„Nyaralni is csak Budapesten érdemes” – állította egykor „Budapest vőlegénye”, ahogyan Krúdy Gyula nevezte Podmaniczky Frigyes bárót. Hát igen, mondhatnánk, az ő korában még minden más volt…
Az 1900 körüli években, 1867-től 1914-ig, ebben a Ferenc József nevével fémjelzett korszakban még béke és nyugalom honolt nemcsak Budapesten, hanem az egész országban, mint tudjuk a történelem lapjairól. Az utcákon jóval kisebb volt a forgalom, autók még sehol, villamos már létezett ugyan, de felsővezeték nélkül. Akkoriban a sínekben vezették az áramot – tudhattuk meg a Nemzeti Galériában nemrég nyílt tárlaton. Szerte a fővárosban rengeteg volt a zöld: fák szegélyezték az utakat, a széles bulvárokat; a Nagykörutat ugyan kevésbé, de például a pesti Kossuth Lajos utcát, amit korábban Hatvani utcának neveztek, igen. Kevesebb ember járt az utcákon, hiszen az ország lakosságának legnagyobb hányada vidéken, falun lakott. Magyarországon a városiasodás ekkor még éppen csak elkezdődött. Budapesten már ekkor is minden megtalálható: van itt vár, sőt várhegy, remek kilátást kínál a Gellért-hegy, Pest és Buda között kanyarog a Duna, láthatóan a lehető legjobb medret alakította ki magának. Budapesten minden együtt van, ami szerethetővé teheti a várost az itt lakók és az ideérkezők számára.
A Nemzeti Galéria most egyszerre több kiállítással várja a látogatókat. Az egyik tárlat fővárosunk születésének százötvenedik évfordulójára készült Budapest. Az első aranykor – Sztereoképek és képeslapfotók a Fortepan és a Deutsche Fotothek gyűjteményéből (1903–1912) címmel. A kupolában, átellenben Lépésváltás – frissítve! címmel láthatunk műalkotásokat az 1945 utáni kortárs művészek munkáiból. Egy emelettel lejjebb Barabás Miklós életműkiállítását nézhetjük meg, amelyről a múlt héten számoltunk be a Mértékadó hasábjain. És ha mindez még nem volna elég, a földszinten TechnoCool. Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989–2001) címmel, úgy is mondhatnánk, afféle tényfeltáró-oknyomozó látogatásra invitálják a kurátorok a modern művészet iránt érdeklődőket.
Mi most maradjunk egyelőre a budapesti aranykornál, amelynek képei igazi felfedezőtúrára hívnak bennünket. Amikor belépünk a kiállítóterembe, ezt olvashatjuk a falon: „Egy eddig ismeretlen ötszáz darabos fotóanyag került elő a 20. század eleji Budapestről a drezdai Deutsche Fotothek archívumából. Boldog 150. születésnapot Budapest!” A 20. század eleji fővárost persze már eddig is ismerhettük képeslapokról, főként Klösz György nagyszerű fényképeiről. Ez a tárlat azonban a megtalált német negatívoknak köszönhetően sok mindent hozzátesz az eddig látottakhoz. A kiállításon nem csak az eredeti méretű képeslapokat nézhetjük meg a falakon, hanem impozáns méretű, részletgazdag nagyításokat is.
Az első képek között azonnal feltűnik a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése és a jellegzetes, lekerekített sarokház a gomba formájú kupolájával. Ekkor még egy szobor is ékeskedett a csúcsán, ahogyan azt az 1912 körüli évekből származó képen láthatjuk. Egyetlen kocsiból álló villamosok csilingeltek a főleg gyalogosokkal és lovas kocsikkal teli utakon. A képről remekül leolvasható, hogy ekkor még nem volt semmiféle közlekedési szabályozás, mindenki ott járt-kelt, ahol akart. A szakemberek az 1920-as évek elejére teszik a közúti forgalom rendjére vonatkozó első szabályok megszületését. Akkoriban a térnek (amelynek nagy részén a Népszínház állt) nem volt még neve. Csak 1920-ban nevezték el – még életében – Blaha Lujzáról, az akkor hetvenéves ünnepelt színésznőről.
A sok kép között figyelemre méltó az, amelyen a budavári Szentháromság téren álló Magyar Királyi Pénzügyminisztérium épülete látható, amit éppen a felvétel készítésének idején állítottak helyre. A Fellner Sándor tervei szerint emelt palota 1904-ben készült el. A budai vár ostroma alatt súlyosan megsérült; egyszerűsített, alacsonyabb formában építették újjá. 1981-ig egyetemi kollégium működött benne, de legendás rockkoncertek helyszíne is volt. Szombatonként sokáig itt játszott az öttagú Tolcsvay együttes. Én is ott voltam 1973-ban, amikor Tolcsvay László Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét megzenésítve elénekelte. A nagyteremben egy tűt sem lehetett volna leejteni. Óriási volt a siker. Az ablakon kinézve láttam, amint URH-s rendőrautók cikáznak fel s alá a Szentháromság téren.
Egy másik felvétel tanúsága szerint a Nemzeti Színházban, a későbbi Blaha Lujza téren a Cigánybárót játsszák éppen. A fotó 1908-ban készült. Az épület homlokzati oszlopai között, a színház órája alatt olvasható az éppen műsoron lévő darab címe. A színház előtt ott áll még Tinódi Lantos Sebestyén szobra. Persze minden utca macskaköves, az aszfaltozás leginkább 1956 után terjedt el Budapesten. A hatvanas években az a hír járta, azért aszfaltoznak olyan gyorsan mindenhol, nehogy még egyszer fel lehessen szedni a bazaltköveket, és barikádokat építeni belőlük.
