A Színházi Kritikusok Céhe 43. alkalommal adja át a Színikritikusok díját, amellyel a 2021/2022-es évad kiemelkedő színházi teljesítményeit ismeri el. 14 kategóriában hagyományosan 3-3 jelölt várja az október 18-i díjátadót. A legjobb férfi főszereplő díjának a várományosai között ott van Orosz Ákos is, aki a Don Juan, vagy az apák kínja című előadásban – a Komáromi Jókai Színház és a budapesti Szkéné közös produkciójában – nyújtott kiemelkedő alakítást.
Az előadás Fekete Ádám dramaturg és Nagy Péter István rendező közös víziója a Don Juan-sztori 21. századi olvasatáról, a donjuanizmus mai lényegéről, Orosz Ákossal a címszerepben. A színművészt a jelölés kapcsán kérdeztük.
Ez egy különleges hatású előadás. Fekete Ádám dramaturgnak – tulajdonképpen szerzőnek – volt egy víziója, amely a maga töredékességében is izgalmas, 21. századi olvasatnak mutatkozik. Nagy Péter István rendezőként ezt a töredékességet erénnyé, formává kovácsolta. Aztán a végén arra a konklúzióra jutunk, hogy mindez nem működhetne Orosz Ákos nélkül… Eleve „közös gyereknek” indult az előadás, vagy folyamatában vált azzá?
Attól a ponttól kezdve, hogy elindultak a színpadi próbák, már közös gyerek volt. De ezt mégiscsak megelőzte egy felkészülési folyamat, ami Nagy Péter István és Fekete Ádám munkája, akik közösen hozták létre a szövegkönyvet, illetve adaptációt. A Don Juan-téma sokféleképpen szerepel az irodalomban, a pszichológiában és a filozófiában. Ezt a sokféle megjelenést igyekeztek ötvözni, és mégis valami egészen újjal kiegészíteni. A verziójuk nem volt kész teljesen a színpadi próbák kezdetén. Azt mondhatom, hogy onnantól mindannyian tevőlegesen részt vettünk az alkotásban. Mivel tetemes mennyiségű szövegem van és végig színpadon vagyok, ez azt is jelenti, hogy sok lehetőségem volt az ízlésemet, a gondolati világomat valahogy belecsepegtetni az előadás és a szöveg szövetébe. Főleg úgy, hogy Don Juannal nem ez volt az első találkozásom. Zsótér Sándor rendezésében, ami Brecht darabja volt – eredeti címén Moliére Don Juanja –, 8-10 évvel ezelőtt már játszottam ugyanezt a szerepet. A mostani egy merőben más adaptáció. Azóta öregedtem, rengeteget alakultam, csomó minden történt velem, jó is, rossz is – sok trauma és sok felemelő dolog. Az új tapasztalatok és a korábbi tudás, úgy érzem, jó energiákat tudtak hozzáadni a mostani változatunkhoz. De még mielőtt eljutottunk volna ide, Nagy Péter István és Fekete Ádám előbb kitalálta, hogy ezzel a történettel szeretne dolgozni, Gál Tamás, a komáromi színház igazgatója pedig nagyszerű érzékkel befogadta az ötletet, a produkciót. Azt külön szeretném megköszönni, hogy rám bízták ezt a feladatot. Mindig hálás vagyok a lehetőségeimért. Minden ott kezdődik, hogy gondolnak rám, bíznak bennem, lehetőséget kapok, és csak ez után következik az, hogy megpróbálok ezzel a lehetőséggel a legjobb tudásom szerint élni.
Közel egy évtized telt el a Zsótér rendezte Don Juan bemutatója óta. Ez persze elég nagy idő. De mégis: mekkora feladat egy színész számára elengedni egy korábbi, egyébként ugyanúgy autonóm és érvényes értelmezést egy újabb kedvéért?
