TGM és a magyar értelmiség örök tragédiája

TGM és a magyar értelmiség örök tragédiája

A Jóisten nemcsak ételt-italt és tetőt ad a fejünk fölé, hanem gondoskodik a színvonalas szórakoztatásunkról is: ezért találta ki nekünk a magyar ellenzéki figurákat.

Nemrég valaki átküldött nekem egy rádiós beszélgetést, ahol TGM – igen megtisztelő módon – emlegetett, mint a kortárs reakciós faszizmus egyik arcát. TGM úgy gondolja, én azt akarom, hogy ő meghaljon.

Mi sem áll távolabb az igazságtól. És nemcsak azért, mert az ő idoljainak a hobbija volt a tömegmészárlás Lukács Györgytől Maóig. Manapság vöröslő történészek akarják itthon eladni nekünk, hogy Szamuely Tibor ártalmatlan kiscserkész volt, és csak akkor temetett parasztokat arccal a földbe, amikor erre feltétlenül szükség volt. A baj az, hogy egy kommunista szemszögéből nézve erre mindig feltétlenül szükség van. Ahogy a reakciós (és még mielőtt, a Gestapo elől menekülésre kényszerülő) E. Voegelin írta, a forradalmár lelke annyira el van telve könyörülettel, hogy könnyedén feldolgozza azt, hogy az emberiség egyik felét le kell mészárolni azért, hogy a másik fele boldog legyen. Ez a forradalmi lelkület sajátja, legyen az bármilyen szocialista, nemzeti vagy nemzetközi.

Nem, nemcsak ezért, hanem azért sem igaz az állítása, mert hívő emberként szent meggyőződésem, hogy a Jóisten nemcsak ételt-italt és tetőt ad a fejünk fölé, hanem gondoskodik a színvonalas szórakoztatásunkról is (kiváló humorérzéke van!): ezért találta ki nekünk a magyar ellenzéki figurákat. Annyira pedig nem lehet kegyetlen, hogy ezt elvegye tőlünk. Tehát az állításának az ellenkezője igaz: remélem, minél tovább él, mert én annál tovább tudok jól szórakozni.

Ez az ő esetében azért is fontos, mert a többi ellenzéki megmondóhoz képest ő valóban képvisel egy nívót. A többi ellenzéki megmondó pusztán a teljes gondolattalanságból hetente épülő új mozgalmakat tudja prezentálni, amelyek egy ideig mérsékelten szórakoztatóak, aztán unalmasak. TGM viszont szinte mindig képes mulattatni, már csak azért is, mert lelki szemeim előtt az lebeg, ahogy hadba hívja a proletariátust – ógörögül.

TGM művelt, olvasott, szemben a többi mozgalmár ellenzékivel. És noha szamárságokat beszél, de olyan szamárságokat, amiket csak művelt, olvasott ember mondhat. TGM a kommunizmus „eszméjéről“ beszél annak ellenére, hogy maga Marx a német ideológiában kifejezetten tagadta, hogy eszme volna. De végül is ki tudja, nem veszek részt a marxizmus kanonizációjában, ami ritka bonyolult feladat lehet, hiszen – akárcsak az iszlámban a hadíszok értelmezéséhez – nem áll rendelkezésre központi tekintély a viták eldöntésére; magyarul már nem létezik a Marxizmus Árnyékszéke, maga Marx, hogy mindenkit elküldjön a náthásba, aki ellent mer mondani neki.

Tehát az eszme akár lehetséges Marx szerint, akár nem, akkor is megmarad, ha a gyakorlati megvalósulása mindig hullahegyekhez vezetett. Nincs mit tenni, az emberi természet átalakítása évszázadokba és emberek millióinak életébe szokott kerülni, ki hibáztathatja őket ezért?

Igaz, ami igaz, TGM külhoni egyetemek vendégeként jól látja, hogy az ifjú egyetemisták már nem liberális demokraták, hanem komcsik. Marxisták, maoisták, tőlünk nem olyan messze, a szomszédunkban is. Sőt: az ifjú maoista egyetemisták TGM-től talán kicsit balra állnak: ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem töprengenek el a „taktikán és etikán“, magyarul nem okoz nekik fejtörést az, helyes eljárás-e a tömeggyilkosság. Természetesen helyes. A kommunista eszkatológiában a megváltáshoz az út mindig a mészárláson keresztül vezet.

A fene se érti viszont, TGM miért ragaszkodik ennyire egy régi szovjet párthatározathoz, és miért mondja azt, hogy a szocializmus-kommunizmus ellentéte volt a „fasizmus“. Egyrészt, ugye, nem „fasizmus“ volt, hanem nemzetiszocializmus, pont emiatt a szemantikai bökkenő miatt kezdték el használni a „fasizmus“ kifejezést. Még a végén kiderül, hogy nem esküdt ellenségek, hanem édestestvérek. Ahogy azok is voltak: nem ellenségek, hanem konkurensek, ahogy a Donny Brascóban mondták, „az a baj, hogy mindannyian ugyanarra a nyamvadt ruppóra hajtunk“. A nemzeti és nemzetközi szocialisták ugyanarra a ruppóra hajtottak. (A fasizmust hagyjuk, az a totalitárius kísérletek szempontjából komolytalan projekt volt, maximum az olaszok életében először érdemes volt megnézni a menetrendeket.)

