A szlovenszkói magyar irodalom csodagyerekeként indult. Sok viszontagság után életében megjelent egyetlen kötete máig a felvidéki magyar irodalom egyik legjelentősebb teljesítményének számít. Ma azt sem tudni (s valószínűleg ez már így is marad), mikor halt meg. 1942-ben, netán egy vagy két évvel később? Utoljára az ukrajnai Ökörmezőn látták élve. Pándi Pál már az ötvenes években sokakkal együtt az ún. „elsüllyedt irodalom” képviselői közé sorolta, Felvidéken utoljára talán 1999-ben Turczel Lajos írta le a nevét. A losonci Berkó Sándor 105 éve, 1918 február 10-én született, s mintegy 80 éve tűnt el a második világégés vérgőzös poklában.
Szinte egyidős volt a Csehszlovák Köztársasággal. Szegény losonci zsidó családból származott, s mivel apja korán meghalt, édesanyja és nővére varrásból tartották fenn a családot. Tehetsége már nagyon korán megnyilvánult, s még szerencséje is volt. A határok alattomos átírása után Felvidéken Pozsony és Kassa mellett ugyanis Losonc szellemi központi szerepet töltött be, s olyanok alakították a város magyar szellemi életét, mint Győry Dezső, Simándy Pál, Komlós Aladár vagy Scherer Lajos, aki Szlovenszkó legjobb diáklapját, A Mi Lapunkat szerkesztette.
De Losoncon több helyi lap is megjelent, ilyen volt a Losonci Hírlap és a Magyar Híradó, vagy A Mi Lapunk megszűnése után 1934-ben alapított Indulás,
amelynek négy száma jelent meg Balázs Gyula szerkesztésében. A lap munkatársai közé tartozott Lóska Lajos, Ilku Pál, de az akkor szintén Losoncon élő Sándor László is, s ebben a lapban jelenik meg Berkó Karácsonyi ajándék című novellája is, de később végérvényesen a líra mellett foglal állást.
A helyi gimnázium önképzőkörében tanárnői, Ligeti Edit és Fürst Anna is lelkesen biztatják a nagyon tehetséges tizenéves fiatalembert. Még csak 17 éves, amikor ezt írja barátnőjének, Haas Évának: „Ha feljajgat bennem az élet igazságtalansága: forradalmár vagyok. Ha gyerekké tesz a hangulatom, a szívem, akkor buta szentimentális vagyok. Ha Magára gondolok, önmagammal foglalkozom. Ha saját sorsom fölött gondolkozom – az emberekre kell gondolnom”.
Az önképzőkörben Stefan Zweigről és Vörösmartyról ad elő, kedvenc költői közé tartozik Villon és József Attila.
Már ekkor négy nyelven beszél, eredetiben olvassa Goethét és a cseh költészetet, amelyek közül többnek ő lesz az első fordítója. Így kerül be a Dallos István és Martonvölgyi László által szerkesztett Szlovákiai Magyar Írók Antológiája harmadik kötetébe, mégpedig nem saját versével, hanem egyik műfordításával. A titokzatos nevű Robert David 1936-ban Villonról írt balladáját fordítja le.
Csak később derül majd ki, hogy ez a Robert David nem más, mint Vítězslav Nezval, akinek a kötetben szerepel verse a saját nevén is.
S bizonyára nem véletlenül választja Berkó Nezvalt és Villont, a Rosszaság című versében elég egyértelműen utal Villonra és József Attilára:
Nem is hiszem, hogy volt nálamnál
valaha még rosszabb gyerek,
kötélen végzi – mondogatták
nagy okosan az emberek
anyámnak, aki csak mosolygott,
a fejét csóválta felém –
pedig be könnyen megtörténhet,
mit akkor nem hitt el szegény.
Az 1937-ben Wallentinyi Samu által Rimaszombatban szerkesztett Új magyar líra című antológia viszont nem ismeri a nevét, bár a Prágai Magyar Hírlapban és a pozsonyi Magyar Újságban már jelennek meg versei.
„Mint társaim, a többi állat”
1938-ban felgyorsulnak az események a nagyvilágban és Berkó Sándor életében is. Az év végére szétesik Csehszlovákia, s a Felvidék nagy része visszakerül Magyarországhoz. Ekkoriban Berkó barátja, Sándor László közbenjárására a kolozsvári Korunk munkatársa lesz, amely lapot akkoriban sokan neveztek a legjelentősebb felvidéki irodalmi lapnak, s nem véletlenül.
