Augusztus utolsó vasárnapján Hubay Jenő grandiózus Petőfi-szimfóniáját hallgatva a Budapesti Kongresszusi Központban eszembe jutottak Flach Antal szavai, akivel néhány nappal korábban beszélgettem az idei Ars Sacra talán legjelentősebb kezdeményezéséről, a Miskolcon hajtatott – szeptember 16. és 24. között zajló – „szent művészeti” fesztiválról…
Az ország jól ismert történelmi viszontagságai miatt késésekkel, lassan és hosszan kihordott magyar zenében ugyanis tényleg nincsenek betöltetlen hézagok, hiányok, be nem vont műfajok. Legfeljebb olyan szerzők és alkotások, akiket és amelyeket még/már nem ismerünk, vagy nem eléggé.
Hubay „zenedrámai életműve” is ilyen. Elegánsan eklektikus – Wagner-, Massenet-, Mahler-, Richard Strauss- és verista jegyeket egyaránt mutató – „oratóriumának” magyarossága cseppet sem mesterkélt, pláne nem provinciális, érzelmessége, pátosza nemes és őszinte, apoteózisa elsöprő. Flach Antal ezt a korszakot, a 19. és 20. század magyar zenetörténetét kutatja. Olyan sokoldalú alkotó személyiség, akit meghatároz hivatása, fantáziája, ügyszeretete és lokálpatriotizmusa.
– Pályafutásának fő helyszíne ma is Miskolc. Hogyan tekint szülővárosára, illetve az indulás éveire?
– A nevem alapján sejthető, hogy apai részről sváb felmenőim vannak. Azt hiszem, tőlük hozom a munkaszeretetet, és onnan a zenei véna, a zene iránti érdeklődésem; apai vonalon zenetanár is volt a családunkban. Az én pályám kicsit kacskaringósabban indult. Villamosipari szakközépiskolába jártam Miskolcon, emellett kezdtem komolyabb zenei tanulmányokat. A zeneművészeti szakközépiskola után felvettek a Zeneakadémiára, ahol eleinte ének-zene tanár, karvezetés szakra jártam, majd csembalóművész-tanárként diplomáztam Sebestyén János és Horváth Anikó növendékeként. Visszajöttem szülővárosomba, ahol már a diploma évében tanítottam egykori alma materemben, ami ma a Miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium. Ambiciózus hozzáállásomat látva, a vezetők sokféle feladattal bíztak meg, amelyek közül a leginspirálóbb a zenekarvezetés volt, érdekes projekteket valósítottunk meg a gyerekekkel. Iskolán kívüli tevékenységként különböző zenei ismeretterjesztő előadásokat tartottam. A Szinetár Miklós fémjelezte CineMaestro keretében a Cinema Cityben vetített opera- és balettelőadásokat vezettem fel, később Muzsikaland címen futott egy sorozat három évadon át, hat-hat előadással a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban. Aztán egyre többször keresett meg a Miskolci Szimfonikus Zenekar azzal, hogy írjam meg az évad programfüzetéhez a hangversenyek „fülszövegeit”, találjak ki koncertcímeket, állítsak össze Liszt-kvízt a középfokon tanuló gyerekeknek, szerkesszek és moderáljak ifjúsági koncerteket… Saját kezdeményezésem volt a Miskolci Bach-hét elindítása, amelyet nyolc alkalommal tudtam megszervezni. Ehhez kapcsolódott még a Miskolci Kamarazenei Nyár is, aminek a folytatására egy idő után a program alapítója, Bartos Csaba, az Operaház csellóművésze kért fel. Az elmúlt tizen-egynéhány esztendőben én fogtam össze ezeket, és legtöbbször közreműködőként is felléptem. Itt, vidéken persze elég nagy küzdelem, ha az ember szeretne valami érdekes, változatos, összetett kulturális eseményt létrehozni és pláne életben tartani. Szükség lett volna segítők, állandó kollégák bevonására, hiszen egymagam nem győztem ezt a szerteágazó munkát, amely az Országos Széchényi Könyvtárban való kutatástól a műsorok összeállításán, a brossúrák megszerkesztésén, az elhangzó művek megtanulásán, a próbák levezetésén át a menedzsmentig jóformán mindenféle tevékenységet magában foglalt. Tudjuk, milyen nehéz és mennyire idegőrlő dolog forrásokat keresni, támogatókat találni, úgyhogy részemről ez az időszak ebben a formában véget ért. Ugyanakkor ennek is köszönhetően kezdtem megismerni, majd célirányosan tanulmányozni a magyar nemzeti romantikus zenét, ezen belül különösen az elfeledett, de felfedezésre érdemes szerzőket. Olyan egyedülálló darabokat sikerült bemutatni, amelyeket a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjprogramjának keretében mentorommá lett Kassai István zongoraművész is nagyra értékelt.