Volt már arra máskor is példa, hogy olyan szerepre kértek fel, amit korábban játszottam. És amikor nagyon közel volt a két élmény egymáshoz, vagy nagyon hasonló volt a koncepció vagy a szövegkönyv, nem vállaltam. Itt azt éreztem, hogy annyi idő telt el, annyira különbözőképpen nyúlunk az anyaghoz, hogy nem zavaró. Sőt. Rettenetesen foglalkoztat ez a figura. Hogy mennyire sokrétű. Mennyire filozofikus és mennyire vulgáris. Mennyire könnyed és mennyire földhözragadt. Hogy milyen erős benne a hit és a hit tagadása. Kíváncsi voltam, hogy tudok-e beljebb kerülni, mélyebbre ásni, bonyolultabbakat játszani, mint régen. Az egész figura a szeretet és az utálat fura kevercse. Csodálatos alak, akivel tíz év múlva szívesen találkoznék újra. Egyébként Nagy Péter Istvánnal és Fekete Ádámmal sem dolgoztam korábban, ahogy Hunyadi Mátéval sem, aki az előadás zeneiségét képviseli szerzőként és előadóként. Kerekes Vicát és Béhr Mártont leszámítva a színész kollégákat sem ismertem, a Jókai Színházban sem játszottam még, tehát annyi újdonság, annyi izgalmi faktor volt ebben a munkában, hogy egyáltalán nem szippantott magába „a régi”. Inkább segített.
Don Juan maga a nyers maszkulinitás. Vagy lehet, hogy egy suttyó, aki mindig csak a kezdetre elég. Az örök csábító. A szerelem illúziójának kufára. A válaszokat hagyjuk meg az előadásnak. Járjuk körül az alaptétel másik részét: mi az apák kínja?
Hát igen, ezt fejtegetjük uszkve két órában az előadásban. Csehov Platonovjának az az alcíme, vagy inkább kevésbé ismert címe, hogy Apátlanul; a mi előadásunk alcíme némiképpen talán erre rímel – bár ezt Nagy Péter István és Fekete Ádám tudná pontosan kifejteni. Mindenesetre szerintem Platonov és Don Juan figurájában van valami közös. Mindketten nőcsábászok, mindketten nagyon félresiklott életet élnek, mindketten nagyon tehetségesek – és még a rengeteg hazugsággal együtt is kegyetlenül őszinték, önmagukkal is. Az előadásunk arról is szól, hogy ezt a fajta szeretetlenséget, önzőséget tovább lehet örökíteni a következő generációkra. Don Juan sem önmagától lett ilyen. Az apák kínja szerintem kétirányú gondolat. Az apafigura bizonyos adaptációkban jelen van a darabban, nálunk csak utalásként szerepel. Ő az, aki Don Juan minden költekezését, dzsentri buliját pénzeli, miközben a fia folyamatosan hazudik neki. Kínlódás lehet egy apának, ha ilyen a fia – mert ez egyfajta tükör, felveti a kérdést, mitől is lett ilyen. Közben a mi adaptációnkban azzal a gondolattal is eljátszunk, hogy Don Juan elképzeli, sőt megéli a lehetséges gyerekével való találkozást – aki akár önmaga kicsinyített mása vagy a gyerekkori énje is lehet. Ráadásul ez a találkozás egy temetőben, az anyja sírjánál történik meg. Ez is egyfajta tükör, amelybe Don Juan belenézhet: ha lenne egy fia, ha születne egy gyereke, akit magára hagy, akinek az anyját megcsalja, akinek folyamatosan hazudik, az milyen gyermek, milyen ember lenne, és milyen kínokat vonna maga után mind a gyerek, mind a szülők számára.
A szlovákiai színházi életben máig meghatározó főfolyam Sztanyiszlavszkij módszere – annyiban mindenképpen, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetemen színészmesterséget oktató „nagy mesterek” alapvetően ezt adják tovább a tanítványaiknak. A Don Juan, vagy az apák kínja minden, csak nem a pszichológiai realizmus szellemében fogant előadás: a posztmodernnek titulált live camerától Mejerholdig és tovább fejtegethetnénk vissza a rétegeket… Te honnan hozod azt a fajta rugalmasságot, testtudatot, tudást, amit ez a forma megkövetel?
