Új keletű törekvés napjaink hollywoodi filmiparában, hogy az életrajzi filmek sokszorosan elkoptatott sémáit szokatlan nézőpontú megközelítéssel igyekeznek feldobni. A kísérlet esztétikai haszna legalábbis kétséges, de a trend szembeötlő: a sztárfőhőst most divatosabb profilból, semmint szemből filmezni.
Meséljen róla bár barát, menedzser, házastárs vagy rivális, hangjában elkerülhetetlenül a kortárs közönség szólal meg és üzen az utókornak. Bevallja vagy sem, a múlt év decemberében a Netflixen debütált Maestro, valamint az idén februárban a hazai mozikban is bemutatott Priscilla egyaránt ezt a közelítésmódot alkalmazza, változó sikerrel.
Leonard Bernstein kalandos életének filmterve már évtizedek óta ott hányódott a producerek asztalán, mígnem Bradley Cooper színész-rendező, a Csillag születik művészi sikerén felbátorodva, új fazont szabott a sztorinak. A karizmatikus zeneszerző-karnagy (Cooper) életrajzát egy öregkori, fájdalmas emlékeket idéző interjúval indítja, majd hőse karrierjének kezdeteihez röpít vissza minket. Ezután nem épülnek föl a fényes zenei karrier lépcsőfokai, és dátum- vagy helyszínjelzéseket sem kapunk: Cooper radikálisan szakít az életrajzi mozi hagyományos formátumával. A 4:3-as képarányban, eleinte fekete-fehérben pergő jelenetek álomszerű elemeltsége és a hézagos kronológia azonnal valami szokatlant sejtet, s hamarosan kiderül, a film valójában Felicia Montealegre, a feleség és lelki társ (Carey Mulligan) nézőpontját érvényesíti.
Bernstein magas hőfokon izzó zenei szenvedélyét, figyelemzavaros egzaltáltságát, szeretteivel szembeni érzelmi ridegségét és a megaláztatást, amit fiú szeretőivel okoz nekik a hitves tekintetén keresztül figyeljük, s bizony nehéz közömbösnek maradni. Emlékezetes jelenet ugyan Mahler II. („Feltámadás-”) szimfóniájának extázisig fokozódó vezénylése, a kínos-kegyes hazugság a nagylánynak vagy Felicia tragikus összeomlása, ám a Maestro egységes koncepció és dramaturgia hiányában mozgóképes pillanatfelvételekre esik szét, kiválóan teljesítő színészeire bízva magát.
Már címében is őszintébb, s ezáltal koherensebb Sofia Coppola legújabb rendezése, amely szintén egy szerelmi történetet mesél el: Priscilla Beaulieu-ét (Cailee Spaeny), aki tizennégy évesen ismerkedett meg a Németországban katonáskodó Elvis Presleyvel (Jacob Elordi). Az énekes-gitáros csillaga ekkor már nagyon magasan jár, közeledése a lány számára maga a megvalósult tini-tündérmese. Priscilla szülei aggódásával mit sem törődve repül a vágyott-csodált férfi karjaiba – pontosabban amerikai otthonába, amely hamarosan aranykalitkaként zárja el őt a világtól. Fokról fokra ébred rá, hogy kezdeti naivitása végzetesnek bizonyult: egyenlőtlen, sőt, bántalmazó kapcsolatban él egy gyerekes személyiségű szupersztárral, aki napközben a haverjaival bandázik, a turnék alatt fűvel-fával megcsalja, ám tőle elvárja a teljes hűséget és engedelmességet. A Priscilla Presley memoárja alapján íródott, Elvist a másfél évvel ezelőtti grandiózus Baz Luhrmann-biográfiával ellentétben elnyomóként ábrázoló film mindezt kendőzetlenül tárja elénk: amíg Priscilla és Elvis beszélgetései kimerülnek az olcsó közhelyekben, addig a férfi mindent meghatároz a porcelánbabaként kezelt lány életében: kényezteti, a maga ízlése szerint öltözteti, s durván elfojtja önállósági törekvéseit. Változást csak a gyermek érkezése hoz: a nő anyává érik, és többé már nem lesz férje játékszere. Az elhidegülés törvényszerű.
Rendhagyó szerelmi történetekben illő lenne elmerülni a pár mindkét tagjának lélekrajzában, filmjeinkben azonban ez rendre csak félig sikerül. Cooper számító marketingfogással a hírességről nevezi el művét, ám helyette asszonyának alakját tolja előtérbe. Coppola legalább nem hazudik: hangsúlyozottan szerelme szemszögéből mesél a sztárról finom érzékkel, érvényes mondanivalóval. Mindkét filmben érdektelen marad azonban a férfi figurája, akiről csak a romantikus zsenikultusz idejétmúlt közhelyei jutottak filmeseink eszébe. Mintha valakit profilból figyelnénk: felismerjük, ám tekintete – s így lelke – nem tárul fel előttünk.
Bradley Cooper: Maestro, Netflix, 129 perc, 2023;
Sofia Coppola: Priscilla, American Zoetrope/A24, 113 perc, 2023.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
