A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal az állatok és emberek közötti együttérzés kerül fókuszba, Jaczenkó Editnek hála.
A legtöbb kutyatulajdonos számára ismerős, amint egy hosszú nap után hazatérve, mire becsukja maga mögött a kertkaput vagy az ajtót, kedvence már fel is mérte aktuális érzelmi állapotát. Ha vidám a gazdi, az a kutyára is átragad; ha szomorú, a kutya a fejét az ölébe hajtva vagy az arcát nyalogatva igyekszik megvigasztalni; ha feldúlt, inkább kicsit háttérbe húzódik. A gesztusaink, arckifejezésünk, testtartásunk, mozgásunk, hangszínünk vagy akár a testszagunk mind megannyi információ számukra az érzelmeinkről, amelyeket szemmel láthatóan nemcsak azonosítani képesek, hanem átvenni is és együttérezni velünk.
Az állatvilágban számos faj képviselői felismerik mások érzéseit, megértik mások szükségleteit, és képesek másokat megnyugtató viselkedést tanúsítani, vagy segíteni a rászorulónak nehéz helyzetben. A csimpánzok például aggódnak sérült társuk miatt, élelmet, vizet visznek neki, vagy lassítanak miatta. A beteg alá szénát hordanak, és úgy igazgatják, mint mi a párnát. Ha egy anya sérült, felnőtt hímek segítenek vinni helyette a kicsinyét.
A tükörneuronok olyan motoros idegsejtek, amelyek nemcsak a saját mozdulatainknál, gesztusainknál tüzelnek, hanem akkor is, ha azt másnál látjuk. Nem tesznek különbséget a saját viselkedésünk és mások viselkedése között, ezzel lehetővé téve, hogy „belebújjunk mások bőrébe”, átéljük mások érzéseit. Ha belegondolunk, társas együttélés nem is működhet másként, az empátia a társas élőlényeknél tulajdonképpen biológiai szükségszerűség, az együttműködő társadalom egyik alapja.
Az empátiát a test közvetíti, lényegében testről testre ugrik – gondoljunk arra, mennyire ragadós például a nevetés vagy az ásítás. Kutyákra és lovakra is átragadhat, ha a közelükben ásítozunk. Az empátia olyan erősen kötődik a testhez, hogy gyengíti, ha a mimika gátolva van, például ha az alanynak ceruzát kell a fogai között tartania.
A tükörneuronok mellett egyes hormonok és neurotranszmitterek jelenléte és mennyiségének változása is alátámasztja az empátia meglétét az állatoknál. A monogám párkapcsolatban élő préri földipockoknál, amennyiben a pár egyik tagját felzaklatja valami, a másik kortizolszintje is megemelkedik, függetlenül attól, hogy jelen volt-e a stresszes eseménynél, vagy sem. Átveszi és átérzi a másik állapotát, és igyekszik megvigasztalni a társát. Ellenben, ha immunissá teszik őket az oxitocinra, akkor már nem reagálnak a másik szenvedésére. Az oxitocin náluk és nálunk, embereknél is a kötődésért felelős hormon – szeretethormonként is ismert. Az oxitocintermelés zavara az embernél is kihat a kapcsolatokra, megnehezíti például az egészséges anya-csecsemő kapcsolat létrejöttét.
Vizsgálták az empátiát az egyébként rossz hírű patkányoknál is. Egy kísérletben szűk, átlátszó edénybe zártak egy példányt, miközben mellette szabadon futkározhatott egy másik egyed. A szerencsésebb állat megtanulta kiszabadítani fogoly társát. Megnézték azt is, hogy mit tesz, amikor két edény közül választhat. Az egyikben a fogoly patkány, a másikban kedvenc eledele, csokitörmelék volt. A legtöbb kísérleti alany ebben az esetben is a foglyot szabadította ki először. Ugyanakkor, ha szorongáscsökkentő szerrel kezelték őket, már nem törődtek a bezárt állattal. Ahogy a tartósan fájdalomcsillapítóval kezelt emberek is érzéketlenebbé válnak mások fájdalmára is.
Az irányított kísérleteken túl számtalan egyéb példát láthatunk arra, hogy állatok mások segítségére sietnek.
Washoe, a világ első jelnyelvre tanított csimpánza – akiről korábban már írtam –, amikor meghallotta, hogy egy társa beleesett a vizesárokba és kétségbeesetten visítozik, a fájdalommal nem törődve két elektromos kerítésen is átvágott, hogy elérje a pórul járt állatot, és az iszapba gázolva partra is húzta.
