A kisebbségi jogok szószólóinak sokkal aktívabban kellene fellépniük a nemzetközi fórumokon, hogy megértessék, miért probléma, ha a kisebbségi kérdés az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt újra démonizálódik – állítja Tárnok Balázs. A felvidéki származású jogvédő szerint Szlovákiára, amely eminens tanulóként szeret tetszelegni a nyugati döntéshozók előtt, eredményesen lehet nyomást gyakorolni, ha a magyar kisebbség jogainak sérelméről kellő alapossággal kap tájékoztatást a nemzetközi közvélemény.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy az orosz–ukrán háború fellazította a közép-európai együttműködést, beszűkítve a magyar diplomácia mozgásterét. Hogyan hat mindez a kisebbségi jogvédelem lehetőségeire?
Valóban beszűkült a mozgástér, de
az igazán aggasztónak a kisebbségvédelem alakulása szempontjából az Ukrajna elleni agresszióra az orosz propaganda által adott igazolási kísérleteket látom.
Az orosz igazolások középpontjában ugyanis éppen a kelet-ukrajnai oroszajkú népesség védelme áll. Maga Szergej Lavrov külügyminiszter is úgy fogalmazott, ha Kelet-Ukrajnában nem sértik meg az ott élő oroszok jogait, nem került volna sor az agresszióra.
Arra gondol, hogy akik ellenérdekeltek a kisebbségi jogok bővítésével szemben, könnyen felvethetik a párhuzamot Hitler nagynémet terveivel, ami a második világháborúhoz vezetett?
Igen, ebben a tekintetben különösen érzékenyek a nyugati hatalmak, hiszen Hitlernek is ürügyül szolgált a háború kirobbantásához a németek egyesítése egy birodalomban. Akkor ezt a folyamatot a nyugati nagyhatalmak, az összeomló Nemzetek Szövetsége nem tudta feltartóztatni. Ezért
a második világháború borzalmai után felálló nemzetközi rendszerben gyakorlatilag zárójelbe kerültek a kisebbségek kollektív jogai. Előtérbe helyezték az individuális jogi megközelítést, ebből nőtt ki az egyetemes emberi jogok koncepciója is.
Ezzel tulajdonképpen több évtizedre lekerült a napirendről a kisebbségi kérdés, s a kilencvenes évek közepéig nem is merült föl komolyabban. Akkor a délszláv háború hatására több olyan dokumentum született nemzetközi színtéren, amit úgy értelmeztek a szakértők, hogy a nemzetek közösségét a kegyetlen vérontás ráébresztette arra, hogy foglalkozni kell a kisebbségi kérdéssel.
Az előbb viszont arra utalt, az Ukrajna elleni orosz támadás miatt ismét vörös posztóvá váltak a kisebbségek kollektív jogai. Mit tehetnek a kisebbségvédelem szószólói, hogy a nemzetek közössége ne fordítson ismételten hátat hosszú évtizedekre?
Sajnos úgy áll a helyzet, hogy meg kellene kongatni a vészharangot, és a kisebbségi jogok szószólóinak sokkal aktívabban kellene fellépniük a nemzetközi fórumokon.
A külföldi partnereknek világosan el kell mondani, miért probléma, ha a kisebbségi kérdést újra démonizálják. Hiszen ez történik, elég, ha csak Boris Kollár és más szlovák politikusok közelmúltban tett kijelentéseire gondolunk.
Vagyis a kialakult helyzetet nyilvánvalóan hangulatkeltésre akarják felhasználni. Tavaly Martin Klus külügyi államtitkár áttételesen biztonsági kockázatnak nevezte a felvidéki magyarokat, a Kaukázus forrongó térségeihez hasonlítva a magyarok által lakott szlovákiai régiókat. Azoknak, akik jelenleg a kisebbségi törekvések elfojtásában érdekeltek, elég a Donbaszra hivatkozniuk, hogy igazolják a szándékaikat. A kisebbségi jogok képviselőinek a nemzetközi színtéren a lehető legnagyobb szakmaisággal el kell magyarázni, miért hamis ez a logika.
