A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal többek között arra derül fény, hogy nem csak mi emberek használunk mosdókesztyűt vagy tükröt.
Május elsején, a munka ünnepének köszönhető szabadnapon talán azoknak is van ideje kicsit a kertben vagy egy parkban üldögélve megpihenni a természet ölelésében és figyelni sürgő-forgó élőlénytársainkat, akik máskor, a nagy rohanásban elsuhannak a körülöttük nyüzsgő élet mellett.
A költési időszak közepén vagyunk, így a madarak most különösen aktívak. Nálunk évek óta egy széncinegepár bérli és béleli ki tavasszal mesteri, szuperpuha fészekkel a postaládát, egy másik a kert végébe kitett odúban rendezkedett be, míg a tűztövis szúrós ágainak védelmében fekete rigó társbérlőink otthona bújik meg. A bokorból már halljuk a fiókák halk csivitelését, a szülők pedig szorgalmasan hordják kertünk svédasztalának fogásait az éhesen tátogó, apró csőrökbe. Mire a cikk megjelenik, bizonyára a postaláda is „megszólal”.
Állati szomszédjaink a mindennapos találkozás során idővel személyes ismerőseinkké válnak. Tiszteletteljesen és szeretettel közelítve hozzájuk bepillantást engednek az életükbe, miközben ők is figyelnek és kiismernek bennünket.
Nem mellékesen, ezek mindegyikére szükségünk van, ha valóban és tartósan fenntartható életet szeretnénk élni. Emellett az élőlénytársaink felé fordulás segít a valósághűbb, jobb megismerésükben is.
Az előző cikkemben említettem, milyen paradigmaváltást indított el az első megfigyelés, amely cáfolta több évtized tudományos meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy az ember az egyetlen eszközhasználó lény. Azóta sok-sok megfigyelés eredményeként mára fajok tucatjainál vált nyilvánvalóvá az eszközhasználat megléte. Úgy tűnik, az állatok kifejezetten készek eszközt használni, ha az a segítségükre van egy probléma megoldásában. Ma erre szeretnék néhány példát hozni, kicsit magunk mögött hagyva a kertünket.
A csimpánzok azon a bizonyos első megfigyelésen, a legallyazott ágak termeszgyűjtéshez való felhasználásán túl például botokkal ellenőrzik a vízmélységet, mielőtt belegázolnak, vagy növényekből készített „mosdókesztyűvel” csutakolják egymást. Egyes csimpánzközösségek bunkóval és kövekkel kergetik el a leopárdot, és kihegyezett bottal, lándzsával vadásznak éjjeli majmokra, galágókra; más közösségek pedig lándzsával halásznak. Mézgyűjtésre egy öt darabból álló eszközkészlettel felszerelkezve indulnak el. Köztük van egy „törő”, egy „perforátor”, egy „lyuktágító” (ezek segítségével jutnak a méhkas közelébe), valamint fakéregcsíkok a méz összegyűjtéséhez és egy rojtos végű bot, amit a mézbe mártanak és lenyalogatnak. Az eszközhasználat egyébként jellemzően kulturális változatosságot mutat adott fajon belül, és tanulás révén generációkon át terjed.
Az emberszabásúak a tükröt is használják eszközként, hogy segítségével belenézzenek a szájukba, a nőstények pedig gyakran megfordulnak a tükör előtt, hogy megnézzék a hátsójukat. Egy Borie nevű csimpánz, amikor fülfertőzése volt, addig mutogatott egy asztal felé, amíg rá nem jöttek, hogy a rajta heverő tükröt kéri, majd amikor megkapta, felvett egy szalmaszálat, amivel kitisztította a fülét, miközben a folyamatot a tükörben követte.
Más emberszabásúak is kreatívan bánnak a tárgyakkal. Az orangutánok, hogy kiszabaduljanak, képesek szétszerelni a ketrecüket, miközben arra is gondjuk van, hogy a csavarokat és a csapszegeket gondosan eldugják (úgy tűnik, tisztában vannak fogvatartóik szempontjával is), így amikor a gondozó észreveszi, miben mesterkednek, már túl késő.
A rezervátumokban, ha az emberek nem elég körültekintőek, és fa van az elektromos kerítés közelében, a fát a kerítésre döntve megszakítják az áramot, és megszöknek. Ehhez össze is dolgoznak, ha egyikük ereje nem elég a fa kidöntéséhez. Dél-Afrikában, Thula Thulában az is megesett, hogy bár nem volt fa a közelben, az elefántok mégis áttörtek a 8000 V-os villanykerítésen. A nyomokból kiderült, hogy valahogy kiszagolták a kerítéstől közel 1 kilométerre, a sűrű cserjésbe rejtett, a kerítést feszültség alatt tartó áramfejlesztőt, összetaposták, ezután visszatértek az immár áramtalanított kerítéshez, és kidöntötték. Vajon értették a működését?
Leírtak olyan esetet is, amikor egy elefánt impalákat szabadított ki karámból a reteszek kinyitásával.
