Titkosírás-e a rovás?

Titkosírás-e a rovás?

Kriptográfiával foglalkozó blog, mint kívülálló ad viszonylag tárgyilagos elemzést a rovásszakmáról. De előkerül a titkosírás is.

 

Arany középút

Egy kriptográfiával foglalkozó blogon jelent meg az írás, melynek két érdekes nézete is van. Az egyik a szűkebben vett szakmai téma, mely a rovás néhány érdekes titkosírásként való alkalmazását mutatja be. A másik pedig egy tágabb kérdést boncolgat, mely a rovással kapcsolatos közgondolkodást (és szakmai hozzáállást) kategorizálja nagyjából helyesen, miszerint itt is van a két véglet – az tudományos igényű munkamódszereket nem ismerő fantazmagória és a ma már tudományos alapokon szintén vállalhatatlan totális rovástagadás -, s közöttük helyezkedik el egy ma még viszonylag szűk, de szerencsére egyre bűvülő réteg, amelyik veszi a fáradságot arra, hogy tudományosság elvei mentén megméresse a legvalószínűbb hipotéziseket.

Borítékolható, hogy itt is az arany középúton haladó, szakmai szemléletű, aprólékos kutatómunka fog időtálló eredményeket hozni. A két véglet meg jó esetben majd elfoglalja magát egymással…

(Rovás Infó)

Titkosírás-e a rovásírás?

A rövid válasz a címbeli kérdésre az, hogy természetesen nem. A rovásírás a honfoglaló magyarok írása, amelyet már azelőtt használtak, hogy a latin nyelvű írás és a ma is használatos betűk elterjedtek volna.

A hosszabb válasz azonban bonyolultabb, és a válaszadást érdemes távolabbról indítani. A rovásírással ugyanis – amint a téma egyik szakértője megjegyzi – az a probléma, hogy legalapvetőbb kérdéseiben sincs egyetértés. Hogy mi a neve, honnan származik, kik használták, milyen célra, és hogy egyáltalán melyek azok az írásos vagy tárgyi emlékek, amelyeken fennmaradt – mind vita tárgya. Ezek a viták pedig gyakran jelentős indulatokat is keltenek.

Célszerű három kategóriába sorolni a rovásírással kapcsolatos elméleteket. Az első kategóriába azok a szerzők tartoznak, akik a székely rovásírást annyira ősinek tartják, hogy magyarul olvasnak ki etióp, etruszk, párthus, sumér, hettita és egyiptomi nyelvemlékeket, a lineáris A-t vagy a lineáris B-t, akik tízezer éves tárgyakon keletkezett karcolásokat rovásbetűnek tartanak, akik szerint a székely-magyar rovásírás előzménye az interglaciális idején, kb. 50 000 évvel ezelőtt alakult ki, és akik a Kr.e. 8. századi palesztinai Silo alagút jeleit, az állítólag tízezer éves boszniai piramisok karcolásait, vagy a legalább hétezer éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor mintázatait olvassák székely nyelven. Az alábbiakban nem velük fogunk foglalkozni.

A második kategóriába azok tartoznak, akik szerint a honfoglaló magyarság által használt rovásírás lényegében a ma ismert rovásábécé korábbi változata, azaz a ma ismert rovásírás legalább 1100-1200 évre, de valószínűleg még régebbre vezethető vissza, népi körökben folyamatosan használták.

Velük szemben fogalmazzák meg fenntartásaikat a rovásírás-szkeptikusok. Ők is elfogadják, hogy a honfoglaló magyaroknak volt egy vésett betűkből álló írása, de azt hangsúlyozzák, hogy erről nagyon keveset tudunk. Szerintük a késő 15. vagy a kora 16. század óta fennmaradt rovásírásos emlékek, amelyek a ma turistáknak árult képeslapokon szereplő rovásábécét használják, nincsenek kapcsolatban – vagy csak nagyon távoli kapcsolatban vannak – a honfoglalók rovásírásával. Ezt az új, csupán ötszáz éves múltra visszatekintő rovásírást egyfajta hagyományőrzési szándékkal, értelmiségi kezdeményezésként (esetleg titkosírásnak) találták ki, a középkor századaiban pedig nem sokan írtak rovásírással, mert az a kevés ember, aki egyáltalán tudott és akart írni, a latin betűket használta.