Milyen fórumokon lehet a háború árnyékában értelmes vitát folytatni a kisebbségi jogok kérdéséről? Azért is kérdezem ezt, mert a diplomáciában láthatóan a leegyszerűsítő logika, a fekete vagy fehér szabálya uralkodik.
Ahogy eddig is, alapvetően két érdekérvényesítési lehetőséggel élhetnek a kisebbségi jogvédők. Az egyik az intézményekre épülő érdekérvényesítés. Ez azt jelenti, hogy az ENSZ, az Európa Tanács, az EBESZ, az Európai Unió és a nagyobb emberi jogi szervezeteket megcélozva, őket tájékoztatva végzünk érdekérvényesítési tevékenységet.
A cél az, hogy a különböző jelentések, amelyek a kisebbségi, vagy általánosságban az emberi jogokat érintik, minél részletesebben térjenek ki a kisebbségek helyzetére. Egyúttal az érintett országokat arra sarkallják, hogy változtassanak a jogsértő gyakorlatokon.
Ennek a legfrissebb pozitív példája az Európa Tanács égisze alatt elfogadott Kisebbségvédelmi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottsága által júniusban nyilvánosságra hozott országjelentés, amely kifejezetten kitér a szlovákiai magyar kisebbség helyzetére is. A jelentés konkrétan megemlíti, hogy a Beneš-dekrétumokat visszamenőleges hatállyal a mai napig alkalmazzák. A szakmai előkészítés sikerét mutatja, hogy a dokumentum hivatkozik a tavalyi országlátogatáson a magyar kisebbség képviselőivel és a szakértőkkel folytatott megbeszélésekre, illetve a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala felkérésére Fiala-Butora János által készített árnyékjelentésre.
Egy pillanatra megszakítom. Kötelező érvényű a jelentésben foglaltak átültetése a szlovák joggyakorlatba, vagy csak ajánlásról van szó?
A Tanácsadó Bizottság jelentése alapján majd az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága fog elfogadni egy állásfoglalást, ott születnek majd ajánlások az országra vonatkozóan. Vagyis ez nem kötelező érvényű, de a kisebbségi jogvédelemben folyamatosan hivatkozunk ezekre a pontokra, amelyeknek a legitimációja megkérdőjelezhetetlen.
A kisebbségi jogvédelemre érdemes úgy tekinteni, mint egy folyamatra, az országjelentésben megfogalmazott ajánlások ennek fontos lépcsőfokát jelentik. Ha az egyik lépcsőfokról átlépünk a másikra, úgy előbb-utóbb sikert fogunk elérni.
Az előbb arról beszélt, a jogvédőknek két lehetősége van a kisebbségi jogok érvényesítésére. Melyik a másik?
A szakirodalom az intézményekre támaszkodó jogvédelmet nevezi belső érdekérvényesítésnek, a külső pedig a nemzetközi közvélemény befolyásolását célozza meg. Ez utóbbiakat nevezem én puha érdekérvényesítési módszereknek. A cél ebben az esetben az, hogy a nemzetközi nyilvánosság figyelmét a mai trendeknek, felhasználói szokásoknak megfelelve hívjuk fel a kisebbségek megoldatlan gondjaira.
Az Egyesült Államokban kutatóként azt tapasztaltam, azok a kérdések, amelyeknek nincsen megfelelő publicitásuk – sok tekintetben ilyen a kisebbségi érdekvédelem is – sokkal nehezebben érvényesíthetőek a hagyományos intézményi úton.
Egyszerűen nincs nyomás az adott országokon, intézményeken, hogy a jogsértő gyakorlatot megváltoztassák. Ilyen puha eszközök lehetnek a tudományos publikációk, a nagy nyilvánossághoz eljutó cikkek, különféle tömegrendezvények, megmozdulások, a folyamatos médiajelenlét. Persze akkor lehetünk igazán hatékonyak, ha az intézményi jogérvényesítést és a közvélemény befolyásolását egymás mellett, párhuzamosan végezzük.
Tapasztalatai szerint a közvélemény befolyásolása által mennyire helyezhető, ahogy fogalmazott, nyomás alá egy-egy jogsértő gyakorlatot folytató állam, mint például Szlovákia?