– Kiket emelne ki az Ön számára legérdekesebb alkotók közül?
– Pályázatomban a reformkor és a II. világháború közötti időszak szerzőivel foglalkozom, a verbunkos képviselőitől Hubay Jenő, Dohnányi Ernő életművéig. Az utóbbival kapcsolatban egy bemutatóval is büszkélkedhetünk. Immár MMA-ösztöndíjasként Dohnányinál rátaláltam a Pest és Buda egyesítésének ötvenedik évfordulójára komponált Ünnepi nyitánya kétzongorás – nyolckezes – szerzői átiratára, amelyet 2021. június 4-én, Trianon évfordulóján adtunk elő a Pesti Vigadóban. Kifejezetten érdekes felfedezés volt számomra a 19. századi diplomata-zeneszerző, Széchényi Imre „hagyatéka”. Szívmelengető érzés volt a zene által kapcsolatba kerülni a családdal. Sikerült elhívnom Miskolcra Széchényi Kálmánt, aki őseinek kutatójaként könyvet is írt Széchényi Imréről, adatközlőként engem is feltüntetve benne. De nem egyedülálló Széchényi Imre munkássága. Legalább tucatnyi szerzőt ismerünk a 19. századi magyar zenetörténetből, aki csak úgymond melléktevékenységként komponált, mégis profi, olykor egészen kiváló színvonalon.
– Foglalkozott többek között három miskolci kötődésű zeneszerző, Fáy Antal, Reményi Ede és Pap Dezső munkásságával, aztán egészen a 18–19. századig visszatekintve Lavotta János, Csermák Antal György, Doppler Ferenc, Ábrányi Kornél, Mihalovich Ödön, Lányi Ernő, Rajter Lajos és mások életművével. Illetve Moór Emánuellel, akit immár külföldön is újra felfedeztek. CD-n megjelentek a csellóversenyei, válogatások a kamarazenéiből…
– Ő nagyon képzett muzsikus volt, sajátos habitusú, excentrikus jelenség. Izgatták az újítások, fejlesztések, hangszereket tervezett. Egy dupla klaviatúrás pianofortét alkotott azért, hogy az orgona regisztrációs lehetőségeit át tudja vinni a zongorára. A zenéjét tekintve pedig egy gyönyörű, áradó, invenciózus, erőteljes, maszkulin életmű az övé. Moór afféle magyar Brahms-jelenségként értelmezhető.
Léteznek hazai Beethovenjeink, Chopinjeink, Brahmsaink…, jóllehet ezek az „irályok” olykor tévútnak bizonyultak, melyek számomra szerethető tévutak. Ebbéli munkásságom azt a célt szolgálja, hogy ezekből az életművekből kibányásszam azokat a darabokat, amelyekről úgy gondolom, hogy akár ma is részei lehetnének a repertoárnak. Már nem kérdés, hogy lesz-e, van-e eredeti magyar műzenénk, hiszen Bartók, Kodály és követőik ezt már megteremtették. Most az a feladat, hogy visszatekintsünk: elképesztően gazdag a magyar zeneszerzői oeuvre; nézzük meg, mi mindent vihetünk tovább magunkkal belőle. Miért ne jelenhetnének meg egy romantikus zongoraest programjában Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály vagy Aggházy Károly művei az európai nagymestereké mellett? Aggházy-darabokból is sikerült összeállítani egy igazán szép koncertet, és akkor mutattuk be a zeneszerző unokája, Herpy Miklós által írt, Aggházy Károly – Egy Liszt-tanítvány élete és kora című monográfiát. A miskolci előadásoknak sokáig illusztris környezetet biztosított a város egyik legrégibb, középkori eredetű háza, az egykori református iskola, ami ma a Herman Ottó Múzeum Kiállítási Épülete a Papszeren. Ide vihettem a történeti hangszereimet, többek között a szép állapotú, felújított asztalzongorát és Beregszászy Lajosnak, a magyar zongorakészítés legjelentősebb mesterének restaurált hangszerét. Képzelje el, hogy Karlovszky Bertalan Erzsébet királynét ábrázoló egész alakos, életnagyságú festménye alatt szólaltathattuk meg azt az Erzsébet-emlény címet viselő zongoradarab-gyűjteményt, amelyet annak idején Sisi 1857-es magyarországi látogatása tiszteletére állítottak össze.