(…)

Akárhogy is döntünk a rovásírás kutatás nagy kontinuitás vitájában, az biztos, hogy alkalmanként használták titkosírásra a rovásbetűket.

http://www.magyarrovas.hu/media/rovasemlekeink/1600-as-evek/rudolf-vers.jpgSzórakoztató példa erre Szamosközy István esete, aki – Bocskai István híveként – nem lelkesedett a Habsburg uralkodóért, császárellenes érzelmeinek azonban különös formában adott hangot. Rudolf császárt dicsőítő latin nyelvű versébe beillesztett egy pár rovásírásos szót, amelyet dekódolva a vers császárpárti beállítódása ugyancsak megfordul, és kimeríti az uralkodó gyalázásának esetét. Azaz ha pusztán a latin betűs részeket olvassuk, a vers dicsőítés, ha hozzávesszük a rovásírásos szavakat is, vaskos gúnyvers.

Az második – nem kevésbé különös – példát Zakarjás János (1720?-1772) jezsuita misszionárius leveleiben találjuk. Az atya perui hittérítőként küldött leveleket rendbéli elöljárójának 1749 és 1756 közt. A levelek részletesen beszámolnak a dél-amerikai kontinensen folyó hittérítés mindennapjairól, problémáiról, konfliktusairól, az atyának a bennszülöttek közt töltött életéről, az indiánok szokásairól, valamint a Zakarjás utazásának igencsak érdekes részleteiről. Az általában igencsak decens és „jólfésült” latin nyelvű szövegben azonban időnként magyar nyelvű szövegrészletek bukkannak fel, amelyekben az atya szabadosabb megjegyzéseket enged meg magának. Olykor puszta játékból magyarít, ebben jelenik meg, hogy lazább is tud lenni, mint amilyennek a hivatalos szöveg alapján képzeljük, egy kirándulásukról például így ír: ”reggeltül fogva tsúszni-mászni kellett.” A görzi Frakossperg úr feleségét tiszteletreméltónak nevezi a latin szövegben, de magyarul hozzáteszi: „vén kofa.” Egy őszülő szerecsenről írva szemérmesen magyarul említi, hogy „a tenger partján szűz anya mezitelen sétál vala, mint Ádám a paradicsomban.” Hogy nem csak a játék, hanem a rejtjelezés eszközének is használja a magyar nyelvet, kiderül abból a magyar nyelvű betoldásból, ahol a gyanúját osztja meg, hogy valakik eltüntetik a leveleit. Különös helyzetben találjuk itt magunkat: Magyarország természetes nyelve válik a világ másik végén a titkosítás eszközévé, amely más térítők számára hozzáférhetetlenné teszi a levelek bizalmas tartalmát.

Zakarjás azonban ennél továbbmegy a titkosításban: amikor brazil keresztény áltérítők és rabszolga-kereskedők kegyetlenkedésiről számol be, feltehetően saját életét is féltve, a latin nyelvű szöveget rovásírással szedi:

„Ugyanis elvetemedett emberek jöttek át Brazíliából, akik velem is a tigrisnél zordabban bántak. Keresztények voltak ezek, s nem is indusok (magyarul). Ezek rendszerint mindazokat, akik elibük kerültek, bányamunkára (rovásírással) és más aljas munkára(rovásírással) is elragadozzák, az öregeket (rovásírással), hogy hírét ne terjesszék, megfosztják életüktől (rovásírással), másokat az íj felhúzásához szükséges ujjaiktól (rovásírással), az anyákat(rovásírással) úgy teszik az utazásra alkalmasabbakká, hogy letépvén emlőjükről csecsemőiket (rovásírással), azokatodacsapják az első karóhoz, amelyre akadnak. És hogy a vigyázatlanokat annál könnyebben behálózzák, maguk közül olyan embert küldtek előre, aki ruhájával és külső megjelenésévelmisszionáriusnak (rovásírással) hazudta magát. Ismerem ezt, már eszére tért. Vajha állandóan!”

Végül pedig rendtársának „megadja a titkosírás kulcsát”, specifikálva azt a közkézen forgó irodalmat, ahonnan a rovásbetűk jelentése kikereshető:

“Ha ez írásjegyeket nem ismered, Vargyasitól, Béltől, Otrokocsitól kérj tanácsot. (…) Egyebeket szándékosan hallgatok el.”

Zakarjás tehát titkosírásként alkalmazta a rovásbetűket: ismeretüket joggal remélhette levelezőpartnerétől, de bízhatott abban, hogy más számára tökéletesen hozzáférhetetlenek voltak Dél-Amerikában.


Forrás:rovas.info
Tovább a cikkre »