Hosszabb kihagyás után Nagykálnai Levatich László írásával folytatjuk az 1943-as Magyarság Évkönyv tanulmányainak sorozatát.
A két világháború közötti, ifjabb fajvédő és antiszemita generációhoz tartozó Levatich Magyarország egyik legnevesebb írója volt, aki több híres folyóiratnál is megfordult pályafutása során. Publikált a Pálffy Fidél nevével fémjelzett, hosszabb vagy éppen rövidebb ideig létező nemzetiszocialista lapokba, de dolgozott a Cél című fajvédelmi újságnál is, 1944 májusától pedig a Harc felelős szerkesztője lett, amely az elsősorban Bosnyák Zoltán nevével fémjelzett Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet hivatalos lapja volt. Dobszay Károllyal történt egyik utolsó levelezésem alkalmával épp Levatich Lászlóról beszéltünk. Ebben a levelezésben Károly azt mondta, hogy Levatich ’45 utáni életéről szinte semmit sem tudni. Annyi bizonyos, hogy sikerült Nyugatra szöknie és a zsidó bosszú elől sikeresen elrejtőznie, mert nagyon keresték ugyan, de sosem akadtak nyomára. Emigrációs tevékenységet azonban nem fejtett már ki, ahogyan Dobszay Károly sem találta ennek semmi nyomát.
A Magyarság Évkönyvében található, pótolhatatlan jelentőségű írása a zsidókérdés 1942-es helyzetét tárja elénk. Levatich sorra veszi az európai országok helyzetét ezen kérdés szempontjából és információkkal látja el az olvasókat, hol és milyen intézkedéseket tettek a zsidók visszaszorítása érdekében. Emlékeztetőül a korábban megjelent részekhez is, ez volt az az év (az 1941-es esztendőhöz hasonlóan), amikor a tengelyhatalmak még egyértelmű nyerésre álltak a világháborúban, a szövetségesek nyomasztó fölénye csak 1943-tól indult meg. Ennélfogva a publikációk túlnyomó többsége optimista és egy új európai rend kialakulásával számol. Ebben a szellemben írt Nagykálnai Levatich László is, optimistán tekintve az Új Európa hajnalára.
Nagykálnai Levatich László: Az európai zsidókérdés 1942-ben
Zsidó író, Szilágyi Dénes állapítja meg a zsidó munkaközösség által kiadott "Az zsidó népegyéniség" című tanulmányában, hogy a zsidósággal, mint – az államalkotó népek, vagy másképpen gazdanépek által idegennek tekintett, – beékelődött kisebbséggel szemben erősen érvényesül az egyneműsítési törekvés, mégpedig már hosszú évszázadok óta. Szilágyi Dénes szerint ez az egyneműsítés jelentkezhetik beolvasztási kísérlet és a kiküszöbölésre irányuló törekvés formájában. Szilágyi Dénes is megállapítja, hogy a beolvasztási és részben beolvadási kísérletek (kikeresztelkedés, "asszimiláció", vérkeveredés stb.) egyáltalán nem sikerültek, bebizonyult azoknak teljes csődje, úgyhogy sor került az egyneműsítő törekvések másik változatára, a zsidóság kiküszöbölésére.
A kiküszöbölés ősi, barbár módja a kiirtás. A középkorban alakult ki zsidó kezdeményezésre ugyan, de végül is a zsidók elkülönítése céljából, a kiküszöbölésnek másik módja az elkülönítés, a betokosítás eszköze, a gettó. A gettó nemcsak korlátozást jelentett, hanem jogot és szabadságot is, a gettón belüli élet szabadságát. Az elkülönítés újabb módszere az eszmei gettó alapján áll és a nagy műszaki nehézségekkel járó térbeli elkülönítés nélkül igyekszik célt érni. A zsidó kataszterben szereplő egyének más egyénekkel nem tarthatnak fenn gazdasági, kulturális és társadalmi kapcsolatokat, a kataszteren szereplő többi zsidóval azonban igen.
