommandósok támadását egy szállodában, ahol lelőtték három társát. Most informatikát tanít Tatabányán, és megpróbálja megköszönni azt a sok segítséget, amelyet a majd hatéves kényszerű távollét alatt kapott. Decemberben töltötte be a harmincötödik életévét.
– Kevesen vannak ma Magyarországon, akik hitelesebben mesélhetnek az újjászületésről, mint ön, hiszen hetven hónapnyi börtön után épen és egészségesen hazajött Bolíviából.
– Nagyon szerethet engem a Jóisten, mert ez volt a harmadik újjászületésem.
– Hogy érti ezt?
– Ön szerint mekkora esélye volt egy ötéves, súlyosan szívbeteg kisgyereknek Nicolae Ceausescu Romániájában arra, hogy a világ leghíresebb szívsebészpárosa operálja meg? A marosvásárhelyi kórházban voltam, épp meghalt egy kislány, akinek ugyanaz volt a baja, mint nekem, és nem élte túl a műtétet. Én következtem, és éppen akkor rendeztek egy orvoskonferenciát a városban, amelyre meghívták a dél-afrikai Christiaan Barnard professzort és testvérét, Mariust is. Talán tudja: Christiaan Barnard volt az első a világon, aki sikeres szívátültetést hajtott végre, és az asszisztáló orvosi csapat tagja volt a testvére is.
– Ha jól emlékszem, Fokvárosban volt a műtét valamikor a hatvanas évek végén.
– Igen, 1967 decemberében a Groote Schuur Hospitalban. Talán misszionárius édesapjuk az oka, hogy a hetvenes-nyolcvanas években az akkor már világsztár sebészek többször is elfogadták a kommunista országból érkező meghívásokat, és ennek köszönhetően sok ember életét mentették meg Bukarestben és Marosvásárhelyen. Többek között az enyémet is – meghívták őket Romániába előadásokat tartani és a helyi orvosokat tanítani, és éppen én voltam a soros a műtéti listán.
– Mikor volt a második újjászületése?
– Az már Bolíviában, egész pontosan Santa Cruzban azon a bizonyos éjszakán 2009 áprilisában, amikor a társaimat kivégezték. Ma már azt is tudjuk, a kommandósok felépítették a Las Americas Szálloda makettjét, és azon gyakorolták a rajtaütést hetekkel a támadás előtt. Az volt az elképzelésük, hogy hajnalban, amikor biztosan alszunk, felsorakoznak mindegyik ajtó elé, és az ágyakra célozva lőni kezdenek egy adott jelre. A szobám elé beosztott katona valamiért késett. Felriadtam a lövések hangjára, felugrottam az ágyból, és elindultam az ajtó felé. Valamiért megálltam egy pillanatra, még emlékszem arra is, hogy egyik lábamról áthelyeztem a súlypontomat a másikra, amikor a bezárt ajtón keresztül belőtt a szobámba. Két lövésre emlékszem, a ballisztikai jelentés tizennégy golyót tart nyilván. Úgynevezett holtszögbe kerültem: ha előbb vagy hátrább vagyok egy lépéssel, illetve bármelyik irányban oldalt, akkor meghalok. A sorozat után berúgta az ajtót, és maga is meglepődött, amikor ott álltam előtte alsónadrágban. Ahogy megláttam a fegyverest, felemeltem a kezemet és letérdepeltem.
– Milyen a karácsony a San Pedro börtönben? És milyen volt ott karácsonyozni egyedül?
– A börtönben a karácsony megríkatja még a legkeményebb rabot is. Ilyenkor körbeültük az asztalt, és az általunk főzött vacsorát megosztottuk egymás között. Minden évben mindenki folyamatosan azt ismételte, szinte szuggerálta magának, hogy legközelebb kint, szabadon és a családja körében tölti ezt az ünnepet. Éppen ezért sokan mély depresszióba esnek, amikor rádöbbennek, hogy a tavalyi remény nem vált be, és a következő karácsonyt is a rács mögött kell tölteniük. Ez különösen igaz akkor, ha igazságtalan és mélyen politikai ügyben érintett az ember, nem lopott, ölt vagy erőszakolt meg senkit. Én éppen emiatt igyekeztem kerülni a közös karácsonyozásokat a többi rabbal. Valahogy szerettem volna elkerülni ezt a depressziót, ezért vezettem be a bolondos karácsonyt a börtönben. Júniusban a dél-amerikai országokban téli évszak van, s úgy gondoltam, ha már tél van, akkor karácsonyi ünnepnek is kell lennie. Így szerveztem meg négy alkalommal ezt az eseményt, amelynek már hagyománya lett a San Pedróban. Ezen közös vacsora volt, ajándékosztás és még karácsonyivers-mondás is. Bolond egy ötlet a karácsonyt június végén a börtönben megtartani, de ez szórakoztató volt, és nem annyira szomorú, mint az igazi. A volt rabtársaim a mai napig emlegetik ezeket az alkalmakat.
