Szövöm
elvarázsoltan követem, hogyan lesz a kezeim között belőle biztosan összefogó bog, tartós szerkezet. Mintha nem is én dolgoznék rajta, hanem maguktól kapcsolódnának össze a szálak, alakulnának ki a kötések. Kettős csomót kötök, halászcsomót, egyszerű kötést használok, míg feszes lesz a háló és erős, eltéphetetlen. Majd a kész hálót végighúzom az óceánok, a tengerek alján, a folyamok, a folyók medrében, felfelé a patakok, az erek kanyargós vájatain, s lélegzet-visszafojtva lesem, rettegve várom, hogy amikor kiemelem, lesz-e benne valami más is, mint amit én helyeztem bele.
Mondd, mi lesz
Mondd, mi lesz, ha a végén rád támadnak a fák, ha rázni kezdik ököllombjaik, kiszaggatni gyökereik, üvöltéssé fokozni susogásuk, mondd, kihez fordulsz akkor segítségért? Mondd, mi lesz, ha termésük a földre hajítják, köréd fonják árnyékuk sötétjét, ha rád zúdítják leveleik között cikázó kérdéseik, mit érnek akkor szavaid, gondolataid? S ha a végén kifordulnak a földből, melléd hullnak a porba, elfolyatják nedveik, ha mind kiszikkadnak, elrohadnak, mondd, mondd, minek nevezed akkor magad?
Születésnapodra Dorkának Életem derekán üres lyukat kezdtem érezni magam mellett. Érkezhet valami, mondtam, hiszen csak személytelen dolgok érkezését lehet várni. Mert arra nem számíthattam, Te jössz, hogy világom közepe felrobban, és én ott fogok állni egy világegyetemnyi tágulásban. Mi élünk, s ők nézik.
Mint egy sebet, tartod nyitva kezdeteink: egy évedben ott lüktet egy évszázad, eszmélésedben egy földtörténeti kor, egy kérdésedben a kopernikuszi fordulat. S noha a választ látszólag én adom, kérdezni te tanítasz. Mi élünk, s ők nézik.
A vérből van a legkevesebb közöttünk. A legnagyobb közös ismeretlen, ami összeköt, a valamivé válás kalandja. Én azonban minden nap Apának kell maradjak. Miközben Apának lenni minden nap más. A felelősség tényleg a létezés mögül érkezik.
Mi élünk, s ők nézik.
Úgy felmutatni a Törvényt, hogy érezhesd, a Törvény szabad. Közelséget, szabadságot ad. Nem ismerem, csak keresem. Nézd el nekem, hogy néha csak szolgálni van erőm.
Mi élünk, s ők nézik.
Lehetőséget adtál, hogy kijavítsam múltam tévedéseit. Hogy újakat kövessek el. Megtanuljam elviselni, a függöny mögött nincs semmi, s úgy szeresselek. Egyre kevesebb leszek. Hisz miközben te kinövöd minden ruhád, én őrzöm, zsugorgatom, amit te sohase láthattál, születésed.
Mi élünk, s ők nézik.
Lesétálok egyszer a parthoz. Ahol a tenger hullámai üresre mosnak mindent. Ahol elfogynak a kérdések, a keresések. Ahol meglátom, amit mindig látnom kellett volna: törékeny gyerekek szüleiket hátukon cipelik.
Haza
Mindig vonattal érkezem ide, mindig valahonnan messziről, távoli városokból, kedvestől, iskolából, felhorzsolva, felizzítva a világ történéseitől. Leváló vízcsepp, lép ki a vonat a Maros-szorosból, balkanyart véve csapódik a Gyergyói-medencébe. Hajnalodik. Nem lehet tudni, ködből vagy álomból fejtik ki magukat a formák: lefűrészelt lábú tehenek úsznak felázott réteken, borzolt hajzatú fákat ideges kéz simogat helyre. Mégis az egész csupa siklás, suhanás, csusszanás és érkezés: rázkódásból puha imbolygásba fordul át a vidék. Hazafelé tartok. Kell ez a sebesség, hogy helyesen felmérhessem helyzetem. Magamat elveszíteni igazán csak egy másik ember szemében tudtam. De magamra találni, mindig kellettek az erdők, a sziklák, a vizek, a tájak érzéki idegensége: az elmúlás érintésétől felragyogó formák, találkozás nyers öröme egy simogatásban, szeretkezés után saját medrét kereső zihálás. Minden, ami több ennél, már bekebelez, elemészt. Nézem, odatartozom. Amit látni lehet, ahhoz túl későn érkeznek a szavak – nyakszirtig nyilall hátra templomtorony, legelésző nyáj, pirulásig vetkező domboldal. Míg a szememben égnek, boldogak a képek: zubogó vérében ragyog a patak, néma fejszesuhintás szikráztat ágakat. Aztán a lankák kézfogása, szívem partjáig ereszkedő hegyoldalak, aztán lángoló erdők rohanása, vadállat állkapcsában hunyorgó Nap. Siklás, suhanás, gyorsulás, lassulás, csusszanás, érkezés. Konok kérdés koccanása az ablak üvegén: „Igen, elpusztul a világ. De vajon én még előtte érek-e haza?”
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
