A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szerzőnk azt a kérdést veti fel, hogy a mohák tényleg az evolúció zsákutcái lennének, vagy egyszerűen csak más a feladatuk, mint a náluk fejlettebbnek besorolt társaiknak.
A hideg tél végi napokban első pillantásra nem sok látnivaló van a kertben, de bizony még ilyenkor is érdemes a földig hajolni a parányi, szépséges kis mohapárnák kedvéért.
A mohák valamikor 400 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki az ősi zöldmoszatokból, és láthatóan sikeresen alkalmazkodtak a szárazföldi körülményekhez, hiszen a mai napig itt élnek velünk. Ivaros szaporodásuk ma is vízhez kötött, és egész testfelületükön képesek a vizet felvenni, tartalékolni. De ha kiszáradnak, akkor sem pusztulnak el végleg.
Az erdők talajának vízháztartásában fontos szerepük van, védik a kiszáradástól, a hirtelen lezúduló vizet felszívják, testükben megőrzik, a talajnak csak cseppenként adják tovább, így az eróziót is mérsékelik. A zuzmókkal együttműködve csupasz sziklákon, a kopár földön is megtelepszenek, és a humusz felhalmozásával lassan előkészítik a talajt a virágos növények számára. Valódi pionírok, aztán amikor betöltötték ezt a szerepet, és megjelennek nyomukban a füvek, fák, virágok, akkor is ott maradnak parányi őrszemként a környéken.
Magyarországon több mint ötszáz fajuk él, mindenféle élőhelyre jut belőlük bőségesen.
Kora tavaszi mohapárna
Az áprilisi lombfakadás idején tűnik majd fel igazán, hogy mennyire szépen elfoglalnak minden kődarabot, fakérget, csupasz talajfoltot a száraz csertölgyes erdők alján. Ugyanabban a csodálatos zöldarany színben pompáznak, mint a még éppen csak kihajtott levelek, kihasználva a napfény átmeneti bőségét, ők is asszimilálnak, gazdagítják az erdő egész életközösségét.
Nyár végére a mohapárnák a legtöbb helyen már kiszáradnak, de az erdő mélyén csörgedező patak mellett a vasúti töltés támfalait még augusztusban is lélegző, párát adó, vastag zöld takaróval borítják. A mohák fajgazdagsága, gyors megújulási képessége teszi lehetővé, hogy ezt a talajmegőrző feladatot ilyen sokféle élőhelyen el tudják látni.
A moháknak sem valódi gyökere, sem szára, levele nincs, és éppen ez a kezdetleges egyszerűség teszi lehetővé, hogy
és ezekből megint felépítik egész testüket, tömött kis telepeiket. Ez a képesség a „valódi”, fejlettebb szárazföldi növényeknél már elveszett. Egy leszakított csészelevélből soha nem lesz már új rózsatő. Amikor egy növényi szerv túlságosan specializálódik egy bizonyos feladatra, csupán egy élő, földbe gyökerezett növény részeként tudja ezt jól végezni, létének az egész rózsabokor lényén belül van csak értelme.
Áprilisi csertölgyes erdő
Érdekes, hogy a botanikusok úgy tartják, a mohák a növényvilág törzsfejlődésében zsákutcába jutottak, mivel nem alakult ki belőlük fejlettebb, magasabb szerveződési szintet képviselő növénycsoport, mint ahogy például az ősharasztokból a fenyők, és később a virágos növények.
Valóban értékesebb, sikeresebb, magasabb rendű a mondjuk a napraforgó, mint a háztetőmoha? Kétségtelen, hogy a törzsfejlődésnek van egyfajta iránya, az ősmaradványokból kiolvasható története. Az utóbbi 150 millió évben sorra megjelenő virágos növények mára már az egész földön sikeresen elterjedtek, meghátrált előttük a fenyőfélék, páfrányok, zsurlók komor világa. De még egy ilyen zseniálisan megtervezett növény is, mint a napraforgó, csak akkor tudja lenyűgöző képességeit kibontakoztatni, ha élő talajba gyökerezik, amit évmilliók során a kezdetleges elődök hoztak létre, és most is tele van apró, segítő lények milliárdjaival.
A napraforgótáblák közelében ott vannak a virágos rétek, ahonnan a megporzó rovarok érkeznek, az erdők (mohatakaróval a fák alatt), hogy a csapadékot segítsenek megtartani, párolgásukkal újra a vidékre csalogatni.
Éppen ez adja az egész rendszer stabilitását, hogy ennyire sokféle élőlény alkotja, és mindegyiknek megvan a saját szerepe a közösség jóllétének fenntartásában.
Augusztusi patakvölgy
Ideje lenne nézőpontot váltani. Nem szabadna önmagában egy növénycsoport „fejlettségéről” ítélkezni, hanem az egész, végtelenül gazdagon burjánzó földi ökoszisztéma kialakulásában, fennmaradásában betöltött szerepét felismerve, inkább méltányolni kellene különleges képességeit…
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ökoszisztémák közrejátszanak a szén-dioxid megkötésében, a víztisztításban, a talajképződésben, a hulladékok lebontásában és sok más egyéb szolgáltatásban, amelyet elfelejtünk vagy figyelmen kívül hagyunk. Amikor felismerik ezt, sokan ismét tudatára ébrednek, hogy egy olyan valóságnak köszönhetően élünk és cselekszünk, amelyet előzetesen kaptunk ajándékba, és amely megelőzi képességeinket és létezésünket. Ezért amikor fenntartható használatról beszélünk, mindig figyelembe kell venni az egyes ökoszisztémák regenerációs képességét, különböző részterületeik és sajátosságaik szerint” (Ferenc pápa: Laudato si’ 140.).
A moháknak kedveznek a hagyományos gazdálkodás módszerei, a rétek kaszálása, a legeltetés, és mióta felismerték ökológiai jelentőségüket, már itthon is aktív természetvédelmi kezeléssel őrzik ritka fajaik különleges élőhelyeit.
A veszélyeztetett növényfajok védelme csak természetes társulásaik fenntartása által lehet eredményes. Az egészséges életközösségek aztán megtartják az őket alkotó fajokat is. Ezek a törvények az egyetlen kövön meglapuló, apró, szigetszerű mohagyülekezetre éppen úgy érvényesek, mint egy erdő, egy legelő, sziklagyep vagy vízjárta rét társulásaira. Keressük meg őket, figyeljünk fel szívós kitartásukra, ahogy most is konokul végzik az évmilliókkal ezelőtt rájuk bízott feladatot, és még a csupasz kőkerítéseken, betonjárdákon is folyamatosan újraszövik Gaia szakadozott zöld takaróját.
Szöveg és kép: Lechner Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