– Sokan megkérdezték már, de nem lehet elégszer elmondani: miért ment ki Bolíviába?
– Mindenkinek ugyanazt, az igazat tudom válaszolni: Rózsa-Flores Eduardo, akit régebbről ismertem, meghívott, hogy egy készülő filmhez – melyet egy New York-i magyar producer szervezett – segítsek neki honlapkészítéssel és egyéb szervezőmunkákkal. Érvényes szerződésem volt, ezt be is mutattam bizonyítékként a tárgyalásomon a bolíviai bíróságnak, de nem vették figyelembe.
– Hogy bírta ki a hetven hónapot abban a börtönben? Amikor először meglátogattam ott, nem mertem volna nagyobb összegben fogadni, hogy túléli.
– Sokat segített, hogy mellettem állt a családom és sok ismeretlen ember: rengeteg levelet kaptam ismerősöktől és idegenektől, sokan írták, hogy imádkoznak értem. Amikor kijöttem, kétszáznál is több magyar könyvem volt – ezeket egyébként Bolíviában élő magyaroknak ajándékoztam utána –, postán küldték vagy személyesen juttatták el, nem is tudom őket egyenként megköszönni. Egyébként a példám is azt mutatja, nem igaz, hogy széthúzó nemzet vagyunk, igenis összetartunk a bajban. A börtönben több európai náció tagjai is voltak – egy időben szlovákok és románok is, hogy csak a szomszédokat említsem –, de egyiküket sem segítették annyira, mint engem. Volt olyan bolíviai rab, aki sohasem kapott levelet, és arra kért, olvassam fel az enyéimet, amelyeket ismeretlenek küldtek nekem. Sírt, amikor lefordítottam spanyolra a magyar sorokat.
– Gyakorló katolikus. A hite segített a nehéz napokon?
– Van egy történet, amelyet eddig nem mondtam el nyilvánosan, mert nem akartam, hogy azt mondják, megbolondultam. Most is arra kérem a szkeptikus olvasókat, hogy amit mondani fogok, tudják be annak, hogy a 3600 méteres tengerszint feletti magasságon lévő La Paz-i börtönben a kínzások után, gyógyszerek hatása alatt képzelődtem. Az történt, hogy nagyon megvertek, és féltem, hogy ha folytatódnak a kínzások, például letépik a körmömet, rávesznek arra, hogy mártsak be másokat. Ezt el akartam kerülni, és elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Egy hideg betoncellában voltam, a csapból állandóan folyt a víz – az előző lakó zoknit kötött a cső végére, hogy legalább ne csobogjon –, és villany is csak akkor lett, amikor az ügyvéd behozott egy darab drótot. Ruhából font kötéllel fel akartam akasztani magam, de a kötél elszakadt. Leestem a cella vizes padlójára, és olyan dolgokat éltem át, amelyek miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy ne higgyek Istenben.
– Nem tudott felhőtlenül örülni a szabadulásának – hazaérkezése után nem sokkal meghalt a Bolíviában maradt felesége.
– Erről nem akarok beszélni, mert magánügy: tiszteletben tartom például a feleségem akaratát is, hogy nem fogom a sajtónyilvánosság előtt kitárgyalni. Tehát nincs jogom róla beszélni. A lényeg: százszázalékosan meggyőződtem arról, hogy a feleségem nem a kormány áldozata lett. Egy betegségben halt meg, és a halálában nem volt idegenkezűség.
– Mit csinál most, miből él?
– Ugyanott tanítok, egy tatabányai középiskolában, ahol a bolíviai utazásom előtt is dolgoztam. Informatikatanár vagyok.
– Bolívia nem kerül szóba az órákon?
