A nagyközönség aligha hallott a modern balladák filmre kívánkozó fenegyerekéről, én is csak akkor találkoztam a XIX.-XX. század fordulóján hírhedt szerencselovagjával, amikor először kezembe akadt vitéz Somogyváry Gyula első világháborús trilógiájának második kötete, a Ne sárgulj, fűzfa!; azóta viszont folyton motoszkál bennem a vágy, hogy a közvéleményben lehetőségeimhez mérten felelevenítsem a nyughatatlan Zubovics Fedor egykor világhírű emlékezetét.
Az elmagyarosodott lengyel nemesi családból származó Zubovics a felvidéki Felsőtúron született 1846. október 29-én, tanulmányait Vácon folyatta. Már a gimnáziumban kitűnt vad természetével és vezéralkatával. A bécsi Teréziánumból egyenesen vezetett útja az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, ahol a birodalom egyik elit alakulatánál, a 9. számú Liechtenstein-huszárezrednél kezdte meg szolgálatát.
Harcolt az 1866-os porosz–osztrák háborúban, ahol nagy valószínűséggel a königgrätzi csatában esett át a tűzkeresztségen, ám az ezt követő békeidőben nem sok maradása volt őfelsége huszárjai között.
Örökké hetvenkedő és kalandvágyó természete a világ szinte minden tájára elröpítette, ahol csak alkalom nyílt rá, hogy fegyveres konfliktusban bizonyítsa: ő a legrátermettebb vitéz az egész földkerekségen.
Hadakozott Olaszországban, Garibaldi oldalán, egy rövid magyarországi visszatérés után 1872-től 1874-ig a kairói alkirályt szolgálta. Egyiptomból hazatérve állította föl egyik leghíresebb rekordját:
14 nap alatt lovagolt el Bécsből Párizsba, ami az akkori útviszonyok közepette kivételes teljesítménynek számított.
1875-ben Spanyolországban, 1877-78-ban az orosz-török háborúban, majd 1878-ban Boszniában, 1880-ban pedig Albániában hadakozott. Az 1879-es árvíz idején egy egész mentőexpedícióval sietett Pestről a szegediek segítségére. Megfordult Arábiában is, majd 1882-1898 között egy tevés alakulat élén részt vett a Szudán függetlenségéért vívott Mahdi-felkelésben. Az 1904-1905-ös orosz-japán háborút is megjárta, a japánok oldalán mandzsúriai portyázócsapatok élén. Itt próbálta ki először éles helyzetben azt a hadi találmányát, ami világhírt szerzett számára.
Ebből az időből a következő leírást találjuk róla a Neues Wiener Tagblatt A torpedó-sziget című beszámolójában:
„Ismerjük a tipikusan karcsú lovas alakot, a napégette barna arcbőrt, a merész bajuszt és a villogó sötét szemeket.”
A rengeteg kaland közepette vissza-visszatért verőcei birtokára – ahol hagyományosan a frászt hozta a szenzációhajhász újságírókra és a település lakosságára is -, ám pihenni itt sem tudott:
fogadásokkal, lóidomítással, hajmeresztő mutatványokkal és tivornyákkal szórakoztatta magát, ismerőseit és a sajtót.
68 évesen, az első világháború kitörésekor, 1914-ben mint címzetes honvéd százados lépett ismét szolgálatba a Monarchia seregében. A világégés első két évét derekasan végigküzdötte – „kiváló szolgálataiért, hajlíthatatlan akaratáért, maradéktalan energiájáért és rendíthetetlen bátorságáért” többször is kitüntették illetve előléptették -, minden harctéren megfordult, nélküle nem volt komolyabb hadjárat.
Parancsnoksága alá tartozott a császári és királyi torpedóosztag (tulajdonképpen elit utászok – a szerk.), mely százfőnyi legénységével először Vácon, majd Kisorosziban és Diósjenőn gyakorlatozott Zubovics találmányával, s akik élén a Kárpátokban és az olasz fronton is legendás haditetteket vitt véghez.