Szlovákia nagyon érzékeny arra, hogy mindig a legjobb tanuló képében tetszelegjen a nyugati közvélemény előtt. Ezért is fontos, akár az amerikai, akár a brüsszeli partnereket tájékoztatni, s ott megjelennek azok a kritikus hangok, amelyekre Szlovákiának reagálnia kell.
Ehhez viszont elengedhetetlen a hazai nyomásgyakorlás is, mert ha nincs belpolitikai nyomáskényszer a felvidéki magyar érdekképviselet részéről, akkor a nemzetközi partnerek támogatását is hiába várjuk. Vagyis a kisebbségi jogvédelemnek és a politikai érdekképviselet erőfeszítéseinek kéz a kézben kell járnia. Nyilván, ha a magyar érdekképviselet ismét parlamenti tényezővé válik, a nyomásgyakorlás eszközei jelentősen kibővülnek.
Vannak-e szövetségeseink a kisebbségi jogvédelem területén? Már csak azért is, mert nem a magyarság az egyedüli őshonos kisebbség az Európai Unióban.
Európában és globális szinten is vannak szövetségeseink, de sokszor eltérő stratégiával kell dolgoznunk.
Az öreg kontinensen a tengerentúllal összevetve sokkal jobban értik magát a nemzetiségi kérdést, hiszen az Unióban 50 millióan vannak, akik valamelyik őshonos kisebbséghez tartoznak. Ugyanakkor Európában is éles különbségek figyelhetők meg a kisebbségek jogállásában az egyes országok között.
Teljesen más helyzetben van például a fríz közösség, amely számára sokkal inkább garantáltak az identitás megőrzéséhez szükséges jogok, mint a kelet-közép-európai térségben élő kisebbségek, ideértve a külhoni magyar közösségeket. Vagyis őshonos kisebbségek vagyunk mi is, ők is, mégis teljesen más cipőben járunk. Ráadásul a szövetségkeresést nehezíti, hogy a kelet-közép-európai régióban, a Baltikumtól Romániáig rajtunk magyarokon kívül egyetlen állam sem tekinthető igazán a kisebbségek barátjának. Még a lengyelekre sem számíthatunk, hiszen a történelmük okán egészen másként tekintenek a kisebbségi kérdésre, mint mi. Nyugat-Európában viszont találunk partnereket, ha a kisebbségi érdekvédelemről van szó. Ennek olyan gyakorlati eredményei is vannak, mint a Minority SafePack-et támogató háromnegyedes többséggel elfogadott európai parlamenti határozat 2020 decemberéből. Számunkra nem tanulságok nélküli, hogy a határozatot a nyugat-európaiak a politikai spektrumtól függetlenül nagyrészt támogatták, míg a térségbeli partnereinket jórészt az ellenzők között találjuk. Komoly kihívást jelent, hogy át kell alakítanunk a stratégiánkat, amikor a nemzeti kisebbségek védelméről beszélünk, hiszen nem gondolkodhatunk ugyanabban a keretben, mint amikor a térségbeli partnereinkkel Kelet-Közép-Európa sajátos problémáit vetjük fel az uniós fórumokon.
A legnagyobb tanulság az, hogy a kisebbségi jogvédelemben minden támogatót meg kell becsülnünk, érkezzen az bármelyik politikai oldalról.
Az Egyesült Államok valóságos olvasztótégely. Milyen üzenetekkel, nyelvezettel lehet a kisebbségi kérdésre ráirányítani a figyelmet a tengerentúlon?
Mivel a csoportjogi felfogás idegen az amerikai gondolkodástól, a kisebbségi kérdés kapcsán leginkább az identitás megválasztásának szabadsága lehet a számukra is befogadható üzenet. El kell mondani az amerikaiaknak, hogy Európa a sokszínűségre épül, amelynek fontos elemei a nemzeti kisebbségek.
A nemzetközi térben gyakran eltérő nyelvezetet kell használni, de ez nem jelent kettős beszédet. A mi üzenetünk mindig ugyanaz, meg akarjuk őrizni a sajátosságainkat, a szülőföldünket olyannak, amilyen évtizedekkel korábban volt, s ehhez kérünk nemzetközi támogatást.