A San Diego-i állatkertben történt egy másik eset. A bonobók kifutóját övező árok vizét időnként tisztítás céljából leeresztik. Egy alkalommal, miután végeztek az árok kitisztításával és újra fel akarták tölteni, a konyha előtt hevesen visítozva és integetve megjelent a csoport alfahímje. Kiderült, hogy néhány fiatal bonobó leugrott az árokba, és nem tudtak kijönni, így megfulladtak volna, ha a szemfüles hím nem akadályozza meg, hogy elárasszák az árkot. Figyelemreméltó, hogy tisztában volt azzal is, hogy honnan szabályozzák a víz szintjét, és azzal is, hogy milyen következménye lehet az árok feltöltésének.
Az elefántok is sokféle módon segítenek egymásnak. Szváziföldön egy rezervátumban figyelték meg azt, hogy miután az egyik elefánt megvakult, egy társa állandóan mellette maradt, és segítette, vállalva a „vakvezető kutya” szerepét.
A Budapesti Állatkertben videózta le egy látogató, amint a barnamedve a kifutóját övező vizesárokba esett varjú szárnyát megragadta a szájával, és kihúzta a vergődő madarat a szárazra.
És mi, emberek is számíthatunk az állatokra – nem csak az erre a célra kiképzett állatokra – akár életveszély esetén is. Vezettek haza például kardszárnyú delfinek ködben eltévedt kutatókat. Martin Richardson életét pedig három delfin közbeavatkozása mentette meg egy cápatámadástól a Vörös-tengeren.
Binti Jua, egy nőstény gorilla egy kisfiú életét mentette meg azzal, hogy védve a többiektől, óvatosan a karjaiba vette, és a kifutó bejáratához vitte a chicagói állatkert gorillakifutójába zuhant és eszméletét vesztett gyermeket.
Életet mentett egy oroszlánfóka is. Egy 19 éves fiú, Kevin Hines leugrott a San Franciscóban található Golden Gate hídról. Nagyon kevesen élik túl a 25 emelet magas zuhanást, Kevin egy volt közülük. Súlyos sérülései miatt azonban mozgásképtelen volt. A segítségére siető fóka a felszínen tartotta, amíg a parti őrség ki nem húzta a vízből. Kevin később mentálhigiénés szószóló lett, és az öngyilkosságok prevenciója terén dolgozik.
Az ilyen extrém esetek bizonyára ritkák, de valószínűleg mindannyiunknak van olyan tapasztalata, amikor egy állat együttérzést tanúsít. Gyermekkorom kedves jelenete volt például, amikor öreg kutyánk mellé egy kiskutyát vettünk, a ház őrzője pedig kötélhúzást játszott vele, és szándékosan hagyta nyerni. Ehhez bele kellett élnie magát a másik helyzetébe.
A tömegtartásban élő, szűk boxokban szorongó sertések tömegei mit mondanának rólunk? Vagy az újszülöttjeiktől megfosztott anyakocák, akik természetes körülmények között megtanítják malacaiknak a hálófészkük elkészítését, és segédkeznek lányaik mellett az unokáik gondozásában? Vagy az elképesztő zsúfoltságban, minden természetességet nélkülöző környezetben tartott leégetett csőrű tyúkok milliárdjai? Vagy a vadon élő orangutánok, gorillák, bálnák, elefántok és más fajok ezrei, miután kivágjuk alattuk a fát, földönfutóvá tesszük őket, vagy levadásszuk a családtagjaikat? Vagy a patkányok, amikor az empátiájukat úgy vizsgálják, hogy áramütést adnak a társaiknak? Mit mondanának ők az emberi empátiáról? És mit mondanának a szerencsésebbek, az elkötelezett embereknek köszönhetően megmenekülők, a menhelyek, rezervátumok új esélyt kapott lakói?
Sok esetben kétségtelenül megnehezíti az együttérzést a távolság, a személyes kapcsolat hiánya, hiszen – ahogy írtam – az empátiát alapvetően a másik gesztusainak, érzelmeinek letükrözése indítja be, de ezekben az esetekben sem elfogadható a közöny, hiszen támaszkodhatunk a megértésre, a lelkiismeretünkre, az erkölcseinkre.
És visszatérve az állatok véleményére,
Gondoskodunk például a nyári hőségben és szárazságban frissítő vízről számukra? Ha eddig nem tettük volna, helyezzünk ki egy itatót, és töltsük fel rendszeresen!
„Gondját viseli az igaz a jószágnak…” – mondja a Példabeszédek könyve (12,10).
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
