A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal az őshonos népektől lesünk el egy kis természetszemléletet.
Növényvakságnak (plant blindness) nevezik azt a modern társadalomban általános jelenséget, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni és alábecsülni a környezetünkben élő növényeket, képtelenek vagyunk felfogni a növényeknek a földi ökoszisztémában és az emberiség életében betöltött alapvető, nélkülözhetetlen szerepét. Díszletként, háttérként, köretként tekintünk rájuk, nem létfeltételként. De nemcsak a növények, hanem valójában az élőlények szinte valamennyi csoportja jócskán alulreprezentált az átlagember érdeklődési körében és ismeretanyagában ahhoz a szerephez képest, amit az életünk biztosításában játszanak. Nem vagyunk tudatában, hogy a fajok sokfélesége a földi életünk alapja, hogy a minket körülvevő élő és élettelen környezet szerteágazó kapcsolatrendszere, az élőlények millióinak összehangolt munkája teremti meg és tartja fent az életünk feltételeit a Földön. Hogy mindez az isteni terv része, a Teremtő gondoskodó szeretetének megnyilvánulása. A világban leginkább elkülönült elemeket észlelünk, a közöttük levő kapcsolatokat és az összefüggéseket alig, és megfeledkeztünk mély beágyazottságunkról is a természet szövetébe. Egyfajta „kollektív amnéziában” szenvedünk.
Elszórtan fellelhetők még olyan elszigetelt őslakos törzsek, amelyek élete az emberek és a föld közötti felelősségteljes kapcsolaton és kölcsönösségen alapszik. Az ilyen őshonos kultúrákban az anyaföld szent hely, a rajta átfutó patakokkal, folyókkal, a belőle sarjadó, virágzó élettel az emberek identitásának elválaszthatatlan része. (Néhány napja, augusztus 9-én volt a világ őslakos népeinek nemzetközi napja.)
Érdekes, hogy a mi hitünk és sok őshonos kultúra teremtéstörténete szerint is az ember jelent meg utolsóként az élőlények sorában. Ugyanakkor míg a mi kultúránk ezt úgy értelmezte, hogy az ember – mint a teremtés koronája vagy az evolúció csúcsa – minden más fajnál fejlettebb és feljebbvaló, addig az őshonos kultúrákban az emberekre gyakran mint a legkisebb testvérekre hivatkoznak.
Tanítóinkat pedig a Földön hosszabb ideje élő, így többet megélt, többet megértett fajok között kell keresnünk, tőlük kell útmutatást kérnünk.
A mi népmeséink is őriznek valamit ebből a szemléletből, hiszen számtalanszor segítik ki különböző állatok a mesehősöket próbatételeik során. Olyan állatok, amelyekkel az adott hősök korábban törődtek. Íme, a kölcsönösség itt is megjelenik ember és természet kapcsolatában.
Hála különösen a pásztorkodás hagyományát tovább éltetőknek, valamennyit kontinensünk egy-egy szegletén is sikerült átmenteni abból a tudásból és bölcsességből, amivel a teremtett világgal szoros kapcsolatban élt élet megajándékoz. Ez a bölcsesség nem is olyan régen még nálunk sem volt ilyen ritka.
Így nemcsak a növényeik, de ők maguk is mély gyökerekkel kapaszkodtak az anyaföldbe, és ezeknek az erős gyökereknek köszönhetően tudott lelkük magasra nyúlni az égbe. Tapasztaltam, hogy a természetközeli élet segít közel maradni a Teremtőhöz is.
Assisi Szent Ferenc szerint „A természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk…” (idézi a Laudato si’ 12.) A Teremtő az alkotásán keresztül szól hozzánk, a teremtett világ Isten kinyilatkoztatása, egyfajta életvezetési útmutató is. Ő a törvényhozója a természeti törvényeknek éppúgy, mint a lelkiismereti törvényeknek, a két törvényszerűség így nyilván gyönyörű összhangban van, csakis együtt betarthatók, együtt szolgálják az életet. Ezért ha eltávolodunk a természettől, és kivonjuk magunkat nevelő hatása alól – amiben a mi kultúránk élen jár – azzal tulajdonképpen Istennek fordítunk hátat.
Az őshonos közösségek számtalan növényfajt ismernek és használnak, értik a növények egymás közötti és az állatokkal való kapcsolatát, akárcsak az állatok kommunikációját, amelynek összetettségét mi még csak most kezdjük felfedezni. Beszélnek hozzájuk a fák, amin mi még mosolygunk, pedig ez mára a mi tudományos módszereinkkel is igazolódni látszik. Úttörő tudósok – bár még csak halkan, óvatosan – a növények biokémiai szintézisét nyelvként írják le. Ebben a nyelvben a szókincset különböző vegyületek alkotják, amelyeknek (vagyis a növényi szavaknak) az egyes illatokban megjelenő kombinálása és arányainak meghatározása mondatként írható le. De felfedeztek valódi hangot adó növényeket is.
Visszatérve az őshonos kultúrákra: „hatalmas mennyiségű hagyományos tudás és tapasztalat kincsesházai, amelyek az emberiséget összekötik ősi gyökereivel. Eltűnésük a szélesebb társadalom vesztesége, amely sokat tanulhatna hagyományos módszereikből a bonyolult ökológiai rendszerek fenntartható használata terén. Tragikus irónia, hogy ahogy a formális fejlődés egyre mélyebbre hatol az esőerdőkbe, sivatagokba és más elszigetelt ökoszisztémákba, egyre pusztítja azokat az egyedülálló kultúrákat, amelyek bizonyították, hogy képesek élni és virágozni ezekben az életterekben” (részlet a Brundtland-jelentésből).
Mélyen elszomorító, hogy még mindig a természeti kincseikre szomjazunk, nem a tudásukra.
Terjeszkedésével nemcsak a biodiverzitás, hanem a kultúrák sokfélesége is csökken. Háborítatlan őshonos közösségek így már csak nagyon elzárt vagy nagyon mostoha természeti körülmények között élnek, és ahol a civilizációnk ezekre a területekre is behatol, sokszor elkeseredett harcot vívnak a fennmaradásukért.
„A természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja.” (Laudato si’ 6., a Caritas in veritate enciklikából idézve)
Ma már tudjuk, ha elvesznek például az Amazonas-medence erdei, az az egész földi ökoszisztéma és az egész társadalmunk életét kibillenti egyensúlyából. És ha ki szeretnénk keveredni az ökológiai válságból – ahelyett, hogy még mélyebbre süllyednénk benne –, nem tudjuk nélkülözni azt az ősi, hagyományos bölcsességet sem, amely a természettel való szoros, harmonikus együttélésből nőtt ki. Az Istenre hallgatásból! Ez elengedhetetlen a jó sáfársághoz.
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó (archív): Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
