Sztárunk: Bánsági Ildikó Horváth Bianka2022. 12. 28., sze – 15:19
Fényes karácsonyai után most az árvácskái világítanak Bánsági Ildikó pomázi házának ablakaiban. Azokat rakta körbe pici égőkkel, elvégre virág is kell az ünnephez. Díszekből annyit szedett elő, hogy a fele is sok lenne, mondja. A fenyő miatt szakad meg a szíve. Az fáj neki, hogy miatta is kivágtak egyet. Méghozzá plafonig érőt, mert annál kisebb vagy műfenyő náluk, a lánya kívánságát szem előtt tartva, szóba sem jöhet.
Tudom, van egy indiai tükre, amelyben a lelkét is látja, ha belenéz.
Nem így van ez! Próbálkoztam már többször is, de nem láttam benne, csak az arcomat. A gyertyalángról is mit mondanak? Ha nagyon nézed, állítólag választ ad minden feltett kérdésre. Kísérleteztem vele. Én sok mindent kikísérleteztem már az életemben. Az indiai tükörben is szeretnék hinni, de ezek csak érzetek. Belenézek, gondolok valamire, ott állok, én vagyok az, de nem látok másik arcot. Ez nem Hófehérke tükre. Én a Jóistenben hiszek elsősorban, pedig tőle sem kapok visszajelzést. Valami jön, de nem gondolom, hogy az igazi jel. Beszéltem egyszer erről egy pappal. Ő mondta, milyen borzasztó, hogy mire mindent átlát, megtapasztal az ember, addigra meg kell halnia. Ezen annyira meglepődtem! Egy pap, aki hisz a túlvilágban, aggódik ez ügyben. Akkor hogy is van ez? Olyan szomorú volt, amikor ezt mondta.
Édesanyja, aki orosz volt, pravoszláv hitével mennyire irányította?
Kaukázusi orosz volt az anyukám. A háborúról mesélt néha, de vallásról nem beszéltünk soha. Egyáltalán nem irányított ez ügyben. A háta mögött jártam templomba. Osztrák származású nagymamám volt hívő. Én könyörögtem anyámnak, hadd menjek el elsőáldozónak, aztán magamtól mentem el bérmálkozni is. De abban a rendszerben nem volt ez jó pont. Egyszer találkoztam a templomban a magyartanárnőmmel. Lett köztünk egy vékony szálú szövetség. Anyukám nem értette, miért kell ez nekem. Zokogtam az ágyban, hogy nem engedett el a nyolcas misére. Voltak ugyan mondatai, amikor megbillent a kép a falon, hogy jaj Istenem, adj még egy kis időt, de ezt akkor sem tőle szívtam magamba.
S az édesapja?
Apám pincér volt a Vörösmarty téren. Akkor állt be tengerésznek, amikor rosszul éltünk. Kevés volt a pénz, ketten voltunk testvérek. Apukám először elment folyami hajóra, később tengerjáróra. Huszonhat évig volt tengerész. Hazajárt természetesen, néha anyukám is vele tartott. Engem egyszer Bejrútba vitt el. De ő sem volt vallásos. Bennem ez magától villant fel, és onnantól fogva nem volt megállás. Mentem. Még a bérmálkozás után is otthagytam a többieket az utcán, és visszafutottam a templomba. Volt egy nagyon okos barátnőm, aki azért nem jutott be az egyetemre, mert tudták róla, hogy vallásos. Retorzió. Sok ilyet hallottam. Anyukám is mesélte, hogy náluk, a Kaukázusban rendszeresen elkaptak valakit, bedugták egy teherautóba, bekötötték a szemét, elvitték egy helyre, és ott kínozták, gyötörték, hogy kiszedjék belőle, otthon miről beszél a család. Vallatták. Minden családból kiválasztottak valakit. Anyukám szegény nem tudta, mit mondjon. Mindig figyelmeztette az apukáját, amikor a rendszert szidta, hogy ne beszéljen, mert baj lesz belőle. Így működött a szovjet birodalom. Nagy titokban tették ezt az emberekkel. Anyám soha nem is ment haza látogatóba. Mi nagyon szerettük volna, ha velünk jön, hiszen ott született, de nem volt hajlandó visszamenni egyetlen napra sem. Azt mondta, te nem tudod, milyenek az oroszok. De az ukránoktól is félt. Azok nagyon vadak, mondta.
