Táskahordozók akadémiája

A mai MTA mint „maradvány sztálinista intézmény” régóta közkeletű kifejezés a tudományos közéletben. Schmidt Mária vállalta először, hogy nagy nyilvánosság előtt kimondja, és összegyűjtse a „sztálinista” intézmény, azaz (tisztelet a kivételnek) a sokszor teljesítmény nélküli tudósok gyülekezetének problémáit. Kiindulópontja: egyes MTA-tagok elfogult, „nettó politizáló” tevékenysége. És javaslatot tesz az intézmény megújítására: legyen privilégiumok nélküli tiszteletbeli tagságot jelentő intézmény. Az MTA külső kritikája a rendszerváltoztatás óta folyamatos: az MTA-n nem volt teljes rendszerváltás, politikai okból és vállalhatatlan tudományos témákban kinevezett doktorok és akadémikusok megmaradtak, nem rehabilitáltak minden eltávolított tudóst (tudjuk: tetszettek volna forradalmat csinálni).

Freund Tamás elnök értelemszerűen hivatalából adódóan egy napon belül védelmébe vette az MTA-t; más MTA-tagok pedig nem fukarkodtak a Schmidt Máriát ledorongoló jelzőkkel. Érthető, hogy az MTA-tagság előnyeit élvezők védik előjogaikat, bár kicsit árulkodó, amikor tények helyett személyeskedő hangnemben vagdalkoznak. Az MTA egyik korábbi alelnöke baráti beszélgetésben elmondta nekem, hogy egyes akadémikusok körében is kritika tárgya az akadémiai előjogok rendszere, az akadémikusok főleg inaktív korszakára kiterjedő életjáradék – de aki már kapja, annak jól jön, miért akarna lemondani a haláláig járó rendszeres juttatásról.

Miközben úgy vélem, hogy mindkét félnek lehet igaza, néhány további adalékkal kívánom altámasztani Schmidt Mária véleményét.

Az MTA-t (Tudós Társaságot) Széchenyi István a magyar nyelv és tudomány mívelésére hívta létre. Eddig csak Ferenc József kívánta kihagyni a nyelvművelést az akadémiai alapszabályból. De az akadémiai törvény máig így kezdődik: „A Magyar Tudományos Akadémiát a nemzet a magyar nyelv ápolására, a tudomány szolgálatára hozta létre” (1994. évi XL. törvény). Nos, ennek az MTA-nak ma egyetlen nyelvművelő akadémikusa (vagy MTA-doktora) sincs. Az MTA-n nem folyik elméleti vagy gyakorlati nyelvművelő munka. Az utolsó, nyelvműveléssel is foglalkozó, egyébként inkább nyelvtörténész akadémikus Bárczi Géza (†1975) és Benkő Loránd (†2011) volt. Egyébként, hogy is lehetne nyelvművelő akadémikus, amikor a nyelvtudomány kedvenc mottója lett Laziczius Gyula nyomán: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány”. S ami nem tudomány, annak ugye nincs helye az MTA-n. Akkor sem, ha kiemelten ezért hozták létre az MTA-t. Amely intézménynek a működését később – máig érvényes szavakkal – Széchenyi István is kritizálta: „tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok.” (A Magyar Akadémia körül).

A törvény első sorában foglalt célnak tehát nincs akadémikusa és MTA-doktora, de ennél nagyobb gond, hogy egyéb fontos, hasznos, a magyar nyelvtudományt, tudományos közösségi tevékenységet művelő nyelvésze se nagyon. Élőkről ne essék szó, de tekintsük át, hogy kik maradtak ki csak az elmúlt 50 évben az MTA soraiból. Nem lettek akadémikusok Szépe György, Balázs János, Bereczki Gábor, Zsilka János egyetemi tanárok, akik gyakorlatilag szinte az egész mai magyar nyelvtudományt meghatározták; „köpönyegükből” bújt elő az összes nyelvész. Nem lett akadémikus Hajdú Mihály, aki egymaga többet tett a névtan tudománnyá válásáért, mint tucatnyi mai utóda (köztük akadémikus). Bár szinte mindenki ismeri Lőrincze Lajos és Grétsy László munkásságát (őket a nép nyelvészeknek tartja, de kérdezzék meg az akadémiai nyelvészeket), egyikük sem jutott el még az MTA ajtajáig sem. Az 1950-es évektől a leginkább meghatározó magyar nyelvészek közül nem lett akadémikus Rácz Endre, Fábián Pál, Szathmári István, Deme László, pedig a mai napig meghatározói a magyar grammatikának, helyesírásnak, stilisztikának, nyelvjárástannak, szövegtannak, nyelvművelő mozgalomnak, nem beszélve arról, hogy tanárok és tudósok nemzedékeit tanították.

Valószínűleg más tudományterületeken is hasonló a helyzet. A humán területeken mindenképpen. Vajon miért nem lett akadémikus László Gyula régész, Lükő Gábor, Dömötör Tekla, Balassa Iván, Erdélyi Zsuzsanna, Martin György néprajzkutató, folklorista – holott európai mértékű, iskolateremtő tevékenységük máig ható?

Ezzel szemben viszont,