Nyugdíjazása után Budapestre került, ahol a bélrákkal folytatott hosszú, és ezúttal végsőnek bizonyuló csatája után hunyt el a 17. számú katonai kórházban 1920. október 16-án. A Kerepesi Temetőben helyezték végső nyugalomra.
A világhíres szárazföldi torpedó
Miután, mondhatni passzióból, 1876-ban feltalált egy lovas úszó készüléket, mellyel a jégtől zajló Dunát paripájával átúszta, Zubovics új barkácsolásba kezdett, az öt évnyi kutatómunka és próbálkozás végeredménye pedig
az úgynevezett „szárazföldi torpedó” lett, amely tulajdonképpen egy rendkívül pusztító erejű gyalogsági akna.
A harci eszközt az osztrák-magyar hadseregen kívül Svájc, Svédország, Dánia, Kína és Szerbia is megvásárolta, az első világháború első két évében pedig több hadműveletben is sikeresen alkalmazták.
A Nagy Háború Blog egy 1915. márciusi esetet ír le részletesen, mely során az oroszok elől a Kárpátokban visszavonuló székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred védelmi törekvéseihez használták föl kiemelkedő hatékonysággal a rettegett eszközt.
Damó Elemér, az ezred utász századosa a következőképpen írta le a szerkezetet:
„4 óra felé érkezett ki Zubovics Fedor egy nagyobb csoporttal. A zászlóaljparancsnokok, századparancsnokok odagyülekeztek köréje. Az egyik küldönc egy csomagból kész aknákat vett elő. Ezek dinamittal töltött dobozok voltak. A dobozba beépítve egy rugós, ütésre gyújtó szerkezet, melyben egy gyújtó szeg egy töltény gyutacsára vágott. Ez meggyújtotta a 2 gr-os robbanó gyutacsot, az pedig a robbanószert.”
„A készülék az által jött működésbe, hogy egy botló huzal a rugóval megfeszített gyújtószegből kihúzta a biztosító sasszeget. A megfigyelt aknánál a figyelő meghúzta huzallal a biztosító sasszeget, miáltal a rugó előre csapja a gyúszeget. Olyan, mint a puska elsütésekor lejátszódó művelet. Csak itt a závárzatszerű rész az aknára van szerelve. Mutatott még egy készüléket, mely olyan volt, mint egy vágott ½ kg-os ekrazit szelence, mely belül üres. Ez ugyanolyan elcsattanó készüléket tartalmazott, mint a kész akna és bármely ekrazit szelencére rá húzható s egy csavar segélyével ráerősíthető volt. Egyébként azonos céllal azonos módon működött, mint a kész akna. Ez volt a szárazföldi torpedó! Nem tudom, miért hívták torpedónak, talán azért, hogy nehezebb legyen kitalálni, hogy mi. Mi már békében is dolgoztunk egy hasonló készülékkel az érintő akna telepítésénél.”
A tizenhetesek 25 darab 5 kg-os aknát és 30 gyújtófejet kaptak az új állások védelmére, melyeket egy nagyjából 300 méteres szakaszon helyeztek el a front legveszélyesebb részén. Damó így emlékezett vissza arra, amikor a támadó orosz egységek elérték az aknaöveket:
„Most egyszerre 3-4 akna robbant. Megremegett a föld, vészesen visszhangzanak a völgyek, a hegyek az erdő. Percekig tart a zúgás, morajlás mintha minden hegy meg akarna indulni.”
Zubovics szerkezete iszonyatos pusztítást vitt végbe a rohamozó cári csapatok soraiban, Damó szinte sokkot kapott a csata utáni látványtól:
„A hullák tömege feküdt előttünk az akadály első két átvágott sorától hátrafelé, míg az erdőben láttunk. (…) Az akadály huzalára valamilyen zsinórral rá csavarodva egy emberi vese, alatta egy emberi törzs derékban kettészakítva. A láb részei 5 méterrel odébb, mellette egy hulla, hiányzik a feje, csak alsó álkapcsa van meg, mellette 2-3 rendes halott, majd egy orosz a jobb válla, karja, oldalából egy darab hiányzik. Mellette a fán egy orosz, kinek az egész karja hiányzik, egy vastagabb ágon lóg, egy ágas rész szétágazásába szorul, dereka összehajolva lóg lefelé. Minden hulla aludt vértócsában. Amott egy gazdátlan kar, tovább egy fej fekszik. Majd egy hulla, fejének bal fele hiányzik. És száll a vérszag, száll az emberi belső szervek bűze. A hó vörös, a sok sebesült és széttépett ember vére a környéket befecskendezte. (…) Élő sebesülteket nem találtunk.”
A Magyar hősök: 1914-1916 című kiadvány is említést tesz a Zubovics-féle aknákról, Nyiry Elemér – a tizenhetesek mellett állásban lévő debreceni 3. honvéd gyalogezred egyik vitéz tisztje – méltatása kapcsán:
„Az aknák egy része önmagától robban, ha valaki rálép, a többi pedig villamosvezetékkel van összekötve s egy gombnyomásra egész sor, egész mező repül a levegőbe, minden akna 50 méteres körzetet pusztít el maga körül.”
1916-ra azonban a magyar aknacsodán túllendült a haditechnika felgyorsult fejlődése, így a Monarchia kivonta a használatból a szárazföldi torpedót, Zubovicsot pedig érdemei elismerése mellett felmentették a szolgálatból (az erről szóló katonai iratokból tudjuk, hogy a nagy kalandor ekkorra anyagilag teljesen tönkrement, vagyona nagyrészt a háború miatt lett oda, így a hadsereg nyugdíj és jutalom kiutalását tartotta szükségesnek számára – a szerk.). Az állhatatos hadfi természetesen személye elleni sértésnek és támadásnak fogta föl a lépést, ami ellen minden lehetséges csatornán, még az uralkodó közvetlen környezeténél is fellebbezett – hiába.
A „Zubovics-féle Tűz-Niagara”, avagy a proto-drón ötlete
Zubovics Fedor életét és kivételes alakját számos irodalmi mű megörökítette, a kor írófejedelmei mind-mind fontosnak érezték, hogy megőrizzék e „fene-embert” az utókor számára. Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Krúdy Gyula és Gárdonyi Géza mind szenteltek neki helyet műveikben, Kellér Andor pedig A rettenetes Fedor címmel írt ponyvasorozatot a huszártisztről.
Somogyváry Gyula fent említett munkája annyiban lóg ki valamelyest a sorból, hogy az önéletrajzi ihletésű trilógia második kötetében megjelenő Zubovics nem csupán távoli vagy közvetett ismerős, hanem a szerzőnek egyenesen „Fedor bácsi”, családi jóbarát (Zubovics egyébként Mikszáth-tal is jó barátságot ápolt, olyannyira, hogy az író temetésén hivatalosan is ő képviselte Nógrád vármegyét – a szerk.).
A regényben a viszontlátásra a kál-kápolnai vasútállomáson kerül sor, amikor az író épp a Felvidékre tart. A „nagy lovas, nagy kardforgató, nagy verekedő, nagy mulató, nagy vadász, mindig bajt kereső”, „tarjagos képű” hadigéniusz hamar elő is hozakodik Somogyvárynak egy olyan fegyver ötletével, mellyel „felrobbanthatja az ellenség teljes lövőszerkészletét” és lepipűálhatja a harci gázokat.