– Lezárult az Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjához kapcsolódó kutatási és publikálási időszak?
– Most ér véget. A programmegvalósítás javát koncertek tették ki, amelyek az említettek mellett egyéb szerzők életműkeresztmetszetein keresztül mutatták be a magyar zenetörténetnek a reformkor és a II. világháború közötti időszakát. Ehhez kapcsolódott a Magyar zenés karácsony című CD, aztán a miskolci 10-es honvédekhez, a helyi gyalogezredben szolgáló művészemberekhez kötődő nótákból és történetekből született egy összeállítás, illetve – ugyancsak hiánypótlásként – Balaton témában készítettem lemezt Moods of Balaton (Balatoni hangulatok) címmel. Mindezeken túl két könyv, két „fő mű” szerepelt a vállalásaimban. A Miskolci dalok, dallamok a szülővárosomhoz kapcsolódó szerzőkről, művekről, ősbemutatókról szól, a másik kötet pedig a Fáy család zeneszerzéssel is foglalkozó tagjairól.
– Az idei Ars Sacra különlegessége és újdonsága, hogy Miskolc most már lényegében az egész várost érintő részvétellel készül a kilencnapos egyházművészeti fesztiválra. Hogyan indult el ez a kezdeményezés, illetve Ön milyen szerepelt vállalt benne?
– Nem teljesen előzmények nélküli Miskolc és az Ars Sacra összefogása, Várhelyi Krisztina tavaly is bekapcsolta a várost a fesztivál programjába. Sőt azelőtt is tartottunk már egy-egy rendezvényt Miskolcon az Ars Sacra ideje alatt: 2020-ban Szent István király emlékére írt darabokból állítottunk össze egy műsort, 2021-ben pedig Dante Alighieri halálának hétszázadik évfordulója alkalmából a Forrás Kamarakórus közreműködésével szólaltattuk meg Liszt Ferenc Dante-szimfóniájának négykezes zongoraváltozatát a miskolc-vasgyári Szent István-templomban. Amikor Várhelyi Krisztina felkért a megtisztelő feladatra, hogy a szervezőcsoport tagjaként vegyek rész az Éltető Lélek Alapítvány égisze alatt megvalósuló Miskolci Ars Sacra Fesztivál kialakításában,
az első ötletem az volt, hogy szólítsuk meg a fiatalokat és a zeneszerzéssel hosszabb ideje foglalkozó művészkollégákat: szülessenek új alkotások!
A képzőművészetben ez bevett dolog, gyakori jelenség; a zenében – pláne vidéken – kevésbé. Fentebbről jövő kezdeményezések, felkérések alig adódnak arra vonatkozóan, hogy kifejezetten a városhoz kötődően szülessenek kompozíciók. Ehhez az ötletet egyébként az említett Miskolci dalok, dallamok könyv adta. Azzal foglalkozva futottam bele abba, hogy régebben volt ilyen; az 1980-as József Attila-évfordulóra például a városi tanács felkérésére készültek művek. A mi mostani, három hónapnyi időt adó, február közepétől május közepéig tartó felhívásunkra tizenkét pályamű érkezett. A zsűri – amelyet a városban rendszeresen tevékenykedő kórusok karvezetőiből állítottam össze – mind a tizenkét darabot előadásra érdemesnek találta. Persze voltak, amelyeket kiemeltünk közülük. Három díjat és egy különdíjat adunk át a szerzőknek. A művek a Miskolci Ars Sacra Fesztivált záró gálán fognak elhangozni. Ünnepélyes formában ott hozzuk majd nyilvánosságra a győztesek nevét.