A harmadik módszer: a zsidók kitelepítése, amelyet a középkorban a kiűzetés alakjában alkalmaztak. Másik módja a kivonulás, a zsidók önkéntes távozása.
Szilágyi Dénes zsidó létére elég tárgyilagosan vázolja a zsidókérdés különböző megoldási módjait, megállapítva, hogy ezek közül a beolvasztás útja nem járható, tehát csak a kiküszöbölés marad hátra, mint egyedüli célravezető megoldási mód.
Az európai kultúrnépek szempontjából nem jöhet számba a zsidókérdésnek legradikálisabb megoldása: a kiirtás, mert bár a zsidók mindig humanitásukra szeretnek hivatkozni és saját magukat tartják az emberiesség legelőkelőbb képviselőinek, a valóságban az európai fehér ember gyakorolja a legmesszebbmenő türelmet és emberiességet a zsidósággal szemben. A zsidóság viszont, ahol csak tehette, mindenütt érvényesítette a kollektív felelősség elvét a nemzsidókkal szemben – amint ez már az ó-szövetség könyveiből is kitűnik. Így például Eszter könyvében olvashatjuk, hogy a zsidók, amikor erre nekik, – szeretőjének, a zsidó Eszternek befolyására, – a perzsa király engedélyt adott, nemcsak a zsidóellenes perzsákat, hanem azoknak egész családját is kiirtották a kollektív felelősség elve alapján. Ugyancsak a kollektív felelősséget érvényesítették a zsidó bolsevisták az orosz néppel szemben, amikor bosszúból a cárizmus alatt elszenvedett sérelmekért az egész orosz középosztályt, – tekintet nélkül a zsidóellenes intézkedésekért esetleg tényleg felelős személyekre, – kiirtották. Ugyancsak a kollektív felelősség elvét érvényesítették a zsidók most, az angol közigazgatáson keresztül Palesztinában, ahol sikerült keresztülvinniök, hogy minden egyes, az arabok által meggyilkolt zsidóért tíz arabot végeznek ki minden válogatás nélkül. Ha a kollektív felelősség elvét ilyen értelemben kívánnák az európai népek a zsidókkal szemben érvényesíteni, úgy az egész világ zsidóságának kiirtása sem lenne elegendő a zsidó bűnök megtorlására, hiszen Szovjet-Oroszországban a zsidó szovjetrendszer működése nyomán legalább harmincmillióra tehető a kivégzettek, vagy éhenhaltak száma. Az 1:10 arány figyelembevételével tehát háromszázmillió zsidóra lenne szükség a zsidó bolsevista gaztettek megtorlásához – zsidó mintára!
Az európai népek ennek ellenére nem éltek a zsidókérdés legradikálisabb megoldási módjával, mert mégis csak embert látnak a zsidókban, bár ezek a maguk részéről szent könyveikben, a Talmudban és Sulchan Aruch-ban állatnak minősítik a nemzsidókat és megölésüket Istennek tetsző cselekedetnek tüntetik fel. "A gójok legjobbikát is öld meg, a legjobb kígyónak is taposd szét az agyvelejét" – mondja a Talmud.
Az igazi emberiességet a zsidósággal szemben is szem előtt tartó európai kultúrnépek, bármennyire is felismerték a zsidók társadalomellenes és ártalmas mivoltát, a zsidókérdést nem a kiirtás, hanem az elkülönítés és a kitelepítés keretében kívánják megoldani.
Addig is, amíg a kitelepítés megtörténhetik, az európai államok több-kevesebb sikerrel iparkodnak a zsidókat akár térbelileg is gettóban, akár pedig társadalmi, politikai gazdasági és kulturális téren elkülöníteni, gazdasági hatalmukat megtörni és legalább pontos számbavételük révén előkészíteni háború utáni kitelepítésüket.
Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az egyes európai államokat, úgy a következőket állapíthatjuk meg:
A szomszédos államok közül eddig Szlovákia oldotta meg legradikálisabban a zsidókérdést, mert máris sikerült zsidainak jelentékeny részétől megszabadulnia olymódon, hogy külön törvényt hozott az ország határain túlra telepítendő zsidók szlovák állampolgárságának megszűnéséről. Szlovákia megegyezett a német hatóságokkal és mintegy kilencvenötezer főnyi zsidóságából hetvenezret a németek által megszállott keleti területekre telepített ki. A kitelepítés költségei mintegy ötszázmillió koronára, vagyis nem egész hetvenmillió pengőre rúgtak, úgyhogy egy zsidónak kitelepítése körülbelül ezer pengőbe került. Tekintettel arra, hogy a szlovák zsidók által hátrahagyott ingatlan- és ingóvagyon ennek az összegnek a többszörösére tehető, a szlovákok kétségtelenül jó üzletet csináltak zsidaik kitelepítésével, bár ez a kitelepítés európai szempontból nem tekinthető véglegesnek, hisz a kitelepített zsidók továbbra is Európa területén maradtak.
A Szlovákiában egyelőre megmaradt zsidókat tevékenységükben erősen korlátozták, zsidó csillagot kell viselniök, rádiót, motorkerékpárt, autót, kerékpárt, motoros járművet, vadászfegyvert nem tarthatnak, telefonkészülékekkel nem rendelkezhetnek, vasúton csak III. osztályon "zsidók számára" felírású vagonban utazhatnak, leveleiken is alkalmazni kell a zsidó csillagot stb. Bizonyos időben az utcán nem mutatkozhatnak, csak meghatározott vendéglőket, kávéházakat látogathatnak. A zsidó föld- és házvagyont kisajátították és a zsidó vállalatokat is likvidálták. A megmaradt zsidókat iparkodnak a többi lakosságtól a lehetőséghez képest elkülöníteni. Szlovákiában külön zsidóközpontot létesítettek a zsidók ügyeinek intézésére.
Másik szomszédunknál, a horvát államban a zsidókérdés sohasem játszott olyan nagy szerepet, még a jugoszláv uralom alatt sem, – mint amilyen nagy jelentősége a zsidókérdésnek például Magyarországon volt és van. Horvátországban csupán Zágrábban és Szerajevóban volt jelentősebb számú a zsidóság és ezekben a városokban befolyása is nagy volt gazdasági, kulturális és politikai téren egyaránt. A horvát állam megalakulása alkalmával és az azt követően azonban alapos tisztogató munka folyt a horvát állam területén, mert a zsidók száma az új horvát államban, a réginek kis területére, mindössze hatezer lélekre csökkent. Ezeket a zsidókat is erősen korlátozzák tevékenységükben a horvátországi zsidóellenes rendszabályok. Valószínű, hogy a horvátországi zsidók jelentékeny része elhagyta Horvátország területét és más államokban keresett menedéket. A hatezer főnyi zsidóság Horvátország számára nem jelent már komoly problémát.
A romániai zsidókérdés alakulásáról pontos értesülések nem állanak rendelkezésünkre és csak annyit tudunk, hogy a besszarábiai és a bukovinai zsidóságot, mint megbízhatatlan elemet, a szovjettől elhódított új román tartomány, Transnisztria területére telepítették ki. A zsidókérdés megoldására több hatóságot is jelöltek ki, de éppen ezért bizonyos nehézségekkel járt a zsidókérdés megoldása. Legújabban azonban egy legfelsőbb központi hatóságot bíztak meg a zsidókérdés megoldásával kapcsolatos teendők ellátásával. A romániai zsidókérdés talán a legsúlyosabb volt egész Európában, mert a zsidóság a román nemzeti jövedelemnek mintegy 65 százalékával rendelkezett, szemben a magyarországi 25–30 százalékkal.
