Sosem szerettem térdelni. Már gyerekkoromban sem, akkor még semmi más megfontolásból, csak mert egyszerűen kényelmetlen. Pedig térdeltettek rendesen, az iskolában is (akkor még szabad volt), otthon is (mert jó gyerek voltam), olyan is volt, hogy kukoricaszemeken. Na de saját jószándékból letérdelni, arra csak két eset van.
De addig is: a térdenállás megalázó, önfeladó, lélekgyilkos állapot, helyzet, és aki egyszer letérdelt valaki előtt, az egész életében magával viszi ezt, soha nem lesz egyenrangú azzal, aki előtt letérdelt. Szondi két apródja például nem térdelt le. De emlékük megmaradt, tisztelettel, nekünk kijáró méltósággal emlékezünk róluk. Ha letérdeltek volna, ma nem tudnánk róluk. De például a román fejedelem, Constantin Brâncoveanu négy fia sem volt hajlandó letérdepelni a magasságos szultán előtt, ki is végezték őket rögvest. De akkor sem térdepeltek.
Most nézem a képeket, felvételeket, ahogyan térdepelnek közemberek, élsportolók, csupa jó arcú, történetesen fehér ember és asszony (történetesen? Ugyan már!), és esetenként éppen szintén történetesen fekete bőrszínű emberek bakancsait csókolgatják egy nem létező bűn miatt. Mégis, mi köze egy minneapolisi, stockholmi, bécsi, bárhol élő embernek ahhoz, hogy évszázadokkal ezelőtt, vagy egy másik kontinensen valami történt valahol. Ha már itt tartunk, akkor az összes mongolnak térdre kellene ereszkedni előttünk bocsánatkérésük jeleként, továbbá az Ottomán birodalom utódainak, de hát ilyen marhaság eszünkbe sem jut. Mi ezt kinőttük.
Elfelejtettük a sok százezer vagy milliós nagyságrendű fajtársainkat, akiket rabszolgaként hurcoltak Afrikába és Ázsiába. Rég volt, mondom, kinőttük. De most lelkes, félanalfabéta, agymosott emberek, többnyire nők – na tessék, megint gendervétségbe estem, de hát ha egyszer a felvételek ezt mutatják – lelkesen térdelnek és fekete bakancsokat csókolgatnak. Focicsapatok, Forma–1-es pilóták, közemberek térdelnek, fogalmuk sincs, miért, de térdelnek, mert ez a trendi.
Hát, aki letérdel, az meg is érdemli. És könyörületre ne számítson. De ha már meg kell halni, akkor állva haljon meg az ember, akkor még van valami esély a Valhallára. Részemről két esetben térdelhetünk le. Egyik, a Mindenható előtt, ez csak természetes. A másik: célzás közben. Biztosabb a kéz, és utána felállsz.
György Attila, író / Magyar Nemzet
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