– A fesztivál mottója a 34. zsoltárt idézi: „Keresd a békét!”
– Kicsit elfilozofálva ezen, a miskolci sajtótájékoztatón azt találtam mondani, hogy az alkotóművészet a maga sajátos módján elsősorban a belső békéhez tud hozzájárulni, valójában minden ott kezdődik el. Békétlenségekben képtelenség a mélységekbe merülni.
Nem jönnek, nem találnak meg minket a vágyott, mélyreható gondolatok. Az alkotás maga Isten és az ember kapcsolatából fakad. Isten elküldte egyszülött Fiát, aki fizikai közelségbe került hozzánk. Amikor egy művész létrehoz valamit, mondhatjuk, hogy Isten társalkotójává válik. Ilyenkor az alkotás folyamata és maga a mű visz közel hozzá minket. Ez a kölcsönös közeledés szellemi-lelki találkozáshoz vezet. Arra szeretnénk buzdítani a fesztiválon részt vevőket, hogy beszéljenek az alkotással kapcsolatos élményeikről, örömeikről. Mindarról, ami részükről a béke forrása lehet.
Nagy Nándort, a Miskolci Nemzeti Színház zeneszerzőjét kértük fel, hogy a 34. zsoltár részletére írja meg a rendezvény szignálját. Egy olyan egyperces darab született, amely egyszerre könnyed és szakrális, minden korosztályt képes megszólítani. Sokféle képzettársítást indított el bennem. Nándi zenéjében a választás dilemmáját („Hagyd el a rosszat, válaszd a jót”) két akkord váltakozása, egyfajta ingamotívum fejezi ki. Aztán jön egy érdekes moduláció, amely mintha az ember tévutakkal tűzdelt útkeresését rejtené magában. Végül beletalál a religiózus E-dúr alaphangnembe, ahol a női karhoz hozzákapcsolódnak a férfiak is: létrejön a teljesség, ami a refrén ismételgetésével a békére való örömteli rátalálást szimbolizálja.
– Milyen elvek, elképzelések szerint rendeződnek a Miskolci Ars Sacra zenei programjai?
– Szeretnénk minél többeket invitálni, hogy Miskolc központi templomaiban vegyenek részt szentmiséken, istentiszteleteken. A szertartások után a rezidens plébánosok, lelkészek néhány percben összefoglalják majd a templomuk történetét, különlegességeit, adott esetben a közelmúltban lezajlott feltárások, restaurálások, felújítások eredményeit. Friss zenei vonatkozású érdekesség például, hogy a minorita templom kriptájának kutatása során megtalálták gróf Fáy Istvánnak, a magyar nemzeti zene egyik legnagyobb patrónusának a sírját. Eddig csak egy márványtábla tanúskodott arról, hogy ott van eltemetve, most a koporsóját is sikerült beazonosítani. Az Ars Sacra keretében fel lehet majd menni az avasi református műemlék templom tetőterébe, de számos más újdonságot is megtekinthetnek az érdeklődők. Ezekhez a „bejárásokhoz” kapcsolódnak a zenei programok, a helyi kórusok, kántorok előadásai, orgonahangversenyek, városunk nagy múltú Angster-hangszerei… Közép-Európában páratlan képzőművészeti értéket is képvisel a görögkeleti ortodox templom hatalmas ikonosztáza, s még hosszan folytathatnánk a sort. Ezeket a kultúrkincseket szeretnénk most más fénytörésbe helyezni.
Abban bízunk, hogy a zsidó-keresztény örökség remekműveivel és a művészeti ágak találkozásával olyan lelki pillanatokat szerezhetünk, amelyek mentén átelmélkedhetjük és tettekre is válthatjuk a belső és külső béke fenntartásáról alkotott elképzeléseinket.
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Lambert Attila; Flach Antal archívuma
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 10-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
