Gyerekként ő is egy rejtelmes szigetre vágyott. Olyanra, mint amilyenen Nemo kapitány megépítette híres tengeralattjáróját, a Nautilust. David Merlininek egyelőre nincs saját szigete, de a világ egyik leghíresebb szabadulóművészeként immár húsz éve látványos produkciókat hoz létre.
Művészetének a fizika törvényei is alig-alig szabnak határt. Az elképzelhetetlennel, a kivitelezhetetlennel küzd hosszú évek óta. Nem ismer lehetetlent. Amit a fejébe vett, azt meg is valósította. Pedig minden esetben az életét kockáztatta. De hová szabadul egy szabadulóművész a járvány sűrűjéből?
Begubózott és kivár? Vagy a szabadság korlátai között új produkciót komponál?
A kérdés az, hogy hová szabaduljak ki? Jelenleg nincs olyan helyszín, olyan célterület, ahová érdemes lenne. Az egész világ szenved ettől a nyavalyától. Slamasztikában vagyunk. Nagy a gyanúm, hogy menekülni ez elől csak úgy tudnánk, ha elhagynánk a Földet. A legbölcsebb dolognak még mindig az tűnik, ha bezárkózunk a kis dobozunkba. Az elme a kulcs, amely felszabadít. Életfogytiglani börtönbüntetésük alatt sokan mondogatják ezt maguknak. Függetlenül attól, hogy fizikálisan milyen dobozban, milyen falak közé vagyunk bezárva, ha a tudatod, az elméd képes ezen felülkerekedni, és tudsz álmodni, tervezni, tehát nagyjából hasznosan töltöd el az időt, akkor ez a legjobb, amit tehetsz. Ha megvéded a testedet a vírustól, a lelked pedig karban tudod tartani, a csata felét megnyerted. Az idő ellenünk dolgozik, de a vírus ellen is, hiszen előbb-utóbb el kell hogy pusztuljon. Más kérdés, hogy kibírjuk-e addig? De nézzük meg, mennyi kényelmünk van a pestisjárványhoz képest. Van fűtésünk, áramunk, internetünk, telefonunk, van mit ennünk, tudunk házhoz rendelni. Ahhoz képest, hogy ment neki az emberiség sok száz évvel ezelőtt egy ilyen járványnak, komfortosabb az életünk.
Színpad nélkül a színész, a táncos, a zenész nem úgy éli meg ezt a helyzetet, mint az író, a költő, a festő, a szobrász, a zeneszerző vagy épp a szabadulóművész, aki otthon, négy fal között is alkothat, komponálhat.
Azt mégsem mondhatom, hogy ez a helyzet az én malmomra hajtja a vizet. Sok mindentől elestem én is. A produkciókat illetően ugyanúgy, mint a Budán működő Houdini-ház szintjén, amelyet én hoztam létre. Az a nagy szerencsém, hogy önálló alkotónak tekinthetem magam. Nagyjából ki tudom használni az időt a muzeális tárgyak karbantartására, archiválására vagy akár kutatásokra, illetve arra is, hogy új produkciókat találjak ki.
De az ihlet nem megrendelésre jön.
Van úgy, hogy fél évig semmi nem jut az eszembe, majd egy hét alatt öt új produkció is. Az alkotófázis kibontakozása felett nincs hatalmam. Az életvitelembe szerencsére nem szólt bele a pandémia. A járvány előtt is ugyanúgy éltem, mint most. Este nyolckor én már otthon vagyok. Külföldön a szállodai szobámban készülök a másnapi produkcióra. Nem vagyok az a kijárós, kilengős fajta. Inkább az az otthon ülő, aki nagyon ritkán marad ki, legfeljebb elmegy vacsorázni valahova, de fél tíz felé már megy is haza. Ilyen szempontból semmit nem változott az életem. Rosszabb, hogy az ember bevétel nélkül költi a pénzt, ragaszkodva a megszokott életviteléhez.
Budapesten mikor állt legutóbb közönség elé?
Tizenöt éve. Tartom magam az akkor hozott fogadalmamhoz. Itthon már nem állok elő újabb produkcióval.
Elvették a kedvét?
Mondhatjuk így is. Lakhatnék másutt is a világban, de imádom Magyarországot, ide terveztem a jövőmet, itt szeretnék élni Budapesten, magyarul szeretek beszélni, de már tudom, nem muszáj az embernek ugyanott dolgoznia, ahol él. Húsz éven keresztül csináltam a produkcióimat Budapesten, nagy köztereken, ingyenes nézhetőséggel. Csodával határos módon mindig kaptam a szponzoroktól akkora összeget, ami elég volt egy-egy produkció színreviteléhez. De ugyanezeket a produkciókat ugyanilyen köntösben külföldön is meg tudom valósítani. Ott ráadásul sem a kalapozással, sem az engedélyek beszerzésével nem kell foglalkoznom. Jön az email, hogy szeretnének egy produkciót, és megjelölik a helyszínt, ahová szabadon álmodhatok bármit. Megkérdezik, mennyibe kerül, és válaszolnak, hogy igen vagy nem. Ennyire egyszerű. Itthon már nincs kedvem magyarázkodni, engedélyekért könyörögni. Legutóbb Kínában voltam, ahol új világrekordot sikerült felállítanom.
Tűzben, vízben, levegőben?
Egy mesebeli tóban. Baofeng a neve, ott forgatták az Avatar hátterét. Szabadtüdős merülésre kértek fel úgy, hogy legyek összekötözve, és maradjak a mélyben, ameddig bírom. Fifikásak voltak. Meghívták a szabadtüdős merülés norvég bajnokát is. Versenyt szerveztek, amikor már ott voltam. Az egyik legnagyobb magán-tévécsatorna közvetítette. Találkoztunk, hello, hello, hozzáláncoltak bennünket egy hatalmas fémszerkezethez, és egy óriás daru leengedett bennünket a mélybe. A norvég bajnok 8 perc után feladta, én 19 percig bírtam.
Húsz évvel az indulás után hajtja még a vágy, a szenvedély, a kezdeti megszállottság, hogy kitaláljon egy újabb látványos, izgalmas, világviszonylatban is páratlan produkciót? Nem rettentette el ettől például az olaszországi balesete, amikor úgy robbant szét a testét körbeölelő jégtömb, hogy egy óriási darab eltörte a lábát?
Ha jön az ihlet, nem tudok megálljt parancsolni magamnak. De már egyre kevesebb inger ér. Volt egy top 10-es listám, amit teljes egészében megvalósítottam. Már tudom, minek mennyi az értéke, és főleg, hogy minek van értelme. Ha egy orbitális hülyeség jut az eszembe, már nem megyek fejjel a falnak. Régen jött az ötlet, és egy hét alatt dobozban volt a produkció. Megcsináltam. Mára lényeges kérdés lett, hogy anyagilag megéri-e, és hogy tudok-e magamnak bizonyítani vele. Ez alapján kell eldöntenem, hogy igen vagy sem. A világ is megváltozott egy kicsit. A szabadulóművészet száz éve nagyon jó volt, huszonöt éve érdekes, tizenöt éve még ment, de a mai generáció, az extrém sportok gyermekei veszélyes akadályokon repülnek, ugranak, siklanak játszi könnyedséggel, és naponta hozzák az újabb izgalmakat. Ma már nem olyan érdekes, ha valaki összeláncolva ugrik le egy hídról a Dunába. Ez az igazság.
Mi számíthat akkor holnap vagy holnapután világraszóló mutatványnak? Ha fellöveti magát a Holdra?
Volt ilyen tervem. Olyan produkciót kell gyártani, amely megfelel a kor szellemiségének. Hatalmas technikai fejlődésen ment keresztül a világ az elmúlt negyed évszázad során. Nem lehet már ugyanolyan dologgal előállni, mint régen. Az már senkit nem érdekel. Engem sem. A múzeum más téma. Abban nagyobb fantáziát látok. Öt éve nyitottam meg a Houdini-házat. Márciusban, a járvány első hulláma idején be kellett zárnunk. Júniusban kinyitottunk pár hónapra, szeptember óta pedig újra zárva vagyunk.
Hajtja még a vágy, hogy újabb Houdini-ereklyékkel gazdagítsa a gyűjteményt? Van még egyáltalán valami, amit nagyon szeretne megszerezni?
Csereberélni is lehet a gyűjtőkkel, de az engem nem érdekel. A múzeumnak azonban fejlődnie kell, esetleg növekedni, vagy külföld felé nyitni. Nyomot szeretnék hagyni ennek az embernek. Ha eladogatnám jó pénzért az ereklyéket, egy idő után már csak üres doboz maradna a múzeum. Én folyton azon töprengek, mivel lehetne még exkluzívabbá, még érdekesebbé tenni. Ez egy folyamat. A legnagyobb Harry Houdini-múzeum a Niagara-vízesésnél volt. Leégett. Adományként onnan kaptam néhány tárgyat, amely túlélte a tüzet. Müller úr, a tulajdonos az egykori Csehszlovákiából származott, magyar volt. Mire meglátogathattam volna őt Amerikában, meghalt. A fia, Henry Müller küldött egy kollekciót, benne egy mezuzával, ami az egyik legismertebb zsidó jelkép, díszes tokja egy pergamenlapra írt imádságnak. Houdini New York-i házának parkettájából készült. Európában ez az egyetlen Houdini-gyűjtemény, a budai Várban. Amerikában a legnagyobb Pennsylvaniában van, a másik New Yorkban, egy bűvészmúzeumban, a harmadik Las Vegasban, ami David Copperfield privát gyűjteménye. A miénk lehetett volna állami múzeum is, de nem kértem, és nem is kaptam hozzá állami támogatást.
Lebeg már a szeme előtt egy újabb produkció terve, amelyet majd a járvány után fog megvalósítani?
Nincs olyan pillanat, hogy ne járna az agyam. Produkció és múzeum. Ez a két téma foglalkoztat. Houdini Budapesten született Weiss Erikként, s belőle lett minden idők legnagyobb illuzionistája és bűvésze. Szeretnék nyomot hagyni neki Magyarországon. Ha meglátok valamit, mindig olyan dologra asszociálok, ami a munkámmal és a szenvedélyemmel kapcsolatos. Ezt nem tudom kizárni. Aztán az idő majd eldönti, van-e létjogosultsága, vagy nincs. Vakmerőségből már nem vágok bele semmibe. Tudnom kell a választ a miért?-re. Negyven fölött már nem kockáztathatok.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