Távol Afrikától, Délkelet-Ázsia egyes helyein viszonylag szabadon kóborolnak a félig-meddig háziasított elefántok, jellemzően ezért itt kolompot akasztanak a nyakukba, hogy hallják, ha a közelben járnak. A fiatalok viszont az elefántoknál sem szeretik, ha ellenőrzik őket, ezért gyakran füvet tömködnek a kolompba, hogy elnyomják a hangját, és észrevétlenül mászkálhassanak.
Megfigyelték például, amint egy elefántanya zsámolyt tolt apró borja mellé, és megtanította neki, hogy felmásszon rá, amikor szopni szeretne, mert a pici csak így érte el az emlőjét.
Különleges a hosszúszárnyú bálnák eszközhasználata is. Hét-tíz egyed összehangoltan vadászik, egy érdekes vadászati technikával, úgynevezett buborékhálóval. Először a kiszemelt halraj alá úsznak, és erőteljes kilégzéssel buborékoszlopokat fújnak ki. Ez a képződmény – mint egy háló – körbeveszi a halakat, amelyek a felszín felé, a vízből kiugrálva próbálnak menekülni. Ekkor a bálnák alulról és egyszerre nekilendülve függőlegesen törnek a felszínre. Hatalmasra tátott szájukban akár mázsányi apró halat is foglyul ejtenek.
A vízi emlősök közül a delfinek is használnak eszközöket, például szivaccsal védik az orrukat, amikor a tengerfenéken keresgélnek táplálék után.
A madarak eszközhasználatára is jó néhány példát ismerünk – az élelem kipiszkálásának céljából egy bot végét kampószerűen meghajlító új-kaledóniai varjaktól kezdve a strucctojást kövekkel feltörő dögkeselyűkön, vagy egy fa repedésében kialakított, a magok feltörésére szolgáló „harkályműhelyeken” át a szórakozásból tetőn csúszkáló, egy korongot szánkóként használó varjúig.
Varjakkal számos kísérletet is végeztek. Az egyik kísérletben a röpdéjüktől távolabb helyeztek el egy darab húst, amit csak egy hosszú bot segítségével érhettek el. Viszont a bot is a röpdén kívül volt, és csak egy másik, rövidebb bot segítségével tudták elérni, amelyet egy dobozban helyeztek el. A kísérletben tesztelt valamennyi varjú megoldotta a problémát. Miután felfedezték a dobozban a rövid botot, azzal behúzták a hosszút, amellyel már elértek a húshoz.
Az erezett polip kókuszhéjat gyűjt, megtisztogatja, majd magával hordja, hogy a jövőben szükség esetén páncélként használja.
A nagyvilágban tett rövid kitekintés után térjünk vissza kertünk madaraihoz. A rigóinknál még nem figyeltem meg eszközhasználatot, hacsak tág értelemben a fészeképítést annak nem tekintjük, vagy a cinkéknél a postaládánk használatát az otthonteremtéshez. A kotló cinketojó pedig, mielőtt egy időre elhagyja a fészket, takarót készít, a tojásokat szőrrel borítja be, gondoskodva azok melegen tartásáról.
Az is lehet, hogy mi veszünk észre egy addig nem látott eszközhasználatot. Mindenekelőtt pedig átéljük Ferenc pápa gondolatának mély igazságát: „mivel ugyanaz az Atya teremtett minket, láthatatlan kötelékek kapcsolnak össze a világmindenség összes létezőjével, egyfajta világcsaládot alkotunk, olyan emelkedett közösséget, amely szent, szerető és alázatos tiszteletre indít minket” (Laudato si’ 89.).
A széncinegéink és a fekete rigóink, a néha szintén nálunk fészkelő rozsdafarkúakkal és szajkókkal, valamint a kertünket belakó gyíkokkal, imádkozó sáskákkal, cselőpókokkal, néha bosszantó egerekkel és csigákkal, a rendszeresen felbukkanó szarkákkal, őszapókkal, vörösbegyekkel, verebekkel, harkályfélékkel, zöld varanggyal és persze a beporzók zümmögő és lebbenő tömegével, valamint az olyan ritka vendégeinkkel, mint a búbos banka, a mókus, a sün, a sisakos sáska, a nagy szarvasbogár vagy a bikapók, valamennyien a nagycsaládunk értékes, állati tagjai. Már várom, hogy a rigófiókák elhagyják a fészket, és – ahogy minden évben – az egyik, táplálékot gyűjtő szülő után libasorban a fűben ugrándozva ellessék a táplálékszerzés mikéntjét, miközben a szülők jól megtömik éhes kis csőrüket. Ne hagyjuk ki az ilyen jeleneteket! Ha csendben üldögélve figyelünk, még az is megeshet, hogy rigópapa célirányosan a közelünkbe tipeg a kicsikkel a nyomában, biztosítva őket arról, hogy nem kell félniük tőlünk. Hiszen jó szomszédok, sőt családtagok vagyunk.
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Jaczenkó Edit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