Az európai integrációhoz a rendszerváltoztatás idején a felvidéki magyarok is nagy reményeket fűztek. Ezek a várakozások utóbb jórészt illúziónak bizonyultak. Bár elhúzódó folyamatnak ígérkezik, február 24-ét követően napirendre került Ukrajna uniós csatlakozása. Mit remélhetnek ettől a folyamattól a kárpátaljai magyarok?
Nem gondolom, hogy karnyújtásnyi távolságban lenne Kijev uniós csatlakozása, ennek számos jogi akadálya van. Ukrajna egyelőre távol áll attól, hogy a csatlakozási kritériumoknak megfeleljen. Egyik ilyen követelmény a koppenhágai kritériumok kapcsán a kisebbségek kollektív védelme. Ne felejtsük azt sem, hogy a csatlakozás előtt a tagállamok is élhetnek kifogással, ha úgy vélik, hogy a tagjelölt nem teljesíti a kritériumokat. Vagyis a politikai realitások szintjén is megvan a lehetőség arra, ha Ukrajna csatlakozni kíván az Unióhoz, ezt csakis akkor teheti meg, ha tiszteletben tartja a kisebbségek kollektív jogait.
A gyakorlatban azonban egy sajátos kettős mérce jellemző az Európai Unióra, hiszen abban a pillanatban, ahogy az adott ország taggá válik, ez a kollektív védelmi követelmény már nem áll fenn, csak a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását várja el az Unió.
Ez egy abszurd helyzet, például Litvánia 2004-es csatlakozása után néhány évvel megtehette, hogy hatályon kívül helyezze a kisebbségek korábbi jogállását szavatoló törvényét. Azaz a csatlakozási kritériumok jó pozíciót jelentenek a kisebbségi jogok érvényre juttatásához, de később már nem szavatolják azok megőrzését. Ugyanez nemcsak a kárpátaljai, de a délvidéki magyarokra is igaz, hiszen Szerbia is csatlakozni szeretne az Unióhoz. Visszamenőlegesen sem érdektelen, hogy az akkori baloldali magyar kormány Románia 2007-es csatlakozásakor nem követelt meg konkrétabb kisebbségvédelmi garanciákat, pedig megtehette volna.
Az imént említette az európai polgári kezdeményezéseket. Mostanában kevesebbet hallunk a Minority SafePack-ről és a régiós petícióról. Hol tart most ez a folyamat?
A Minority SafePack-et az Európai Bizottság 2021 januárjában lesöpörte az asztalról, egyetlen javaslat előterjesztése nélkül. Két hónappal később a szervezők egy keresetet nyújtottak be az Európai Unió törvényszékére, amiben a Bizottság döntésének a megsemmisítését kérik.
Álláspontjuk szerint az EB a döntésével uniós jogot sértett. Ez a per jelenleg folyamatban van, én úgy tudom, hogy az írásbeli szakasz már lezárult, vélhetően ez év végén vagy a jövő év elején várható ebben döntés. Emellett pedig a szervezők a nemzetközi fórumokon igyekeznek felszínen tartani a kezdeményezésben megfogalmazott javaslatokat, de kulcsfontosságú lesz, hogy a peres eljárás hogyan zárul. A nemzeti régiókról szóló kezdeményezés kapcsán 2021 májusában lezárult az aláírások gyűjtése. 2021 őszén befejeződött az aláírások tagállami szintű hitelesítése, ennek eredményeként megállapították, hogy kellő számú érvényes aláírás gyűlt össze legalább nyolc tagállamban, vagyis teljesítették a minimális kritériumokat. Ez a kezdeményezés jelenleg áll, a szervezők 2021 őszén úgy döntöttek, megvárják, hogy megfelelő politikai környezet legyen a javaslatuk befogadására. Elviekben az is előfordulhat, hogy a szervezők csak a 2024-es választásokat követően felálló új Európai Bizottság elé terjesztik be a kezdeményezést.
Megjelent a Magyar7 2022/33. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
