Rémálmaimban néha még felderengenek bizonyos "szocreál alkotások", amelyek anno a "szocializmus erejét" voltak hivatottak demonstrálni, azonban nem voltak többek annál, minthogy a valódi művészetet (legyen az bármely terület) megcsúfolják, nevetségessé tegyék. Manapság már nem jut hasonlóra idő, de egyetemista koromban előszeretettel hasonlítottam össze őket nemzetiszocialista ihletésű alkotásokkal, így még szembetűnőbb volt, hogy a kommunizmus tényleg minden szinten lealjasít (hogy egy példát is mondjak, gondoljunk csak bele, Albert Speer vezetésével milyen építészeti műremekeket álmodtak meg Berlinben, majd ezeket hasonlítsuk össze a szocreál építészet borzalmaival, amivel amúgy Budapestet is elrondították).
A valódi művészetet a liberalizmus, a politikai korrektség sem szereti. Ami nem egyenlősít erőszakosan, nem destruktív, amit az új néger kiskedvencek nem fognak fel agyilag, az ellenség (példának okáért támadták már a "rasszista" matematikát, vagy a szintén "rasszista" komolyzenét). "Fajgyűlölő" már gyakorlatilag bármi, vagy bárki lehet, függetlenül attól, hogy valójában tényleg az-e.
Az "elfajzott művészet" ("Entartete Kunst") nem ma kezdődött, de egyértelműen mostanság éli a virágkorát, magyarán a hosszú, kitartó rombolás most hozta meg végleg a "legszebb" gyümölcseit.
Amanda Gorman is egyedül ennek a tomboló politikai korrektségnek, ennek a liberális diktatúrának köszönheti, hogy a világ megismerte a nevét. Az 1998-ban született néger "költőnő" Jill Biden (az Egyesült Államok jelenlegi first ladyje) kérésére még Joe Biden beiktatásán lépett fel művével, amelyet a legnagyobb jóindulattal is nehéz versnek mondani. A "progresszív elit" színe-java persze azonnal hanyatt vágta magát, Hillary Clinton például "alig várja", hogy 2036-ban Gorman elinduljon az elnökségért, merthogy egyetlen "slam poetry"’ után már ilyen ambíciói vannak. Tudjuk, ugye, hogy a "szabadság hazájában" bárkiből lehet bármi? Nem kell hozzá semmi, tehetség meg végképp nem, csak szolgáld ki minél gátlástalanabbul a regnáló hatalmat.
Gorman undormánya egy szempillantás alatt "himnuszi magasságokba emelkedett", amely "segít kigyógyítani Amerikát a Trump okozta sokkból". A The Hill We Climb (magyar fordításban A domb, amelyet meg kell másznunk) című verset a Capitolium ostroma után fejezte be Gorman, amelyet "kaotikusnak, brutálisnak és ijesztőnek" tartott és a "demokrácia sötét napjának" nevezett (a rendőri brutalitásról és az aljas módon meggyilkolt Trump-párti hölgyről már nagylelkűen megfeledkezett).
Persze az efféle "sikereket" exportálni is muszáj, hazánkban a legtöbben valószínűleg ekkor hallottak először Gormanről. Hosszan liberális mérlegelés után ugyanis nem fordíthatott Gorman-verseket egy "nem bináris" holland valami, mert fehér, de hasonlóan járt katalán sorstársa is, akit az élet szintén megkímélt a fordítástól. Ennyit a "sokszínű Amerikáról" és az általa exportált "elfogadásról".
Az őrület persze hazánkat sem kíméli és abban a "szerencsés helyzetben" vagyunk, hogy itthon a mi "hőn szeretett rejtett erőforrásaink" hozzák el nekünk a Gorman best of-ot. Legalább lesz mit ismételten ledarálni.
Amanda Gormannel egyébként nem az a baj, hogy fekete, vagy, hogy verseket írogat. Hanem az, hogy a politikai atmoszféra lehetővé teszi, hogy olyan személyek érvényesüljenek, akiknek az égvilágon semmi keresnivalójuk nincs a csúcson, de még a középmezőnyben sem. Gorman erőltetett, lebutított nyelvezetű, primitív valamije erős jóindulattal nevezhető csak versnek, szebb időkben az ilyet az alkotó elrejtett és szégyellt, nem elszavalt az egész világnak, habár gyanítom, hogy az efféle szellemi mélységekbe egy kezdő, ám tehetséges ember soha el sem jut. De, ami még ennél is szomorúbb, az az, hogy hazudik, ahogy annak idején hazudtak a szocializmus nagyságát hirdető amorf alakok is. Ha a 22 éves "költőnő"és a politikai rendszer, amely piedesztálra emeli, valóban olyan elfogadó lenne, mint amilyennek hirdeti magát, akkor a "nem bináris" idióta, vagy a katalán műfordító ugyanúgy lefordíthatták volna az ócskaságait a fehér bőrük ellenére.
A világ "progresszív" fele engem egyre jobban emlékeztet egy szürreális tragikomédiára, ahol egy szenilis öregember elnök lehet, a művészet pedig hitvány verseket jelent. Olyan verseket, amelyekben rímek sincsenek. Ezekkel a lépésekkel a rendszer lényegében saját magát teszi nevetségessé és röhejessé.
Egy adott hatalom százféle módon tudja demonstrálni saját erejét. Ebből az egyik – sokszor méltatlanul háttérbe szorított módszer – a kitermelt szellemi erő bemutatása, amelyhez a különböző művészeti ágak is hozzájárulnak. Ha ránéz az ember az ókori Római Birodalom egy szobrára vagy építészeti műremekére, szabályosan érzi az erőt, a nagyságot még ennyi idő elteltével is. S, hogy az ókorban született irodalmi, költészeti alkotások felsőbbrendűek voltak-e Gorman verseinél? Most nyugodtan felhördülhet Joe Bidentől a szintén klinikai eset Hillary Clintonig bárki, de természetesen igen. Azért, mert nem vagyunk egyenlőek, és soha nem is leszünk.
Ez a mézes-mázos, hamis egyenlőségre, hazugságokra épülő világ szükségszerűen a Nyugat alkonya, erre pedig az etnikai konfliktusokon, a gazdasági problémákon át minden figyelmeztet, de mégis a populáció szellemi állapota az, amely a legfőbb indikátora a hanyatlásnak. Amíg "ég a ház", addig Amanda Gorman persze sok verset rászabadíthat még a világra, hiszen Biden Amerikája addig fogja támogatni és óvni, amíg csak lehetséges. Viszont, azért már idegeskedhet, hogy 2036-ban milyen ország lesz az, aminek vezetéséért síkra száll, győzelem esetén pedig milyen országot fog vezetni. Könnyen lehet, hogy az USA addigra már sokkal jobban fog hasonlítani egy harmadik világbeli, afrikai országra, semmint a "lehetőségek hazájára". Mondjuk, ebben az esetben a "kis Amanda" már egészen biztosan otthon érezné magát.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
