Ha nem az életünkről lenne szó, úgy nézném az eseményeket, mint egy izgalmas krimit, vagy egy fordulatos kalandregényt Európa vergődéséről a vakcinacsatában. Szorítanék a szimpatikus főhősnek, hogy ne gáncsolják el gonosz erők, és győzzön az igazság.
De nem virtuális krimi vagy kalandregény az, ami velünk történik, hanem a kiábrándító valóság. A vakcinaversenyben (is) alulmaradt Európa. És ki tudja, mennyit késlekedett volna a hozzáférhető oltóanyag engedélyezésével, ha nem sürgeti meg a német szövetségi egészségügyi miniszter még novemberben.
Jens Spahn szólt, hogy az Európai Bizottságnak haladéktalanul gondoskodnia kell az amerikai–német fejlesztésű vakcina beszerzéséről.
Az angolok és az amerikaiak már a szállítási szerződések megkötésénél tartottak, amikor az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) arról tájékoztatott, hogy majd december legvégén kiadja az engedélyt. Nyilván azért, mert mi „alaposak vagyunk”. Ez is fontos, de a gyorsaság is, mondta Spahn, mert „német egészségügyi miniszterként nehezen tudnám megmagyarázni, miként fordulhat elő, hogy egy Németországban gyártott oltóanyagot hamarabb vetnek be a világ más térségeiben, mint idehaza”.
Angliában december 8-tól oltanak a Németországban gyártott oltóanyaggal, néhány napra rá az Egyesült Államokban is elkezdődött a vakcinázás. És már a Moderna oltóanyaga is célegyenesbe ért az Egyesült Államokban.
A történet rámutat az Unió lassúságára, körülményességére, ami a járvány idején életekbe kerülhet. Mire ez a monstrum, a Bizottság, a gyógyszerügynökség megmozdul, és a jogi hercehurcák is megoldódnak, a nemzetállamok leköröznek bennünket. Miért tanulságos a történet? Mert az unió idei története sem szólt másról, mint annak a harcnak a folytatásáról, amelyet a nemzetek Európájának hívei és a föderalisták folytatnak jó ideje.
Képzeljük el, mi lenne, ha még több, az életünket alapvetően befolyásoló döntést adnának át a nemzeti államok a brüsszeli központoknak.
Ezen a szemüvegen keresztül kell értékelni a német elnökség által kidolgozott új menekültügyi politikát is. Csupa központi döntés, amit a tagállamok kikényszerített szolidaritásával támasztanának alá. Ezt elegánsan úgy fogalmazta meg állásfoglalásában az EP, hogy elvárja a menedékjog tiszteletben tartását és azt, hogy a tagállamok egyenlően osztozzanak a menedékkérőkért vállalt felelősségen. Ugyanott vagyunk, mint 5 évvel ezelőtt.
Van viszont egy eredmény, amelyet áttörésként értékelhetünk: az Európai Parlament nagy többséggel támogatta a Minority SafePack kezdeményezést.
Eszerint az Európai Bizottságnak jogszabályokat kell kidolgoznia a mintegy 50 millió őshonos európai kisebbség identitásának megőrzésére.
A figyelmes olvasó megkérdezheti, ha előbb a központosítás ellen érveltem, ebben a kérdésben miért nem, és mit hozna a kisebbségeknek, ha a velük kapcsolatos kérdések nem maradnának kizárólagosan tagállami hatáskörben.
Féloldalas maradt ugyanis a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezése. Az uniós csatlakozáskor az államok többsége szinte mindent megígért, aztán nem teljesítette.
Brüsszel azonban nem adott a kisebbségek kezébe olyan jogi eszközt, amellyel a tagállamokban garantált jogok kikényszeríthetők, a legtöbb esetben az volt a válasz, hogy nem tehetnek semmit, mert ez tagállami hatáskör. Ha viszont megszületnek a beígért jogi garanciák, ezt az érvelést el kell felejteni Brüsszelben és Strasbourgban.
Megjelent a Magyar7 2020/52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