Mindazok, akik kellemetlenné váltak mind Csehszlovákiában, mind Horthy Magyarországán, azok a Gaál Gábor szerkesztette Korunkban kaptak publikálási lehetőséget. Itt jelenik meg a lap 1937. évi első számában Berkó Vers az öreg napszámosról című verse is, egy közös ciklusban Forbáth Imre, Gereblyés László és mások társaságában. Ezek a mások akkoriban már ismert költőknek számítottak, míg ma a felvidéki Forbáth Imre nevén kívül a többiekét talán nem is hallottuk.
Az ötvenes években Pándi Pál több tanulmányában is kísérletet tesz az általa találóan „elsüllyedt irodalomnak” nevezett szocialista költészet felébresztésére
(ennek a vonulatnak egyik jelentős képviselője volt a szintén Felvidékről, Szomolnokról elszármazott és az életét szintén mártírként végző Lukács László is), de bizonyára legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy 2023-ra ide kell sorolnunk lassan József Attilát és Radnóti Miklóst is.
Mindenesetre Berkó a harmincas évek végén a Korunk állandó munkatársa lesz (itt jelenik meg fontos tanulmánya, A felvidéki szellem, felvidéki magyar irodalom címmel), de előbb még közbeiktat egy nagyon rövid, másfél hónapos osztravai fejezetet is.
A cseh bányavárosban jelenik meg ugyanis a csehszlovákiai magyar kommunista napilap, a Magyar Nap, amely 1938 nyarán több fontos munkatársát is elveszíti,
s Berkó nem egész két hónapra a lap megszűnéséig annak kulturális rovatvezetője lesz.
akik a poszton, ím, még megmaradtunk,
mi végigharcoljuk megkezdett harcunk,
ha kell, fokossal, ha kell, tintalével,
az elnyomottak töretlen hitével –
üres tarsollyal, krisztusi szegényen,
nem osztozkodva senkivel a népen,
míg alattomosan fenik a kardot
szép szívünkre az áruló bitangok.
(Üres tarsollyal)
A saját programadónak szánt versét Forbáth Imrének, Fábry Zoltánnak és a többi hűséges elvbarátnak ajánlja. Ezért is meglepő, hogy Fábry hosszú évekig a nevét sem írja le, sőt 1956-ban az első nemzedék költészetéből merítő antológiában (Emberi hang) nem is szerepelteti. Az antológia terve ugyan elkészül, de az magyarországi események miatt végül is nem jelenik meg. Visszatérve a Magyar Nap utolsó másfél hónapjához, ez a történelmileg is sorsdöntő időszak nagyon fontos lesz Berkó Sándor szellemi életében.
Versei mellett fontos tanulmányai jelennek meg, ekkor ír Darkó István Deszkaváros című regényéről, ahogy a lévai Féja Géza Viharsarok című botrányos szociográfiáját kísérő peréről,
s ekkor siratja el az egy éve elhunyt, s nagyon gyorsan elfelejtett, kassai származású költőt, Komját Aladárt. Nem kevés iróniával jegyzi meg: elsősorban azok álltak idegenül előtte, akikről a verseket fogalmazta, vagyis a munkások. De tudjuk, így volt ezzel József Attila is. A müncheni döntés után Berkó Sándor Budapestre kerül, ahol a Népszava külső munkatársaként próbál megélni. Kevés sikerrel.
Az ördög köpenyében
Ekkor már javában tervezi első önálló verseskötetének a kiadását, amelyet a Korunk pátyolgatott. A kötet, amely az Ez nem legenda címet viselte volna, végül nem jelent meg. Az egyre inkább háborús körülmények miatt a Korunk visszalépett a kiadástól.
De Berkó nem adta fel, s végül 1940–ben Az ördög köpenyében címmel szülővárosában, Losoncon adta ki (bár a címlapon Budapest szerepel) Szabó Gyula fametszeteivel. Budapesten a Népszava mellett Kassák Lajos Munkás című folyóiratában is közli a verseit, míg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által kiadott Munkáskultúra című antológiában (amely Tompa Mihály A madár fiaihoz című versével indít) is megjelenik pár verse és egy Wolker-fordítása (Ballada a fűtő szemeiről). 1940 szeptember harmadikán behívják munkaszolgálatra. 22 éves ekkor. S elkezdődik az „erőltetett menet”. Pétervására, Sajószentpéter, Szolnok, Huszt, majd Ökörmező. Innen küldi munkaszolgálatosként az utolsó levelezőlapot 1941 július 20-án a barátainak, köztük Sándor Lászlónak.