Bulgária mai területén mintegy 65 ezer zsidó él, vagyis a lakosságnak elenyésző töredéke. Ennek ellenére ez a – túlnyomóan szefard – zsidóság óriási szerepet játszott az ország gazdasági életében és Szófiában voltak utcák, ahol alig akadt már bolgár üzlet. A zsidókérdés megoldására kinevezett Beleff Sándor kormánybiztos szerint a bulgáriai zsidóság vagyona mintegy nyolcmilliárd lévára rúgott, vagyis a bolgár nemzeti vagyonnak kb. tíz százalékát tette ki, ami sokszorosa a bulgáriai zsidóság országos arányszámának. Ezt a vagyont 25, illetve húszszázalékos különadóval sújtották Bulgáriában. A bolgár zsidóellenes rendszabályok egyébként igen radikálisak, előírják a zsidók kötelező megjelölését és eltiltják a zsidókat bizonyos foglalkozások gyakorlásától, s ugyanúgy, mint Szlovákiában, korlátozzák a zsidók szabad mozgását, költözködési jogát, eltiltják a telefon, autó, rádió stb. használatától. Bulgáriában tervbe vették a főváros teljes zsidómentessé tételét. A zsidókat kisebb városokba akarják a fővárosból kitelepíteni. Hogy ez mennyire célravezető megoldás, az más kérdés, mert ilymódon a vidéki városok elzsidósodása fokozódik, hacsak nem létesítenek zárt zsidó lakóegyedeket a zsidók számára. Bulgáriában megszabták a zsidók által igénybevehető lakterület nagyságát is, úgyhogy a zsidó lakások jelentékeny része felszabadul a bolgár igénylők számára, mert a zsidók, mint vagyonos elem, Bulgáriában is nagyobb és jobb lakásokat tartottak elfoglalva, mint a bulgárok.
Franciaországban a német megszállás kiterjesztéséig lényegesen eltérő volt a zsidóság helyzete a megszállott és a meg nem szállott övezetben. A németek által megszállt területen ugyanis sokkal szigorúbb elbánás alá vonták a zsidókat, akiknek jelentékeny hányada a meg nem szállott francia területekre költözött át. Így azután a fegyverszüneti szerződés értelmében német megszállás alá került területen mindössze 150 ezer zsidó maradt, míg a meg nem szállott Franciaországban a zsidók száma ennek többszörösét tette ki. Egyes francia lapok közlése szerint egész Franciaország területén a zsidók száma meghaladja a kétmilliót. Ez a szám azonban valószínűleg túlzott, mert ilyen nagyszámú zsidóról korábban sohasem hallottunk és bármilyen méreteket is öltött a zsidók bevándorlása Franciaországba, kétmillióra aligha szaporodhatott a számuk.
A megszállt francia területen a zsidók kiküszöbölése a gazdasági életből, de a kulturális életből is – jóformán teljesen végbement már. Kötelezően elrendelték a zsidócsillag viselését és általában korlátozták a zsidók tevékenységét. A meg nem szállt Franciaország területén viszont a zsidók tovább élhették a maguk megszokott életét, sőt a vichy-i kormányhivatalokban is nagy számmal voltak képviselve zsidók. Ez is egyik oka volt a francia hivatalos körök kétszínű magatartásának a tengelyhatalmakkal szemben. Igaz ugyan, hogy a francia kormány helyzete nem volt a legkönnyebb, mert a katolikus egyház is síkra szállt a zsidók érdekében és érvényesítette befolyását a zsidóellenes rendszabályokkal szemben. A franciaországi zsidókérdés megoldása szempontjából örvendetes tény, hogy a zsidókérdés kormánybiztosává Darquier de Pellepoix párisi városi tanácsost nevezték ki, aki ezen kérdésben tanúsított engesztelhetetlen magatartása és radikális nézetei miatt több hónapot töltött a fogházban. A zsidókérdés megoldása tehát Franciaországban jó kézben van és valószínű, hogy a kormánybiztos most már, mivel egész Franciaország német megszállás alá került, – könnyebben teljesítheti a rábízott feladatokat.
