A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK NAPJA – február 25.
Miklós bátyám – apai nagyanyám testvére – valamikor ’44 őszén Debrecen körül esett szovjet-orosz hadifogságba. Aztán egy ideig román területen raboskodott, ennyi biztos.
Ennyit szűkszavúan elárult, meg azt, hogy bevagonírozták és a többi bajtársával együtt Szibériába vitték. Hogy hová, meg minek, nem tudható.
1944-től majdnem nyolc esztendeig utána se a családja, se a menyasszonya nem hallott róla semmit. Hitték élőnek, hitték holtnak.
1952-ben váratlanul visszatért. Mondhatnám úgy is, hogy betoppant, de az nem lenne igaz. Aki valahová betoppan, annak a belépésének duzzadó ereje, élettel teli súlya van. Miklós bátyám viszont szinte szellemalakként érkezett haza. Jó, ha nyomott negyven kilót, rongyos volt, és olyannyira koravén, hogy a szűk családja is alig ismerte föl. Sosem tudták meg tőle, miként került vissza az övéihez. Csak sejteni lehetett, hogy nem amnesztiával szabadult, mert erre utaló dokumentumok nem kerültek elő. Eleinte kérdezték ugyan, de a makacs hallgatása falát nem tudták megbontani. Negyven évet lehúzott kétkezi melósként, majd az amúgy sem bőbeszédű ember a sírba vitte a titkát.
Térdnadrágos úrfikoromban, még valamikor a nyolcvanas évek derekán két vakáció alatt két ízben is hetekig hordoztam a sarló-kalapácsos vörös lobogót.
Biciklin.
Általános iskolás voltam, nem párttag. Tán nem lesz rám fogható, hogy kollaboráltam a diktatúrával.
Nyápic gyerekként féltett a túravezető, ezért az útpadka melletti sávba parancsolt. A lobogók sorrendisége okán így jutott nekem a párt vörös vászna. Mellettem tekert az akkori jugoszláv zászlóval megbízott, az aszfaltcsíkokhoz legközelebb, túlfelől meg a vajdasági zászló lobogott. Aki netán elfelejtette, vagy fiatalabb lévén még nem tudná: piros-fehér-zöld(!) színű volt, közepén egy ötágú csillaggal.
A „Petőfi-brigád nyomában” nevű kerékpártúrán úgy Bácskában, mint Szlavóniában bejártuk az egyetlen magyar partizán alakulatba (kényszer)sorozottak útját.
Mert rendre a főtereken voltak a kommunista emlékművek, minden település központjában megálltunk: kis műsort adtunk elő, majd koszorút helyeztünk el az elesettek névtáblájánál. Furcsállottam, hogy az áldozatok között egyaránt böngészhettem a magyar mellett szerb, meg sváb neveket is. Akkoriban számomra, meg gondolom sokak számára sok minden tűnt furcsának, meg érthetetlennek. Olykor, ha mégis kérdések merültek föl bennem, az idősebbektől nem kaptam egyebet, mint szegény jó Miklós bácsitól: mély hallgatást. Nagy néha odavetett, sejtelmes félmondatokat, amikből már akkor is tisztán kiérződött a kegyes hazugság kísérlete.
Gimibe jártam, egyszer tán le is kellett borotválnom a serkedő bajszom pölyhét. Ezidőtájt egy októberi napon Budapesten ért a reggel. Végzős voltam, már koncertekre jártam. Rock-Caffé’, Fekete Lyuk, a rosseb emlékszik a sok csehó nevére. Éppen egy padon, hálózsákban pihentem a fárasztó éjszakát, amikor a vállamra mért kemény ütésekre riadtam föl.
Rendőrök ébresztettek, gumibottal, nem túl udvariasan. Alaposan kikérdeztek, már-már bevittek, mire előkerült a jugoszláv útlevelem. Nagy mogorván elparancsoltak a közterületről, és ajánlották, hogy tűnjek haza. Fogalmam sem volt mitől ilyen idegesek. Fogalmam sem volt, hogy aznap október 23-át írt a naptár.