Ma vajon mit mondana?
Az orosz agressziót nagyon utálná. Ha orosz–magyar meccset nézett, akkor is a magyaroknak drukkolt. Vitatkozzunk, tépjük egymás haját, a franc egye meg, de embereket ölni sem orosznak, sem ukránnak, senkinek nincs joga.
Három éve már, hogy eljött a Nemzeti Színházból. Nem bánta meg?
Nem. Pedig szeretem a közösséget. Hontalanná váltam. Voltam már az negyven és ötven között is. Akkor még bőven előttem volt sok minden. Ismerős az érzés. De minél idősebb vagy, annál nehezebb elfogadni. Jött a Covid, és az is mindent keresztülhúzott. Volt sok lehetőség, felkérés, egyszer csak minden megszűnt. És most is ez van. Csúszik-mászik minden körülöttem. Így nagyon nehéz.
Főleg, hogy feszíti az erő, a játékkedv, az adni akarás.
Én húztam. Mindig. Most nem húzok.
Klaus Maria Brandauer mondja a Mephistóban: „A valódi művészet mindig megmarad tisztának.” Nicolette von Niebuhrt játszotta mellette. Nyilván önt is a tiszta művészet iránti vágy vezérelte, amikor kilépett a Nemzeti társulatából.
Ez borzasztó nehéz volt. A politika! Amikor egy csapat mindenféle tárgyalás, megbeszélés nélkül berúgta a színművészeti egyetem kapuját, és megsemmisítették a múltunkat, színészek, rendezők, operatőrök múltját, az nagyon megviselt. Kezükben a hatalom, és irányítanak. Ilyen helyzetben nem volt maradásom a Nemzetiben. De nem fogalmaztam meg magamban a művészet tisztaságát. Lehet az itt is, ott is tiszta, de hogy valaki meghatározza, hogy az pontosan milyen, azt kikérem magamnak. Volt egy átkos, szocialista életünk, volt egy rendszer, volt Film Színház Muzsika és Filmvilág, tévéfilm és tévéjáték, most semmi nincs.
Emberek vannak, akik meg akarják határozni az életünket, diktálják, mi a jó, mi a rossz. Ki hatalmazta fel őket erre? Fájdalmas ez nekem. Harcos típus vagyok, de kellenek a társak. Haumann Péter sajnos meghalt, de állnak még mellettem így is néhányan, akik normálisak, és mernek beszélni. Utálom ezt a szétszakítottságot. Táborok vannak, amelyek hívnak – vagy nem. Nem egymást leintve, hanem emberi módon kellene megvitatni dolgokat. Lehet, hogy neki van igaza, lehet, hogy nekem, de jussunk el odáig.
Brandauer hogyan él az emlékezetében?
Sokat voltunk együtt a Mephistóban. Egymásra hangolódtunk. Nem voltak problémák. Felkészült, fegyelmezett színész. Láttam őt Szabó István legutóbbi filmjében, a Zárójelentésben. Tetszett. Ugyanolyan, mint volt. A tehetsége ragyogott a filmvásznon.
Szabó István korábbi alkotásában, a Meeting Venusban Bergman színészével, Erland Josephsonnal játszott.
Vele is minden olyan természetes volt, mint amikor elmegyek a sarki közértbe túrót venni.
Jon Savage, a Hair Claude Bukowskija a Hosszú vágta című Gábor Pál-filmben volt a partnere. Forman színészével játszani mekkora élmény volt?
Rosszul voltam tőle. Borzasztóan viselkedett. Mint aki nem normális. Volt egy jelenet a pusztában. Tudta, hogy a kút előtt kell megállnia. Jeleket raktak le neki a földbe, hogy ne lépjen arrébb, mégis elment a pokolba. Éjjel fél kettőkor mezítelenül járkált a szállodában. Nagyon nehéz volt vele.