A nemzetiszocializmus a kor viszonyainak megfelelően haladó mozgalom volt, sőt némiképp meg is előzte a korát: ha megnézzük, milyen kiváló ötleteik voltak a tömeges „népességszabályozás“ területén (eutanázia, abortusz), akkor ha ma indulnának az Egyesült Államokban, a Demokrata Párt könnyen bőkezű és nagylelkű támogatók nélkül maradna. A nemzetiszocialista népességszabályozási modellt aztán – meglepő fordulat! – a svéd szociáldemokraták hajtották végre. Ne kérdezzük meg tőlük, hová tűnt egygenerációnyi cigány Svédországból, mert még zokon veszik.

És azt se felejtsük el, hogy mind a marxizmus, mind a nemzetiszocializmus germán exporttermékek. Mint a Willkommenskultur. És ahogy Tacitus írta, „A germánokat mindig ugyanaz az ok készteti, hogy átkeljenek Galliába: a mohó prédavágy és a vándorlás szenvedélye, hogy odahagyván mocsaraikat és pusztaságaikat, birtokba vehessék ezt a termékeny földet s titeket: ürügynek egyébként a szabadságot emlegetik és tetszetős jelszavakat, de hát senki még mások leigázására és kényuraságra nem vágyott úgy, hogy ne ugyanezeket a kifejezéseket használta volna“. Kevésbé szofisztikáltan fogalmazva (köszönet ezért a Gyűlölt ellenségeink – Bezzegnemzetek klasszikusainak) a germán első felismerése, hogy nála nincs étel, ezért el kell venni mástól – és hobbiból lemészárolni azt, akinél van ilyesmi. A nemzetiszocialisták ezt Lebensraumnak nevezték, a komcsik osztályharcnak, de a lényeg ugyanaz. Amikor a germán gondolkodni kezd, jobb, ha mindenki feltölti az éléskamrát (germánban ismeretlen kifejezés), és elkezdi felfegyverezni a hadsereget. A tömeggyilkosság régi germán hobbi, amihez kérés nélkül is gyártanak ideológiát is.

A magyar értelmiség örök tragédiája az, hogy a magyar ember kellemetlenül józan fajta, és egyetlen világmegváltó ötletre sem vevő. Hiába akarja időről időre megváltani a világot a teljesen impotens Károlyi Mihályokkal, elmebeteg népbiztosokkal, szovjet megszállással, a Demokratikus Charta morálernyőjével, egyik sem érdekli és bizalmatlanul szemléli ezeket a kísérleteket. Vagy sehogyan sem. Az értelmiség nem hallgatásba vonult, üvölt most is, csak nem figyel senki. TGM panasza visszatér ahhoz az örök komcsi és SZDSZ-es vonalvezetéshez, miszerint a nép nem elég érett az ilyesmire. Amikor megkérdezik tőle, mit ért „mucsaiság“ alatt, azt mondja: „Vidékiességet meg elmaradottságot. Por és sár. De egyébként pontosan ugyanilyen mucsainak tekintem ezt a szervetlen, mesterkélt, provinciális nyugati másolatot, ami uralkodik a budapesti társadalmi élet bizonyos szakaszaiban. Mi vidékibb, mint az utánzás? Az a legvidékibb. Úgyhogy a kozmopolita mucsaiság szintén rendkívül jelentős szerepet tölt be az életünkben, enné meg a fene”.

Az egyetlen szerencsénk, hogy a minket megváltani kívánó értelmiség szemében nem csak mi vagyunk ilyen alja népség: „Az emberiség mint olyan, elég borzalmas“. Ez az a borzalmas emberiség, amit meg kíván váltani az értelmiségi. Csoda, ha állandóan feszült?

A forradalmár szemében mindig csak a majd létrejövő, már átnevelt nép értékes. Amelyik még nem esett át az értelmiség kezelésén, az elmaradott, reakciós, mucsai. 1968-ban a melós rendőrök püfölték az Egyesült Államokban anyuci elkényeztetett értelmiségi kölkeit (eléggé el nem ítélhető módon), talán épp akkor, amikor lerakták a gendertojásokat.

A „hamis tudat“ megváltoztatásáig a nép ellenség. Borzalmas. Ez az a csapda, amin az értelmiség nem tud túllépni, pedig időről időre kipróbálja az összes germán vérszomjasságon alapuló forradalmi ötletet.

Megadja Gábor – www.888.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »