Königsberg, ma a Baltikum orosz zárványvárosa a csodák helye. Természetileg, történelmileg, kulturálisan, szellemileg egyaránt. Amióta a Német Lovagrend teuton lovagjai az 1250-es években megalapították, egyre csak gyarapodott. A baltikumi Hanza Városszövetség tagjaként hajói, kereskedői is a gyönyörű fekvésű várost gazdagították. Lutheránussága, dolgos, pontos német polgárai a nyugati kultúra keleti védőbástyájává tették. A Prégel folyó több ágra nyílva, szigeteket alakított ki a tájban. Zöld és ápolt, megtervezett, esztétikus parkjai, kertjei, vegetációja Észak Velencéjévé rangosították. Az édesvízű tavak és a sós tenger állandó lágy vagy hűvös, józanító északi szelekkel frissítik a levegőt. 1544-ben alapított Albertina Egyeteme a mai napig szellemi fellegvár, alkotóműhely, tudományos központ. Amióta a második világháború után orosz fennhatóság alá került, univerzitása is átnevezésre került, de szerencsére megőrizte a szellem és a kultúra, a gondolkodás szabadságát. Ma Baltikumi Szövetségi Kant Egyetem néven működik tovább.
Itt, e ragyogóan tiszta, tengerfölötti csillagos égboltokat megnyitó Königsbergben, a tenger kéksége és az ég kéksége találkozási horizontján sétálgattam és beszélgettem hosszasan Immanuel Kanttal, a protestáns filozófia legnagyobb rendszeralkotójával. Mindenekelőtt azonban nem őt csodáltam, hanem a Szentlelket, Aki már sokadszor életemben, elképesztő, lenyűgöző szimultaneitást, és szinkronitást teremtett. Időket, tereket, embereket, voltakat és élőket, gondolatokat, mélyeket és magasakat egyetlen szempillantás alatt egymás közelébe hoz, egyidejűvé teszi a régmúltat a jelennel, előre vetíti a jövőt. Ma van a tegnap holnapja, akár ezt a pesties fordulatot is írhatnám, de ennél sokkal-sokkal többről van szó. Pneumatikus találkozásnak is nevezhetném ezt.
Egybevetülés. Pneumatikus szinkronitás.
Most ez az egybevetülés, a tér-idősíkok egymást átható mozgása játszódik le lelkemben. A tiszta ész és a gyakorlati ész útjainak végiggondolójával, az evangélikus zsenivel szinkronizálódom, aki élete során soha nem hagyta el szülőföldjét. Mégis mindent bejárt, átjárt, átlátott. Valami égi-földi varázslat kötötte oda, nem a röghöz, hanem Königsberghez: a vallás végtelen kékje és a hit tiszta levegője, Krisztus jó illata: Christi bonus odor (2Kor 2,15). Szeme és szíve előtt kitisztult horizontokon eltűnődve fogalmazta meg világhíres, korszakokon átnyúló, máig és a jövőben is érvényes, abszolút telitalálatos mondatát, miként egész szellemi építményét nanotechnológiai pontossággal: „Két dolog tölti el lelkemet egyre növekvő csodálattal: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”.
Lépteimet a kissé nyugtalan, fürge járású Mesterhez igazítom, aki megmutatja a Hanza civitas gazdag és szép épületeit, az evangélikus templomot, ahova engem is meginvitáltak vendégszolgálatra. Ez a virtuális séta életem egyik legnagyobb élménye volt. Néhány fejezetét felvillantom és megosztom olvasóimmal. Nem filozófiai elemzéseket kapnak, hanem a nagy eszmeépület, a szinte tökéletes filozófiai mű mögött az embert keresem. Sok olvasmányélményem, több éven át megvalósult baltikumi utazásaim benyomásai, emlékképei, intellektuális fényvillanásai szűrődnek össze szivárványszínekké az egybevetülés Szentlélek alkotta prizmafényében.
Ahogyan Kant látta a várost
Königsberg nem csak a Baltikum keleti Heidelberge, Oxfordja, Cambridge-je és Prágája egyszerre, hanem a fenséges tenger partján emelve, vöröstégla bástyáival, várával a protestáns hit végvára is, az erős orosz behatással és behatolással szemben. Szellemi és építészeti védőpajzs és védőbástya. 1925-ös adatok szerint az akkor közel 300 ezer lakosú egyetemi központ lakosságának 91,7%-a evangélikus, 4,8%-a katolikus, 1,5%-a izraelita volt. Königsberg és Kant a történelem végéig összefonódik, szinte eggyé válva a fogalmak világában. Erről így beszél kissé nyugtalan(ító) járású Nagymesterem, aki beszéd közben is gondolja tovább szellemvilágának újabb építő elemét:
– “Az emberek és a világ megismerésére abszolút nyitott város ez, ahol minden tudást megkaphatsz anélkül, hogy el kellene ezért utaznod bárhová is”. – Valóban – felelem. – De azt is látjuk, hogy manapság újra messze földről jönnek az Ön nevét viselő egyetemre. Bizonyára nem véletlenül kebelezte be a győztes háború szovjet nagyhatalma ezt a tengerparti gyöngyszemet, vagy hogy a helyi különlegességhez igazítsam a szót: borostyánt, amiből még most is sokat mos partra az örökmozgó Északi tenger.
2 300 évente egy ilyen zseni
Persze, nem hallgathatom el, hogy az észtországi magyarokhoz, meg a litvániai maradék német reformátusokhoz vezető többszöri missziós utam során nem csak kizárólag a táj fensége, a tekintetet a végtelenhez, a lezáratlan, előttünk örökmozgó horizonthoz tapasztó csodás, mély csend vonzott. Hanem Königsberg Kantja. Igen, Ő. Nagy Ő-vel. Ez a zajos Európától itt megbúvó szellemóriás. Tengerparti kagylólétével és tengeremelő szellemenergiáival. A baltikumi CSODALÉNY. Kamaszkorom óta belső csodálattal gondoltam erre a különleges szellemi remetére, aki nem világutazásokkal, hanem szellemi hadjáratokkal, hódításokkal ostromolta a filozófia és a gondolkodás, az erkölcs és megismerés olykor titokzatos, bevehetetlennek tűnő fellegvárait. Amelyek soha nem légvárak voltak, hanem embert segítő Mount Everest csúcsok! A láttatás, a messze és mélyre látás csúcsai.
– Tudja Kedves Mester – fordultam hozzá kis hallgatás után a nyílt tenger felé kanyarodó, fövenypuha ösvényen -, egy mai kortárs gondolkodó meghökkentő cikket írt Önről, melynek ezt a váratlan és szokatlan címet adta: “Európa a totális elbutulás útján?”. Ebben azt a jellemzést adja Önről, hogy “Kant az európai és a világot átható elméleti gondolkodás utóbbi 2 300 évének legkiemelkedőbb rendszerező elméje Szókratész, Platón, Arisztotelész után”. Nem semmi!
– Vajon Ön szerint találó ez a jellemzés?
Három alapvető kérdés – csak semmi pazarlás!
Hirtelen megállt Kant, szinte szobor merevvé vált. Az amúgy is sápadt, vértelen arc mintha alabástromfehérre változott volna. Az egyre metszőbb tengeri szélben kicsit hangosabbra váltotta beszédét:
– Mit mond? Ki állítja ezt? Szinte hihetetlen, hogy utánam senki nem jött, aki felülmúlt volna engem? Nem hiszem, ez túlzás. Nézze csak magyar barátom, aki még a baltikumi németet is ízlelgeti. Tudja, mit mondok erre? Ezt: az emberlét értelmezéséhez és a létezés technikáknak a működtetéséhez, melyek a jövőhöz feltétlenül szükségesek, s ami Önnek is kedvenc témaköre, három kérdést kell feltenni. Én feltettem ezt a három kérdést: 1. Mit lehet tudnom? Megismernem Istenről, világról, önmagamról. 2. Mit kell tennem? Milyen erkölcsi elvek szerint érdemes élni a világon, függetlenül attól, hol élek. Miféle egyetemes erkölcsi elvet kell követni? 3. Miben reménykedjem? Remény, hit nélkül összedől a világ, nincs előre, nincs távlat. Csak ellenünkre fogyasztott, múló, értelmetlenül telő idő.
– Ezek tényleg alapvető kérdések, amelyekre Ön igen alapos válaszokat adott. Mégpedig viszonylag rövid idő alatt, 1781-1790 között. Elképesztő! Csodálom ezért, hadd valljam meg. Ha nem is Bábel tornya, de egy fenséges szellem-templom épült fel gondolattéglákból. Nem csoda, hogy esze ágában sem volt kilépni ebből az épülő szellemi világból, és az azt naponta hordozó bástya-városból, Königsbergből, hiszen úgy érezhette volna, hogy magát lopja meg, meg az épülő rendszerét hagyná torzóban, még ha rövid időre is. Ekkora kockázatot éles logikájú ember, mint Ön, aki tisztában van saját ergonómiájával, erőnlétével és teljesítőképességével, nem vállalhat. Tiszteletre méltó önfegyelem, létezéskoncentráció ez, Kant úr. Csak semmi pazarlás!
Jézus Krisztus zászlaja alatt hajózóm…
– Pontosan így van – válaszolja kissé már kipirult arccal, izgalomba jőve. Egyszemélyes hallgatóságának egyre lendületesebben beszél. – Igen, a tiszta ész kritikájáról írott könyvemben (1781) az ember megismerőképességéről, és a megismerés határairól írtam. A gyakorlati ész kritikájában (1788) az erkölcsről, a cselekvést irányító észről és egyetemes elvekről, normákról. Az ítélőerő kritikájában (1790) a tetszik, nem tetszik kérdésével, az esztétikai és érzelmi ítélőerő összefüggéseivel foglalkoztam.
– Mindenesetre szívesen mondom Önnek – folytattam én is egyre felhevültebben, amint megérzem szellemi áramlásait -, hogy az említett Jürgen Fritz mai gondolkodó szerint Ön erkölcsi és államfilozófiai írásaival a 20. század közepére megérlelődött alapvető emberi jogok úttörője lett, etikájával pedig az emberi méltóság fogalmának előkészítője. Hatalmas szellemi örökség! Ha Ön nem, én nagyon büszke vagyok erre, s Önre!
Ekkor megpillantottam a mélyen kéklő tengeri messzeségben egy hatalmas árbocú vitorláshajót. Rajta Königsberg sokszázados városcímeres zászlóját csattogtatta a sós szél. Elkapta a szót…
– Tudja, sokszor érzem, hogy magányos vitorláshajó vagyok. Egyedül szelem a szellem hullámzó vizeit. Csak Isten hajnalcsillaga fénylik iránymutatóan a szívem és a szemem fölött. De nincs mit tenni, a Szél fú, ahová akar, zúgó ereje hajt engem is. Jézus Krisztus olyan energiákkal töltötte meg a szívemet-lelkemet, ami nem hagy soha nyugodni. Még jó, hogy olykor tudok aludni, mert a lelkiismeretemet is Ő tisztogatja. Én az Ő zászlaja alatt hajózom. Protestáns-evangélikus, balti kegyességben felnőtt hitem olyan széles árbocvitorla, ami eddig sikeresen befogta a mennyei Szelet..
– Evangélikus hit? Közös baltikumi protestáns örökség? De honnan is ered mindez? A családról, a szülői házról kérdezem…
(Folytatás)
(Békefy Lajos)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