Torkomra acélgyűrű kattan.
A csuklóimra hűs lakat.
Jó hazám, szerelmem: Európa,
légy hű, ne hagyd el fiadat.
(Hazám, Európa)
Berkó Sándor egyszerű, tisztán felépített versei bonyolult érzelmekről, szorongásokkal,rettenetekkel kínzott bensőről s emberi és társadalmi harmóniavágyról vallanak”
– írja Varga Imre Barkó Sándor költészetéről a Rejtett ösvény című antológiában, amely 1980-ban jelent meg, s az ún. első nemzedék lírikusait veszi számba. Berkónak 13 versét közli.
A költőnek – 1941-ben? 1942-ben? 1943-ban? – végleg nyoma veszett. „Mi szépet is álmodhat egy hősi halott a közös sírban?” – kérdezi 1938-ban megjelent, s mintegy a saját és mások kegyetlen sorsát előrevetítő Siratóének című versében.
Magad maradtál. Menteni
akarsz? Hát mentsd meg magadat.
Ember emberek közt nem gyávább,
mint nyulak közt a nyulak.
Nem vagy próféta, sem apostol;
légy menekvő, légy menedék
magad számára, legalább
másra nem hárulhat a vád,
ha lángra kap, s fejedre ég.
(Nem vagy próféta)
Amíg a háború után Radnótit megtalálták az abdai tömegsírban, s utolsó napjairól is számot kapunk, Berkó Sándor eltűnt, s még csak azt se tudjuk, meddig tartottak földi napjai. Ahogy vele együtt tömegsírban végezte a szlovenszkói/kárpátaljai magyar irodalom másik nagy reménysége, Sáfáry László is.
Az ötvenes években Pándi Pál volt, aki próbálta ébresztgetni, szerepel a Magyar mártír írók antológiájában, A hét évszázad magyar költőiben, s bármily meglepő, de még nem kopott ki teljesen na szlovákiai magyar versantológiákból sem.
A kilencvenes évek elején megjelent Szélén az országútnak című antológiában öt, míg a húsz éve napvilágot látott Förtelmes Kaszálógép című kötetben két, nem túl fontos verse szerepel. Érdekes, hogy az előbbiben még Mécs Lászlónak két, ez utóbbiban már három verse is megtalálható. Mindkét antológiát Tóth László szerkesztette.
Berkót Felvidéken hosszú csend után a régi barát, Sándor László kezdte el ébresztgetni 1959-ben az Irodalmi Szemlében, majd öt évvel később Csanda Sándor szerkesztésében és utószavával Nem vagy magadban címmel a budapesti Szépirodalmi Kiadó jelentette meg összegyűjtött verseit.
Ebben hatvan költeménye mellett pár fordítása és zsengéje is szerepel.
A kötetről Zsilka Tibor és Mács József írt alapos recenziót.
Ezt követően egy-egy kerekebb születésnapján még előkerült a neve egy-egy írás erejéig (Varga Erzsébet, Puntigán József, Turczel Lajos), de közel három évtizede végleg eltűnt abban a Pándi Pál által még az ötvenes években megjósolt süllyesztőben, s még csak az sem lehet vigasz a költészet kedvelői számára, hogy egy-két, politikailag a kalapból mindig-minden időben előhúzandó költő kivételével szinte mindenki, lassan, de biztosan araszolgat a süllyesztő felé. Pedig hogy is írta Berkó annak idején A könyvtár ünnepén című versében, amelyet József Attila emlékére ajánlott:
Röppenj, te Szó! Keringve ívelj föl s le
a hegyoldalban és dombok felett,
Petőfi s Ady lángja gyúljon benned,
példázva oktass népet, nemzetet,
József Attila csínját lopd szemükbe,
szelíd Tóth Árpád enyhe bánatát
Kölcsey hitét, Vörösmarty kínját,
Aranyt, Berzsenyit, bús Juhász Gyulát
idézd a késő unokáknak… Vértől
tajtékos minden tenger s óceán,
gyermekmeséink hétfejű sárkánya
csattogtatja állkapcáit reám;
te légy a pajzs kezemben és a dárda,
üldözötteknek végső menedéke,
süvíts, sikolts – hazudd szívünkbe vissza
a hívő gyermek boldog istenét!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
