Dr. Jarl svéd orvos, nem akart hinni a szemének, mert amit látott, az minden – addigi – természettudományos ismeretének ellentmondott Egy tibeti barátja, akivel korábban együtt tanult az oxfordi orvostudományi egyetemen, mintegy húsz évvel ezelőtt meghívta őt, hogy egy súlyosan beteg tibeti főpap egészségének a helyreállításában segédkezzék.
Buzgó és sikeres munkájának jutalmául beavatták őt egy olyan ősrégi tibeti titokba, amely egészen más megvilágításba helyezi azt az évezredekkel ezelőtti kőkultúrát, amelynek olyan csodálatos és érthetetlen maradványai találhatók a világ számos részén, mint amilyenek az egyiptomi piramisok, a Stonehenge, a kőkörök, a menhirek és a dolmenek, hogy csak néhány ismert példát említsek.
Egy szép napon barátja elvitte őt egy, a kolostoruktól nem túl messzire lévő lejtős völgybe, amelynek egyik oldalát égbe törő sziklafal határolta. Annak egyik részén, mintegy 250 méter magasságban a falon egy olyan lyukat fedezett fel, amely egy barlang bejáratának látszott. A feltételezett barlangbejárat előtt egy sziklapárkány volt látható, amelynek a szélén a szerzetesek egy kőfalat emeltek.
A párkányt csak felülről, a sziklafal tetejéről lehetett megközelíteni. A barátok minden munkanap kezdetén onnan ereszkedtek le a párkányra, kötelek segítségével A rét közepén Dr. Jarl egy hatalmas kőtömbre figyelt fel, amelyet teljesen simára csiszoltak, és amelynek a közepén egy tálszerű bemélyedés volt. E bemélyedésnek az átmérője egy méter lehetett a mélysége pedig 15 centiméter.
A mezőn dolgozó szerzetesek jakok segítségével nagy kőkockát vontattak a fekvő kőtömbhöz, és a kockát a tálba helyezték. A kőkocka egy méter széles és másfél méter hosszú volt. Amikor ezzel elkészültek, barátok sora gyülekezett össze a kőkocka körül, és kilencven fokos ívben, pontosan hatvanhárom méter távolságban a kőtömbtől 19 hangszert helyeztek el. E hangszerek közül 13 dob volt és 6 pedig tibeti trombita. A dobok különböző nagyságúak voltak, lefelé nyitottak.
Minden egyes hangszer mögött egy sor barát sorakozott fel libasorban. A legkisebbik dobnál lévő szerzetesek adták meg a jelet a kezdésre. Ekkor égtelen zenebona kezdődött. Döngtek a dobok, harsogtak a trombiták, és a felsorakozott barátok valami szent éneket kántáltak eszelősen. Mintegy négy percig nem történt semmi. Ezután azonban – ahogy a dobálás egyre jobban felgyorsult és a “zene” egyre intenzívebb lett – a hatalmas kőkocka elkezdett himbálózni és inogni, majdfelemelkedett a levegőbe és egyre nagyobb sebességgel felrepült a 250 méter magasban lévő párkányra.
Három percnyi röpülés után már meg is érkezett. Egy óra leforgása alatt a barátok öt-hat kőkockát is a magasba emeltek ily módon. Mindegyik ötszáz méteres parabolikus pályán jutott el , a 250 méter magasban lévő „rendeltetési helyére. A “bűvölés” ideje alatt előfordult, hogy egyik-másik kőkocka széthasadt. Ilyenkor egy, másik, ép kővel helyettesítették. Dr. Jarl már korábban is hallott erről az eljárásról.
Olyan Tibet kutatók, mint Linaver, Spalding és Huc már részletesen írtak róla, de saját szemükkel egyik sem látott ilyen eseményt. Dr. Jarl volt az első európai, akinek módot nyújtottak arra, hogy a szent aktust megszemlélhesse. A svéd orvos eleinte. arra gyanakodott, hogy tömeghipnózis hatása alatt képzelődik, és ezért az eseményekről filmet készíttett. Nos, a film pontosan azt örökítette meg, amit látott, tehát az események a valóságban is megtörténtek.
Amikor Dr. Jarl a filmet bemutatta annak az angol tudományos társaságnak, amely a kutatásait korábban is mindig támogatta, prezentációjával óriási port vert fel. A bemutató után a filmtekercset elkobozták tőle. Ez egyáltalán nem csoda – írja Cathie a már többször említett könyvében – ,mert a pontos mérési adatok alapján igen fontos térgeometriai számítások végezhetők.
A tibetiek tehát ismerték az anyag és a tér valódi szerkezetét. Feltehető persze, hogy a titkot csak a legbeavatottabbak tudták, és az egyszerű szerzetesek csak végrehajtották a feladatokat úgy, ahogyan azokat nekik a feletteseik előírták. Nyilvánvaló, hogy szent énekek helyett bármit kántálhattak volna, hiszen azok a harmonikus frekvenciák voltak a lényegesek az eljárásban, amelyek a térszerkezet bizonyos paramétereivel harmonizáltak. Azokat a hanghullámokat, amelyeket a hangszerek és az emberi hangok keltettek, pontos matematikai számítások alapján úgy irányították, hogy a fókusz középpontjában antigravitációs hatás jöjjön létre.
Ebben a középpontban volt elhelyezve a kő. Ez a hatás az egyharmad kör mentén, amelyet a kő körül alkottak szintén érvényesült. Bizonyos, hogy a hangszerek és az emberek geometrikus elrendezése, valamint száma, igen fontos szerepet játszhatott az egész folyamatban. A dobok méretének és felépítésének, anyagának és hangmagasságának, valamint hangintenzitásának is kiemelkedő szerepe lehetett a mutatványban.
A levitáltatott kőkockák alapméretei megegyeztek a legnagyobb dob méreteivel, csak a formák tértek el egymástól. Igen fontos szerepe lehetett annak a teljesen simára csiszolt tálszerű bemélyedésnek is a földön heverő hatalmas kőtömb közepén, amelybe a levitáltatandó kőkockát belehelyezték. Feltehetően frekvencia kürtőt hozhatott létre.
Láthatjuk tehát, hogy Cathie elképzelései egyáltalán nem nevezhetők ostobaságnak. A könyv részletes számításait nem áll módomban közölni, de annyit mondhatok, hogy engem teljesen meggyőztek. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen a Földön már a mi ipari társadalmunk előtt létezett egy magasrendű technológia, csak hát sajnos különböző okoknál fogva ez a technológia elveszett.
A fenti rendkívül érdekes és nagyon sokat mondó történetet egyébként egy Henry Kjelson nevű mérnök és légügyi szakember hozta nyilvánosságra a The Lost Techniques (Elveszett technikák) című művében. Ezek után egészen más szemmel nézhetjük azokat a híreket, amelyek az évezredekkel ezelőtt készült és üzemeltetett repülő szerkezetekről (pl. vimánákról) szólnak.
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