„Hát kérlek, ezen a helikopteren alapszik az én repülő gépkatonám, vagy más néven a Zubovics-féle Tűz-Niagara”
– adja elő ötletét a nagy kalandor 1915 karácsonyán, amikor még nemhogy a mai értelemben vett drónok, de még a modern helikopter koncepciója sem volt napirenden a technikai fejlődésben (a harcászati dróntechnológia első elméleti értekezései 1940-ben láttak napvilágot; a Ne sárgulj, fűzfa! egyébként 1939-ben látott napvilágot – a szerk.). A megálmodott szerkezet leírását ekképp idézi tőle Somogyváry:
„Alapjában véve egy motor, egy felhajtó és egy előrehúzó légcsavar meg a motor alá szerelt lángtartály az egész. Ez a lángtartály vasból való edény, amely meglehetős sebességgel követi a motortest forgását. A lángtartályban benzines, kátrányos, gyantás, szóval olthatatlan égőanyag van, amelyet a kívánt távolságra történő időzítés után, a centrifugális erő öt, rézsútosan lefelé álló csövön át, égő állapotban kilövell a levegőbe.”
Zubovics még azt is elmagyarázza, mennyivel gazdaságosabb az ő találmánya, mivel nem kell hozzá egy egész, méregdrága repülőgép – egy repülő árából tíz „gépkatonát” saccolt a kénkőfüstös szivart pöfékelő huszártiszt.
„Százával, ezrével küldhetem egyszerre az ellenség fölé vagy mögé, s mihelyt az időzített csőszelepei kinyílnak, olthatatlan tűzesőt áraszt maga alá”
– lelkendezett a regénybeli feltaláló.
Persze, ilyen masina sem a világháború alatt, sem utána nem készült el, de abban szinte száz százalékig biztosak lehetünk, hogy a nyughatatlan kalandhajhász fejében valóban élt az elképzelés, és ha nem küldik nyugdíjba, nem veszíti el, illetve állítja a hadi erőfeszítések szolgálatába vagyonát, bele is vágott volna a kísérletezésbe.
Az osztrák-magyar hadvezetéstől azonban sajnos hiába várt volna támogatást tervéhez, a Monarchia katonai parancsnokai nem igazán hallgattak az idők szavára, amikor a technológiai újításokról volt szó (többek között ennek volt köszönhető, hogy Ferenc József seregei nem tankokkal kezdték meg a világméretű konfliktust, ahogy a szintén magyar találmány lángszóró is előbb a német hadseregben kezdte pályafutását – a szerk.)…
Aki jó darab időre mindenkit lepipált
Zubovics Fedorról sok mindent lehetne még írni, nem mindennapi élete akár több könyvet is megtölthetne, itt azonban zárszóként álljon Herczeg Ferenc méltatása, akinek szavai nem akármilyen aktualitással szólnak a ma emberéhez, és nem csak Fedor kapitány tekintetében:
„Zubovics olyan embertípus képviselője volt, amely ma már teljesen kiveszett, de nem is tudna megélni a változott magyar légkörben.(…) Én mindig beleegyeztem abba, hogy Magyarországon már vérmérsékletünknél fogva is szükség van az extravagáns emberekre. Nem lehetne itt sokáig tekintélyt tartani annak, aki mindig csak a bibliát vagdosná az ördög fejéhez. Nagyon is szükség van a férfias virtusokra, meglepő cselekedetekre, rendkívüli bátorságokra olyan embernek, aki nem akar a tucatban maradni, de ez a szangvinikus huszárkapitány jó darab időre mindenkit lepipált bravúrjaival.”
Források:
Kazareczki Noémi: Egy világjáró katona utolsó „bevetése”
Lázár Miklós, Tábori Kornél (1916): Magyar hősök: 1914-1916. Budapest: Pesti Napló
Szathmáry István: Zubovits Fedor huszár kapitány története (1., 2., 4., 5.)
Vitéz Somogyváry Gyula (1990): Ne sárgulj, fűzfa!. Budapest: Auktor Könyvkiadó
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
