Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez írt első levele 5. részének 17 versét – Szüntelenül imádkozzatok! – alapul véve közvetíti újévi pásztorlevelét főtisztelendő Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke.
Az évváltás pillanata nem véletlenül a legnagyobb ünnep az egész földkerekségen, hiszen az időben élő ember egy újabb év tovatűnésével rádöbben időbeli végességére, és nem tud e felismerés mellett közömbösen elmenni. Különböző vallások, kultúrák különböző módon élik meg ezt a pillanatot. Az emberek egy része a „carpe diem” parancsára hallgatva a pillanat gyümölcseit leszakító, fékevesztett, hangoskodó mulatásokba menekül, hogy feledtesse nyomasztó mulandóságtudatát. Az emberek egy másik csoportját ez az ilyenkor megerősödő mulandóságtudat éppen ellenkezőleg, nem az önfeledtségbe, hanem a felébredés, a megvilágosodás állapotába emeli. Hirtelen, mint egy varázsütésre, a mulandóság perspektívájából különválik a fontos és a mellékes, a lényeges és a lényegtelen, a mulandó és a maradandó… Ebben az időleges megvilágosodásban menekülünk egymáshoz és Istenhez, hogy lelkünk társakba és Isten maradandóságába kapaszkodjon. A vallásos ember ilyenkor könnyebben felismeri, hogy Isten az idő és a történelem Ura, akinek hűsége elkísér nemzedékről nemzedékre.
Az új esztendő reggelén Isten iránti hálával gondolunk vissza az elmúlt évre, s bizakodással és reménységgel tekintünk az előttünk álló ismeretlen új esztendőre.
Az elmúlt év nehézségei mind közösségi, mind egyéni vonatkozásban sokszor megpróbálták hitünket, amikor a közvetlen szomszédságunkban vagy újabban a Közel-Keleten dúló háborúk rémével kellett szembesülnünk, koporsók mellett kellett megállnunk, betegségekkel, gazdasági nehézségekkel megküzdenünk, vagy amikor a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának összeomlásakor bekövetkezett tragédia áldozataiért imádkoztunk. Minden megpróbáltatásban arra a felismerésre vezet hitünk, hogy nem Isten hozza ránk nehézségeinket, de Ő ad erőt azok elviseléséhez és a továbblépéshez.
És Isten keze érhető tetten egészségünkben, sikereinkben, boldog pillanatainkban is, amelyeket előszeretettel szeretnénk a magunk érdemeként látni, de amelyek alaposabb számbavétele során mindig kiderül, hogy minden, amink van, Isten gondviselésének köszönhető. Nem véletlenül mondja a hívő lélek, hogy mindenért egyedül Istené a dicsőség!
Talán az az egyik leglényegesebb különbség az Istenben hívő ember és a hitetlen között, hogy a hitetlen jó dolgában elbizakodott és a megpróbáltatásaiban reménytelen, míg az Istenben bízó ember jó dolgában is alázatos és a nehézségek között is bizakodó.
Ezzel a bizakodással tekintsünk az előttünk álló új esztendőre is, amelyben hiszem, hogy Isten hűségesen velünk lesz örömben és megpróbáltatásban egyaránt, ha feléje tudunk fordulni, mint a napot követő napraforgók tányérkorongja.
Az új év érkezésekor van egy pillanat, egy egészen rövid, amikor az az érzésem, mintha minden leállna egy rövid időre. Egy pillanat, amiben kialszik minden fény, zaj, újévi hangoskodás, megszűnik az idő. Egy pillanatnyi csend, amelyben teljes béke van, biztonság: én és velem szemben a jó Isten! És aztán: én és a szeretteim, akik körülvesznek! Ez a pillanat az igazi szembenézés, a lélek mély levegővétele, majd az újrakezdés. Egy újabb esély kezdete!
Ez az újévi pillanat legyen az év első őszinte imádsága. Olyan, amelyben nincs más, csak mi és velünk szemben a jó Isten, akinek szemében többek és jobbak vagyunk, mint azt gyakran magunkról gondoljuk. Nincs más, csak Ő, és annak az esélye, hogy jelenlétéből, végtelen csendjéből, békéjéből erőt tudunk meríteni a mindennapos újrakezdéseinkhez és a folytatáshoz.
Derűs lélekkel szólok most, de annak tudatában, hogy az új év sem lesz könnyebb, mint az előzőek. Bizonyára újabb feladatokat és nehézségeket hoz, amelyekkel egyénileg és közösségileg kell majd megküzdenünk. Egyre nehezebb lesz helytállni emberségben, szolgálatban, önzetlenségben. Viszont hiszem és vallom, hogy mindehhez erőt ad számunkra a folyamatos imádkozás.
Az imádkozás nem mindig könnyű feladat. Az elmúlt és a jelen időszak nehézségei folyton próbára teszik a jó Istennel ápolt személyes kapcsolatunkat, hitünket, és így megnehezítik a Vele folytatott rendszeres párbeszédünket. Egyházunk egyik legfontosabb feladata pedig gyülekezeteinknek és híveinknek abban segíteni, hogy ez a lélegzetvétel, az Isten és az ember kapcsolata, imaéletünk minél teljesebb legyen. Az egyház egyik alapvető feladata: imádkozni és imádkozni tanítani, őrizni és éltetni ezt a bizalmi kapcsolatot Isten és ember között.
Kedves testvéreim, lelkészek, világi vezetők és hívek, arra hívlak benneteket, hogy ebben az esztendőben is legyetek társak ebben az áldott feladatban! Öleljétek szorosan magatokhoz gyermekeiteket, unokáitokat, és tanítsátok őket imádkozni, hogy az imádság nyelve anyanyelvvé váljon számukra! Lelkészek, imádkozzatok önmagatokért, a rátok bízottakért és a rátok bízottakkal! Őrizzétek, építsétek, erősítsétek a gyermeki bizalmat a lelkekben, hogy a másokért elmondott imáink fonódjanak össze a mások értünk elmondott imáival, ugyanazon jóért való imádságaink kapaszkodjanak egymásba! Hiszem, hogy így épül az a háló, amely átszövi és a jó Isten gondviselésébe kapaszkodva megtartja, nem engedi szétesni világunkat!
Ezzel a bizakodással kérlek mindnyájatokat, hogy szüntelenül imádkozzatok, és tapasztaljátok meg Isten szeretetét az új esztendő boldog és megpróbáló pillanataiban egyaránt!
Kovács István püspök
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
