Alább Szentesi Zöldi László barátom és kollégám előtt tisztelgek, feltéve ide is tökéletes és megrázó írását. Olvassák és gondolkodjanak!
„Levél a Nyugati Emberhez
Szentesi Zöldi László, 2018. október 16. 17:00
Egy perccel a Római Birodalom bukása előtt jártok. Rabszolgáitok megfőzik nektek a kávét, lemossák az autóitokat, kiszolgálnak és kedvetekre tesznek életetek minden pillanatában, ti pedig sütkéreztek a lemenő napban, és dőre módon azt hiszitek, hogy ez mindig így lesz.
Néha nem értelek.
Világos, hogy mai gazdagságodat, impozáns városaidat, polgári miliődet dolgos és harcos elődeidnek köszönheted. Azoknak, akik nemzedékről nemzedékre építettek valamit, gyűjtötték és befektették a pénzt neked, kései utóduknak. Cseppet sem mellesleg ennek fedezetét közönséges rablással a harmadik világ országaitól szerezték meg, akiknek pedig komoly gyarmatbirodalom nem jutott, közvetlen szomszédaikat és kisebbségeiket fosztották ki, mint Svédország vagy Ausztria. Egy szó, mint száz, szépen épült nálatok a kapitalizmus. Ennek ára első körben az volt, hogy feladtátok népi kultúrátokat, elveszítettétek népdalaitokat, viseleteteket, tárgyi és szellemi tudásotokat, hiszen a vidéket már kétszáz éve beáramoltattátok a városba. A test gyengült, a szellem hanyatlott, de nagyapáitok ezt nem vették észre, mert addigra a szabadságnak csúfolt önzés mákonya végleg eluralkodott rajtuk.
Igen, kedves Nyugati Ember! Ti már kétszáz éve nagyon sokat tesztek magatok ellen. Csak a brüsszeli főtér meg Kensington külsőségei sokáig elfedték a bajokat. Azt hittétek, hogy városi kultúrátok, modern civilizációtok kellős közepén fészkelve sérthetetlenek és erősek vagytok.
Tudod, élt itt egy magyar író, Veres Péternek hívták, kétkezi munkásból emelkedett a magyar irodalomba. Ő írta egyszer, hogy annak a népnek, amelynek tagjai tömegesen elszoktak a fizikai munkától, lenézik és másokkal végeztetik el a teendőiket, megpecsételődött a sorsa.
És valóban. Egy perccel a Római Birodalom bukása előtt jártok. Rabszolgáitok megfőzik nektek a kávét, lemossák az autóitokat, kiszolgálnak és kedvetekre tesznek életetek minden pillanatában, ti pedig sütkéreztek a lemenő napban, és dőre módon azt hiszitek, hogy ez mindig így lesz. Eközben szolgáitok, alkalmazottaitok már idegen istenek nevét suttogják, és eljön az idő, amikor katakombáikból előjönnek és megmutatják magukat.
Addigra ti már sehol nem lesztek. Hiszen mérhetetlen önzésetekben utódaitok sincsenek. Ti már nem köttök házasságot, nem hisztek Istenben, nincs közösségi életetek. Úgy haltok meg, hogy az elődeitektől örökölt ingatlanok, vaskos bankbetétek, a magas fizetések, minden megszerzett javatok az enyészeté lesz. Illetve előbb-utóbb a jövevényeké.
Tisztelt Nyugati Ember, te éppen most éled fel a jövődet! Nyitottságnak hazudod a fővárosodban uralkodó bábeli zűrzavart, tetszik neked, hogy idegenek százezrei nem beszélik az államnyelvet. Azt gondolod, hogy a kisebbségek védelmével bizonyíthatod humanizmusodat, és jó helyen is tapogatózol, mert hovatovább te leszel a kisebbség. Új uraid persze nem lesznek olyan toleránsak, mint te, mert nekik még élesek az ösztöneik és – veled ellentétben – pontosan tudják, hogy kicsodák, miben hisznek és mi a céljuk.
Persze, még most sem lenne késő. Ha nem lustultál és puhultál volna el végleg, akkor a maradék erőddel még mindig javíthatnál a helyzeteden. Hazádban akadnak még végvárak: vidéken, ahova jellemzően a lábadat sem teszed, ezért nem ismered, pedig onnan meríthetnéd az erődet. Sajnos azonban, te még erre is képtelen vagy. Elhiszed és fennhangon hirdeted, hogy a szomáliai vagy marokkói bevándorló hajszálpontosan annyit ér emberként, polgárként, honfitársként, mint a veled azonos bőrszínű, azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrájú szomszéd vagy rokon. Gőgösségedben ott tartasz, hogy volt gyarmataid polgárait is feljebb helyezed a rangsorban, mint a fehér és keresztény kelet-európaiakat, akikre elfojtott haragod zúdul, mert rájuk zúdulhat, a bevándorlókra nem.
Az igazság az, hogy hiába vagy gazdag, hiába hordasz mindenből újat és márkásat, hiába élvezed a munkával és rablással összehordott civilizációd utolsó gyümölcseit, közel a vég. Nem én mondom, hanem a számok. De te még ezt sem észleled. Agyadra politikailag korrekt köd települt, szűrőn át tekintesz mindenre, elveszítetted az önálló gondolkodás képességét. Létrehoztál egy bulitársadalmat, oda húzódtál be társaiddal, csakis a fogyasztással és a komforttal törődsz, azzal nem, hogy felélted a jövődet. Lassan egyetlen árucikk lettél a hatalmas kínálatból.
Röviden szólva: neked véged van.
Nekünk viszont nincs. És ha meggondolnád magad, szívesen látunk a kontinens keleti felében. Hiszen – veled ellentétben – nekünk még bőven maradt asszimiláló erőnk, mi meg tudunk tartani téged európainak. Szerencsére egyre többen jöttök bennszülött jellegét elvesztett kelet-londoni negyedekből, holland és német nagyvárosokból, menekültök a degenerációba fulladt Svédországból, és gyertek csak, mindannyian jól járunk. Utódaitok magyarok lesznek, ti pedig európai emberként és szabadon élhettek, ha nem is a megszokott nívón, hanem nagyjából úgy, ahogyan még elődeitek éltek hajdanán. Újrakezdhetitek a családi históriát. Gyarmatosítás, gyilkosságok, bűntudat nélkül.
Hidd el, príma dolog úgy élni, hogy nem csak papolsz a szabadságról, de tényleg szabadon is élsz. Hogy a saját portádon te vagy az úr, hogy te mondod meg, kivel akarsz egy fedél alatt élni és kivel nem. Hogy nem kell különféle regulák szerint szerepeket játszanod, ha férfinek születtél, férfiként viselkedsz, ha nőnek, akkor nőként. Hogy nem kell állandóan tekintettel lenned a mások érzékenységére, hanem önmagad lehetsz. Hogy nincs gombóc a torkodban, hogy jaj, mi lesz, ha kiderül, szóhasználatomban, gondolataimban, szándékaimban még nem vagyok teljesen az övék.
Mi már nem tudunk mit tanulni tőled. Küldetésedet befejezted, utadat megfutottad, sorsodat bevégezted.
Itt az ideje, hogy ne csak élni, túlélni is megtanulj.
Abban pedig mi, magyarok vagyunk a legjobbak. Persze, a csehek, szlovákok, lengyelek, románok, szerbek, horvátok, bolgárok se kutyák.
Várunk szeretettel!”
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