– Miért kerülne? A szülők biztosan tudják, ki vagyok, a gyerekek másra figyelnek, ráadásul a gyerekek sokkal megértőbbek, mint a felnőttek. Lezártam a múltat, az egyszerű emberek életét akarom élni, de nem egyszerű – rengeteg sajtómegkeresés érkezik hozzám, és bár a többségét lemondom, azokat az újságírókat nem illik visszautasítani, akik sokat segítettek rajtam, amikor nagy bajban voltam. Ezt a beszélgetést is ezért vállaltam el. A munkahelyemre visszatérve: nagyszerű kollégáim voltak és vannak, akik szeretnek, ezért jó érzés volt visszajönni. Egyfajta rehabilitáció is ez nekem, és erre van most a legnagyobb szükségem. Ők nem a bolíviai Tóásó Elődöt ismerik, hanem azt, aki még előtte volt. A barátságunk kiállta az idő próbáját, megbízunk egymásban.
– Hol lakik? Még mindig a nővérénél?
– Amikor hazajöttem, fontos volt, hogy ne legyek egyedül, ezért költöztem a nővérem, Edit családjához. Három gyereke van, a legkisebb alig egyéves volt, amikor elmentem Bolíviába. A gyerekek életében ez nagy idő, alig ismertek, amikor hazajöttem, fontos volt, hogy újra felfedezzék maguknak a nagybátyjukat. Már nem ott lakom, albérletem van Tatabányán. Próbálok megélni egyedül, de akadnak nem várt nehézségek, amelyeket lépésről lépésre leküzdök.
– Néha hallani arról, hogy elmegy előadást tartani az esetéről. Miért?
– Talán van tanulsága annak, ami velem történt. Például az, hogy túl lehet jutni, át lehet lépni a nehézségeken. Másrészt a dolgok kibeszélésének is terápiás szerepe van, és minden ilyen találkozón van valaki, aki elmondja, hogy nem ismert személyesen, de imádkozott értem. Ilyenkor alkalmam van személyesen is megköszönni a támogatását. Egy ilyen beszélgetésen találkoztam azzal az emberrel, akinek a leveleire a mai napig emlékszem, és így személyesen köszönhettem meg, hogy az írásaival életben tartott.
– Volt egy képzeletbeli bakancslistája, amelyet a börtönben írt. Hol jár a teljesítésben?
– A bakancslista a túlélés eszköze volt. A börtönben gyakran feltettem a kérdést, mit fogok csinálni, amikor hazaérkezem. Így az évek alatt sok olyan apró dolog volt értékes, amelyeknek szabadon, Magyarországon az ember nem tulajdonít jelentőséget. Nem hajszolom ezeket a kívánságokat, van idő kivárni, amíg teljesíteni tudom őket. Ne gondoljon nagy dolgokra – legutóbb a sült gesztenyét pipáltam ki. Az elsők voltak a legfontosabbak: megölelni a családtagokat, elmenni Csíksomlyóra, megköszönni a segítséget, akinek lehet. Most az első karácsony jön a családommal és az első hó.
– Gondolkodott azon, miért alakult úgy az élete, ahogy alakult?
– Nem jó nekem, ha egyedül maradok, olyankor túl sokat rágódom dolgokon. Persze sokszor gondolkodom azon, miért éltem túl háromszor is a biztos halált. Talán az a jó válasz, hogy van még elvégzendő feladat az életemben. És nemcsak magamért, másokért is kell dolgoznom. Amióta hazajöttem, nagyon sok bajba jutott ember talál meg, és tanácsot, útmutatást kér. Talán luxus is volna parlagon hagyni azt a tudást, amelyet a nővéremmel szereztünk a nemzetközi jogvédő szervezetek, az ENSZ és egyéb befolyásos intézmények világáról. Hónapok óta gondolkodunk azon, miként lehetne olyan hatékony, profi jogsegélyszolgálatot felépíteni, amely például uniós fórumok elé vinné azoknak a határon túli magyar kisembereknek az ügyét, akiket valamilyen jogsérelem ér a többségi nemzet vagy a hatóságok részéről. Vagy akár azokon segíteni – sajnos egyre többen vannak –, akik külföldön, távoli országokban kerülnek bajba.
– Hogy áll a könyvvel?
– Egyszer talán azt is befejezem. A címe már megvan: Hetven hónap a pokolban.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