„A tárlaton először láthatja a közönség a német képeslapkészítő cég 1903 és 1912 között készült budapesti városfényképeit, amelyeken az emblematikus épületek mellett nemegyszer kis utcai történetekben bukkannak fel a nagyvárosi hétköznapok. A képeslapok a rohamos léptékben fejlődő századfordulós Budapestnek az idelátogatók számára legvonzóbb helyszíneit mutatják be, fókuszukban számtalan pompás, akkor még fiatal épülettel, melyek ma is ikonikus büszkeségei városunknak” – olvashatjuk a kiállításon.
A képek a Brück & Sohn képeslapkiadó cég gyűjteményéből származnak. A porcelánjáról híres Meißen kisvárosában 1793-ban alapították a céget, amely a Brück család hét generációjának vezetésével egészen 2019-ig, azaz kétszázhuszonhat éven át töretlenül működött, kikerülve a keletnémet államosítást is. A Brück & Sohn sok német város mellett Budapestről is készített képeslapokat, amelyeket a magyar fővárosban működő üzleti partnere, Arthur Taussig forgalmazott. A cég a fennállása alatt tizenhét ország ezerháromszáz helységéről összesen 33 333-féle képeslapot állított elő. Akadtak olyan lapjai is, amelyeket ötven éven keresztül változatlan formában értékesítettek. A Brück & Sohn archívumában lévő húszezer üvegnegatívot és síkfilmet a drezdai Deutsche Fotothek 2005-ben vásárolta meg, és 2018-ban mindet digitalizálta. A képekre, amelyek a fortepan.hu oldalon érhetők el, a Fortepan digitális fotóarchívum szerkesztői bukkantak rá.
A tárlaton lehetőségünk nyílik arra is, hogy betekintsünk az egykori műhelymunkába. „Beleszagolhatunk” abba, hogyan készítették elő nyomtatásra a fényképeket. A kiküldött fotósok a képeket nem szignálták, a cég megbízásából végzett fizetős munkának tekintették. A 20. század elején színes technika még nem állt rendelkezésre, ezért a fekete-fehér képeket utólag színezték meg a retusőrök. A felvételekről általában eltávolították az eget, hogy helyet csináljanak a képeslapon feliratoknak és a díszítéseknek. Az ég kiretusálására az akkor használatos, úgynevezett hosszú címzésű lapoknál azért is szükség volt, mert a hátlapra csak a címzés kerülhetett. Így a szöveges üzenetet a képes oldal szabad felületeire, vagyis leginkább a retusált égrészletekre kellett elhelyezni. A képeslapok esetében – tömegtermékek lévén – a retusálás és az utólagos színezés rendkívül elnagyoltan készült, sok hiba pedig abból fakadt, hogy a német kiadó székhelyén dolgozók valószínűleg sosem jártak a hétszáz kilométerre fekvő magyar fővárosban, és nem beszéltek magyarul.
A kiállításon láthatunk egy korabeli retusálóasztalt, egy ferdén feltámasztható, üvegezett állványt, amire ráhelyezték a negatívot és hátulról megvilágították. A retusőrök a retusfesték mellett hegyes ceruzát használtak, vizes oldatú kínai tust, és ha kellett, hántolókést, szikét és pengét is egyes részletek eltávolításához. (Keilitz fényképszínező festékkel még én is dolgoztam az 1970-es években a saját nagyításaim retusálásakor.)
A képeslapokat tehát a századelőn utólag színezték meg, amint a kiállításon is láthatjuk. Ám a 21. században, a mi életünkben már jelen van a mesterséges intelligencia! Jó néhány kép esetében láthatjuk a tárlaton egy-egy kép eredeti, kézzel színezett, korabeli változatát és mellette a mesterségesintelligencia-szoftverrel színezett verzióját is. A Király Színházat ábrázoló képen jól megfigyelhető a különbség a két változat között. A német retusőrök csak a képzeletükre támaszkodhattak, hiszen valószínűleg sohasem látták a Király Színházat, de könnyen előfordulhat, hogy még Budapesten sem jártak soha. A mesterséges intelligenciával színezett kép színei közelebb állnak a valósághoz, halványabb, pasztellesebb, árnyaltabb tónusok kerültek erre a változatra.
Továbbhaladva megtekinthetjük Schoch Frigyes sztereofotós (1856–1924) térhatású fotográfiát is egy ötletesen kialakított kör alakú, pavilonszerű építményben.
A 20. század első évtizedeinek Budapestjét így látni lenyűgöző élmény. Szinte megelevenedik előttünk a boldog békeidők feltörekvő városa nagyszerű építményeivel és a maihoz képest csendesebb életvitelével – legalábbis ezt sugallják a motorizáció előtti városképek. Ami azonban ennél is jobban megragadott ezeken a felvételeken, azok az emberek: utcán sétálók és ácsorgók, asszonyok, gyerekek, jól öltözött, kemény kalapos polgárok, kocsisok, munkások… És egyikük sem él már. Ez drámai erővel hat rám, a kései, 21. századi nézőre. Hiszen ők is voltak egykor, mint mi, és egyszer mi is úgy leszünk majd, mint most ők.
A kiállítás megtekinthető 2024. február 18-ig a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeletén, a kupolából nyíló termekben.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
