A nyelvtanulásnak van egy klasszikus és egy modern módszere. Ez a 2 fő módszer.
A klasszikus módszer lényege: folyamatosan fordítunk, nyelvtant magolunk, fogalmazunk.
A modern módszer: nem magolunk, nem fordítunk, helyzeteket sajátítunk el.
A modern módszer XX. századi. Egyfajta lázadás volt a klasszikus módszer ellen, mely ellen a fő érv: az egy sajátos rejtvényfejtés, nem nyelvtanulás.
Az érv a modern módszer mellett: minden ember így tanulja meg saját anyanyelvét. A kisgyerek először nem tud semmit, aztán figyeli a felnőtteket, lassan elkezdi őket utánozni, megtanulja előbb a kiejtést és a szavakat, aztán rájön a nyelvtanra, végül folyamatosan finomodik tudása, s nagyjából 6-7 éves korára tökéletes nyelvtudása lesz. Ez persze teljesen igaz, de kevés embernek van 6-7 éve idegen nyelv tanulására, ráadásul nála már van egy anyanyelv, mely bele is zavar a képbe.
Hiszen egy dolog nulláról indítva megtanulni az anyanyelv hangrendszerét, majd nyelvtanát, egész más már létező anyanyelvvel rendelkezve egy másikét. Ilyenkor mindenki akaratlanul is az anyanyelve rendszeréhez igyekszik alkalmazkodni, ami szinte mindig hibákat fog eredményezni.
A modern, úgynevezett „természetes módszer” csúcsidőszaka a XX. sz. 60-as és 70-es évei voltak.
Ezen felbuzdulva egy zseniális dán nyelvész, Hans Ørberg kitalálta nyugdíjba vonulása után, az 1980-as években, ő megvalósítja a természetes módszert egy holt nyelvre, a latinra. Az eredmény: a 2-részes Lingva Latina per se illvstrata.
A művet csak 2 módon lehet fogadni: imádni vagy gyűlölni.
Aki nyelvmániás, az jellemzően imádja. Aki meg csak úgy egy kis latint akar tanulni, az meg dühösen eldobja az egészet és vesz egy „normális” tankönyvet helyette, ahol van szószedet, nyelvtani táblázat, magyarázat, stb.
Ørberg művében ugyanis minden 100 %-ban latinul van, hiányzik bármilyen magyarázat, csak képek vannak és jelek. Ezekből kell rájönni miről van szó. Az európai kultúrkörben szocializálódott emberek persze haladnak vele, mert nagyjából rájönnek mi mit jelent, de aok esetben a nyelvtan maga megoldhatatlan feladatot jelent, olyan anyanyelvű emberek esetében, melyek nyelvében egyes kategóriák másképp vannak.
Pl. egy angol vagy egy spanyol anyanyelvű sose jön rá mi az a tárgyeset, hiszen nála ilyen nincs főnevek esetében. De egy magyar számára meg a többféle igeidő okoz zavart.
Én nagyon szerettem. Már akkor megvolt, amikor még az egyetlen módja egy könyv megszerzésének az volt, hogy az ember megveszi a boltban, nem léteztek a netről letölthető pdf-verziók.
Részlet a 4. leckéből – a felszólító módot próbálja magyarázni több igeragozásban, aztán a hívó esetet és részben a birtokos névmásokat (a kérdő névmásokat részben és a tárgyesetet már korábban magyarázta):
A könyv egyébként mégis rendkívül népszerű lett. Angol nyelvterületen ma nagyjából a hármas számú népszerűségben, csak a klasszikus módszert követő Wheelock-féle tankönyv és a Cambridge Latin előzik meg, melyek már az első leckében nyelvtani táblázatokat, szószedetet, klasszikus idézeteket tartalmaznak, hosszas magyarázattal.
Hogyan lehetséges? Úgy, hogy maga a könyv jól meg van írva, folyamatosan épül az egész, normál történetek vannak benne. Így egy kis „csalással” mégis jól használható: egyszerűen kell hozzá egy kis magyarázat. Több mű is született, mely ezt megteszi.
A dán szerző könyvének nagy előnye, hogy nem nehezen érthető klasszikus szövegekkel kezd, hanem hétköznapi helyzetekkel. Egyszerű szavak, mai kifejezésmódban, bár ókori helyzetekben.
Tulajdonképpen a mai jó nyelvkönyvek pontosan ilyenek: kombinálják a két módszert.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