A forma egy dolog, a gondolat egy másik. Ha az embernek van mondanivalója, ha tudja, mi felé törekszik és mit szeretne közölni, akkor azt nyolcadmagával bezsúfolódva egy kispolszkiba vagy az Empire State Building tetején egyensúlyozva, a Lánchídon rohangálva vagy a Komáromi Jókai Színház halljában – vagy a színpadon, ebben a formában – is meg tudja csinálni. Azt gondolom, minden formának megvan a létjogosultsága, ha azt valaki meg tudja tölteni. Ehhez pedig a jelenlét, a gondolat és a szándék kihagyhatatlan. Hogy egy forma ezt mennyiben segíti, és milyen élményben részesíti pluszban a nézőt, az másik kérdés. Jelen esetben, azt hiszem, a forma erősíti a tartalmi mondanivalót és többlettartalmat is hordoz. Nagy Péter István a legtöbb előadásában szeret mozgásból építkezni, és szívesen használja a kamerát mint eszközt. Viszont az is igaz, hogy a mi Don Juanunkban kevésbé használta a technikai vívmányokat, mint egyébként a többi előadásban, amit az elmúlt évadban rendezett. A kamera néhol meg tudja segíteni azt, ami a színpadon történik, de ebben az előadásban ritkán van ezen a hangsúly. Optimális esetben egy formát mindig egy anyag hív elő. A Don Juan alkalmas volt arra, hogy valaki így nyúljon hozzá, és szerintem az adaptáció írásakor a forma már kirajzolódott Nagy Péter István fejében. Ezért nekem semmit sem kellett erőltetnem. Itt visszautalnék a beszélgetésünk elejére. Tevőlegesen alkotótársakká váltunk, érezni lehetett, mi az a stílus, amit a szöveg ajánl, mi az a stílus, amit Nagy Péter István képvisel és ajánl, de ezen belül én is ajánlhattam. Akár szövegeket, akár mozgásokat. Tehát nem egy koreográfiát kellett teljesítenem, hanem egy közös alkotási folyamat révén terelődött efelé a formavilág felé az egész. Persze az irányok adottak voltak: tudtuk, hogy lesz kamera, tudtuk, hogy lesznek zenék, tudtuk, hogy stilizált a díszlet és a szöveg – ami egyébként alapvetően elindít, irányba rak egy színészt.
Merre indít el az olyan visszajelzés, mint most a jelölés a Színikritikusok díjára? Milyen típusú színész vagy: elég a belső kompasz – „a legjobb tudásom szerint megtettem, és ez jó” –, vagy fontos a pozitív visszhang?
A legkomolyabban mondom: megtisztelve érzem magam. Főleg azért, mert tisztelem a kollégáimat, akikkel együtt dolgozom, a többi jelöltet és a kritikusokat, és amint mondtam, tisztelem a saját lehetőségeimet is. Nem volt könnyű évem; ezt most a pozitív oldalra írom, hogy így sikerült. Én ebben az előadásban nagyon hiszek. Azzal együtt is, hogy a járványhelyzet miatt messze nem tudta úgy kifutni magát, mint ahogy normális esetben történt volna. Egyébként pedig soha nem azért dolgozom, hogy díjat kapjak. Azt gondolom, ez most kicsit fordítva igaz: azért jelöltek, mert annyira érdekelt ez a dolog. Igyekszem minden tizedmásodpercét 100 százalékos jelenléttel végigtolni ennek az előadásnak, kiszívni, kiélvezni minden percét. Ha ez sikerül, az jó közös utazás tud lenni a kollégákkal és a nézőkkel. Ez motivál. A jelölés olyan, mint eper a tejszínhab tetején, amit a pezsgő mellé kiraktak. Nagyon jó, de nem ez a lényeg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