Mészáros Márta Naplójában Jan Nowicki volt a partnere.
Ő aranyos ember. Krakkóban vendégszerepeltünk egy előadással, megláttam őt egy kerthelyiségben. Futottam hozzá. Örült nekem. Azóta nem találkoztunk. De rögtön az első forgatási napon le kellett feküdnünk a földre. Márta arra kért bennünket, hogy szerelmeskedjünk. Nagyon nehéz volt. Josephsonnal is ez volt az első jelenetünk, pedig előtte nem is találkoztunk. Filmekben láttam őt, teljesen elvarázsolt. Bemutatkoztunk és befeküdtünk az ágyba.
Idézem egy mondatát: „Nem lehetsz több vagy más, csak, ami vagy.” Akart valaha több vagy más lenni?
Akartam. Okosabb, bölcsebb. Más nem. Mert mindig én voltam a kis szőke… de a lelkem mélyén ott volt a másik Ildikó. Mindenkinek van egy másik énje. Én most csacsogok összevissza, de majd megszólal a másik énem, hogy miért kellett ezt meg azt elmondanom? Vagy majd átfogalmazza. De nem tudok megváltozni. Ilyen vagyok. A francba! Van bennem valaki, aki nem közben, hanem utána kontrollál. Mert ha közben tenné ezt, rendben, azt még használnám, de utána?
Csak hogy megnyugtassam: „Sugárzó nőiesség, karizmatikus belső erő, hatalmas színészi tudás.” Ezek Szabó István szavai, akinél a Budapesti mesékben és a Bizalomban is emlékezetes alakítást nyújtott.
Most is írt a születésnapomra. Koltai Lajos, az operatőre is. De már rég dolgoztunk együtt.
A körtefája mennyit termett az idén?
Szépen termett, pálinka is lett. Én nem iszom, csak megkóstolom. Szeretném, ha valaki összehasonlítaná az idei pálinkám ízét a tavalyival, hogy biztosra vehessem, az én körtémből készült a nedű. Én ezt nem tudom megállapítani. Pucolom, hordóba rakom, elcipelem autóval a termést, lerakom, ahova kell, de összehasonlítani a két pálinkát nem tudom.
A karácsony mennyire fontos a lelkének?
Nagyon. Mindig fontos volt, és most is az. Van sok fájdalom is, mert már nem vagyunk annyian, mint régen, amikor nálam jött össze a család. Most még bánatos is vagyok, mert tönkrement a gépecském, amely csillagokat szór. Eddig ragyogott az egész kert. Most minden más lesz. Ránk tört a szegénység. De előkerült egy orosz dísz is. Egy fényfüzér. Anyukámtól mentettem meg. És meggyújtom a lámpát is a kis pianínón, és lesz füzér a függöny mögött is, de az elemmel működik. A fa igazi, mert Kata lányom nem engedte, hogy műfenyőt vegyek. A lakást vele és a fiammal díszítjük fel. Nincs fény, csak másnap, amikor jön a Jézuska. A gyümölcsös pulyka az idén is ott lesz az asztalon, öcsémék a halat panírozzák. Akkor voltak az igazán jó karácsonyok, amikor éltek a szüleim. Apámmal sütöttük a halat, anyám jó kis történeteivel szórakoztatta a többieket. Futott ki hozzám a fiam, hogy anya, gyere, a nagyi miket mesél! Az idén a tűzifával is spórolunk. Eddig mindenki rakta a tüzet a kandallóban, meg lehetett dögleni, olyan meleg volt. Most erre is figyelni fogok. Ha egyedül vagyok, nagyobbnak tűnik a ház, de ha összejövünk, kiderül, hogy milyen kicsi. De boldog vagyok nagyon, ha együtt vagyunk. És velünk van Pomáz összes verebe, gerléje, rigója, mert egész nyáron etettem őket. Ennyi madarat egy helyen nem láttam még soha.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