Az én generációmnak csak 1990 után váltak közérthetővé bizonyos dolgok.
Akkor viszont csőstül kaptuk az információt. És amit megtudtunk, amiről föllebbent a fátyol, attól nemhogy boldogabbak nem lettünk, de az indulataink sem csillapodtak le. Sőt, ha lehet, azóta a meg nem válaszolt kérdések és a miértek kapcsán még mindig nem csitul bennünk a válaszok kivárásával elegy harag sem. Akkor értettem meg mi a kommunizmus, amikor először olvashattam Szolzsenyicint. Amikor a bunkerból előkerültek Sára Sándor dokumentumfilmjei, amikor a Magyar Televízió először tűzte műsorára a Tanút. Akkor hallottam először, hogy a kanizsai Városháza pincéjébe miért csak suttogva illik beszélni. Hogy Adorjánon 1944 őszén nem egy járvány vitte el a falu férfilakosságának negyedét, hogy Lajos bátyja igazából abban a gyárban robotolt egy életen át, amit korábban ő alapított, aminek a tulajdonosa volt, és hogy a Kanizsa környéki parasztok öregebbje miért nem ejti ki a száján bizonyos nagy funkcióból nyugdíjba vonult magyar és szerb emberek nevét, akiknek a sokszor véres kezükhöz, mások verítékkel összekapart vagyona is hozzátapadt.
Akkor döbbentem rá arra, hogy életem első húsz éve nettó hazugságoktól terhelt. Hogy a fasizmus megtanítottan belénk sulykolt gonoszsága mellé bátran oda lehet sorolni a kommunizmus rémtetteit is.
Azóta tudom, hogy bár a kamerák előtt Kádár János zsámolyon ücsörögve krumplilevest evett, attól még személyesen ezrek haláláért, milliók nyomoráért felelős. Azóta tudom, hogy egy fölkapaszkodott esztergályos, egy magát marsallnak kinevező piperkőc diktátor egész ruhatárát, az összes ordóját és minden pecsétgyűrűjét meg szeretőjét, az összes vadásztrófeájával együtt drágán megfizette a jugoszláviai magyarság. A legdrágábbal fizettek: a vérükkel. Mert Tito gyűjteményében a negyvenezer mártírunk ugyanolyan trófea volt, mint bármelyik puskája elé hajtott nagyvad. Azóta tudni, hogy egy világméretű kísérletnek voltunk a nyulai. Mi kevésbé, mint a szüleink, akiktől még rosszabbul jártak a nagyszüleink. Igazából nincs szó arra, mekkora bűnt követtek el ellenük. Meg tudom érteni, de átérezni már nem fogom, hogy miként élhették meg sorsukat azok, akiknek az egész életük lett tönkretéve a kommunizmus diktatúrája miatt.
Tudjuk: mostanában mifelénk mindenre akad balkézről vett okoskodó kidumálási szándék. Még 2017-ben is javában dívik az életkorból adódó szocializmust, kommunizmust, meg a főhóhér Titot sirató nosztalgia, és divatja-keletje van a sarló-kalapácsos viseletnek, hisz némely göthös tinédzsereknek Che Guevarás trikóban feszíteni egyet jelent a dzsungelharcos revolúcióval.
Ezért a kommunizmus áldozatainak napján, február 25-én más egyebet nem tehetünk, minthogy minden mentegető, kifogásokat kereső, maszatoló diskurzus helyett fölmutatjuk a Kommunizmus Fekete Könyvét. Aztán az abban összeírt százmillió halálos áldozat szenvedéseit fölidézve néhány csöndös pillanat erejéig rájuk gondolunk, majd fejet hajtunk az emlékük előtt.
És soha többé nem engedünk sem az aranypaszományos, sem a krumplilevest szürcsölő gazembereknek.
Pósa Károly
magyartudat.com
No visits yet
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