A németek által megszállt területeken egyébként mindenütt elrendelték a zsidók megjelölését és részben elkülönítését is, különösen a keleti területeken, ahol a zsidók száma igen nagy. A Szlovákiából és Németország egyes részeiből, valamint a megszállt Franciaország stb. területéről keletre szállított zsidókat is jól őrzött, zárt területen helyezték el.
Az európai semleges államok közül Svédország, Svájc és Dánia nem foganatosított rendszabályokat a zsidóság ellen, bár Svájcban a zsidóság beözönlése folytán egyre erősebb az antiszemita hangulat és a hazafias szervezetek is tiltakoznak a zsidók térfoglalása ellen. Svédország és Svájc túlnyomóan zsidókézben lévő sajtója mindent elkövet a béke megzavarása érdekében és ezeknek az országoknak a lakosságát állandóan uszítja a tengelyhatalmak ellen. Portugáliában és Spanyolországban a zsidók száma egészen minimális, úgyhogy külön rendszabályokat nem is kellett eddig a zsidók ellen hozni.
Ha összefoglaljuk a zsidókérdés megoldására Európában eddig tett intézkedéseket, úgy a következőket állapíthatjuk meg.
Európa egyes államaiban sor került már a zsidóság részleges kitelepítésére. Ilyen államok Németország, a megszállott nyugati területek, Szlovákia és Románia, ahonnan a zsidókat, – mint már említettük –, keletre szállították el. A Németország által megszállt keleti területeken megvalósították a gettó-rendszert, amely ott, ahol a zsidóság nagyobb tömegben él, egyedül alkalmas a zsidók és nemzsidók elkülönítésére és a zsidóság tevékenységének hathatós ellenőrzésére. Európa legtöbb államában, ott is, ahol a zsidóság területi elkülönítése a gettókban nem történt meg, sor került a zsidóság társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai elkülönítésére, a zsidócsillag bevezetésére, a szabad költözködés jogának megszüntetésére stb. Szlovákiában, Bulgáriában és Németországban külön adóval sújtották a zsidó vagyonokat, míg Magyarországon a pénzügyminiszter már bejelentette a zsidó vagyonok erősebb megadóztatását. A tengelyhatalmak és szövetségeseik eltiltották a zsidó – nemzsidó vegyesházasságokat és általában a vérrontó bűnt. Külön szervek, kormánybiztosságok intézik a zsidókérdés megoldását Szlovákiában, Bulgáriában és Franciaországban, valamint Romániában is. A zsidókérdés megoldása érdekében a legtöbb európai állam számba vette már a zsidókat és azok vagyonát.
Általában elmondhatjuk, hogy az európai államok nagyban és egészben megfelelő előkészületeket tettek a zsidókérdés végleges megoldására, azonban okvetlen szükséges lesz, – amint arra Walter Gross, a berlini fajpolitikai hivatal vezetője mutatott rá, – Európa-szerte egységes alapelvek szerint megállapítani azt, hogy ki tekintendő zsidónak, vagyis kinek a kitelepítésére fog sor kerülni. Német felfogás szerint a félvéreket is ki kell telepíteni.
Az 1942-es esztendő kétségtelenül előrehaladást jelent a zsidókérdés megoldása terén. Reméljük, hogy 1943 évben egész Európában egységes irányelvek érvényesülnek a zsidókérdés rendezésénél, úgyhogy mire a zsidók kitelepítésére sor kerülhet, egyik államban sem fog előnyösebb, vagy hátrányosabb elbánásban részesülni a zsidóság.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Eddig megjelent részek:
– Tanulmányok az 1943-as Magyarság Évkönyvből (II. rész) – vitéz Barabás Emil: A háború Távol-Keleten
– Vitéz Imrédy Béla: A harcot a maga egészében diadalmasan végig kell küzdenünk…
– Tanulmányok az 1943-as Magyarság Évkönyvből (V. rész) – vitéz Zách Emil: Tizenkét hónap világháború
– Hubay Kálmán: Harc a judeo-bolsevizmus ellen
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
