Sztálin „mélységesen megrendelt” betegsége

Sztálin „mélységesen megrendelt” betegsége

Nemrégiben egy meghamisított miniszterelnöki interjú hírétől volt hangos a magyar sajtó. A múltban is akadtak politikailag pikáns vagy egyenesen veszélyes következménnyel járó szándékos vagy véletlen sajtóhibák.

A párt és az Államvédelmi Hatóság emberei kiszálltak: előbb a szerkesztőségbe, aztán az Athenaeum Nyomdába – amiben, lássuk be, nincs semmi meglepő. Az ötvenes években járunk, virágkorát éli a kizsákmányoló osztályok maradványait és cinkosait sújtó „permanens forradalom”. És hiába jelszó persze az éberség, az osztályharc egyre élesedő viszonyai között az ellenség nemhogy nem alszik, de egyre dühödtebben támad. Például a sajtófronton. Ebben a rendkívüli helyzetben üt be a hír: az egyik szerkesztőségben vagy a lap nyomdájában súlyos hiba történt, nem kizárható az sem, hogy szabotázs. A Magyar Nemzet 1950. október 19-i számában a párt főtitkárának a tanácsválasztások alkalmából a Szabad Népbe írt cikkéről azt állapította meg, hogy „milliók olvasták Rákosi Mátyás vasárnapi cikkét, és milliók beszélnek azóta is róla”. Idáig rendben lenne a dolog, ha mindezt nem követné az a bizonyos mondat: „De nemcsak olvasták és megtárgyalták, hanem tanultak is belőle, és megtagadták útmutatásait.” Megtagadták Rákosi Mátyás útmutatásait? Kik tagadták meg?! Feleletet erre is kapunk: „Választók és jelöltek egyaránt.” Hogyan lehetséges, hogy efféle szöveg napvilágot láthat a sajtóban? Ki kell nyomozni!

A „súlyos mulasztás” ügyében a szálak felgöngyölítését a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének agitációs-propaganda osztálya azonnal elkezdte. Előkerült az eredeti kézirat, amelyben, az agitproposok által felvett jegyzőkönyv szerint, a megtagadták helyett még a megfogadták szerepelt. Hamar feltárták, hogy – hab a tortán – a cikket a nem sokkal korábban ellenőrként az államosított Magyar Nemzethez helyezett megbízható kommunista káder, Ránki József olvasószerkesztő adta le a nyomdába. A hiba pedig ott történt a nyomozás szerint: „A szedő a megfogadták szavat [sic!] úgy szedte, hogy megtagadták. A nyomdász-korrektor a hiba fölött elsiklott, bár a cikk kétszeri korrektúrán ment keresztül. Ugyancsak elsiklott a súlyos hiba felett az inspekciós tördelőszerkesztő és olvasó Szabó József. Az oldallevonatot Szabó József szignálta a nyomdagép megindulása előtt.”

Meglett hát a felelős. (Legalábbis sajtóvonalon. Hogy a nyomdában milyen megtorlás történt, arról nem tudunk biztosat.) A későbbi nemzedékek által csak Dodóként vagy Dodó bácsiként emlegetett Szabó József kifejezetten alkalmasnak tűnt a bűnbak szerepére, a „statuálásra”. Egyrészt legendásan szétszórt újságíróként ismerte a környezete, ami, ha jóhiszeműek a párt és a nyomozásba bekapcsolódó ÁVH emberei, akkor elegendő magyarázatként szolgálhat az esetre. Az illetékesek azonban nem engedhettek a „politikai helyzet egyre bonyolultabb viszonyai között” a jóhiszeműség vagy – hogy korabeli autentikus szóhasználattal éljünk – a szájtátiság csábításának. Szabó múltjában ráadásul ott voltak azok a pettyek, amelyek alkalmassá tették arra, hogy ideális ellenség legyen: a háború előtt hosszú időn át radikális jobboldali, szélsőjobbos újságok, például az 1938-ban legitimistából puccsszerűen nyilassá vált (ez vezetett egyébként a felelős szerkesztő, a Magyar Nemzetet alapító Pethő Sándor azonnali távozásához is) Magyarság munkatársa volt, s 1944-ig megjelent cikkeiből bőven meríthettek volna anyagot esetleges vádlói.

 “Volt, aki persze sokkal rosszabbul járt” Thyillustration  

 A szervek egyébként – éberség ide vagy oda – meglehetősen hanyag munkát végeztek. A bizonyítékok, vagyis a korrektúralevonatok ugyanis nyomozás közben hirtelen szőrén-szálán eltűntek. A tény azonban mit sem változtatott Szabó helyzetén. Az agitprop osztály utasítására Mihályfi Ernő főszerkesztő azonnal felfüggesztette állásából, fegyelmit indított ellene, majd rövid úton elbocsátotta. Hogy nem került börtönbe, az egyébként valószínűleg Mihályfi közbenjárásának köszönhető. (A főszerkesztő a híresztelés szerint lekötelezettje volt: a kolléga segített a beteg fia számára szükséges gyógyszerek beszerzésében, s ezzel hozzájárult részleges gyógyulásához.) Szabó József pedig hálát adhatott; viszonylag olcsón megúszta, holott abban az időben nem teketóriáztak: az alig feltűnő, legfeljebb utóbb a sajtótörténészeknek témát adó ügyeket is megfelelő szigorral szankcionálták.

Hírdetés

Volt, aki persze sokkal rosszabbul járt. Alig telt el két és fél év, amikor a Rákosi „megtagadásához” kísértetiesen hasonló, annál is súlyosabb mulasztás történt ugyanott, az Athenaeum Nyomdában. (Nem a Magyar Nemzet, hanem a Népszava szerkesztőségében. Az ismert, legendás esetet Murányi Gábor tárta fel részleteiben.) Sztálin halála – legalábbis annak hivatalos nyilvánosságra hozatala – előtt nem sokkal, felkészítendő a népet az elkerülhetetlenre, a kötelező verdikt alapján az összes hazai napilap címlapján a generalisszimusz rossz egészségi állapotáról tudósított. A Népszava kicsit másként, mint a többiek. „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről” – közölte olvasóival a szakszervezeti orgánum 1953. március 6-án. Ebben az ügyben persze nem volt pardon: az aznapi ügyeletes szerkesztőt, egyben a népszerű Brumi Mackóvárosban szerzőjét, Bodó Bélát a szedővel együtt hat hónapra elvitte az ÁVH. Előbb persze megállapították, hogy a névtelen szerzőt (Gyertyán Ervint, aki ugyancsak megijedt, amikor meghallotta, mi történt) nem terheli felelősség, a hiba a nyomdának és Bodó figyelmetlenségének köszönhető. Szabó József Bodó Béláéhoz képest jóval szerencsésebb ügyének végkimeneteléhez feltehetően hozzájárult a tény: Sztálin világpolitikai jelentőségű, de a béketábor üdvtörténetében is rendkívül fontos eseménynek számító „megbetegedése” jóval többet nyomott a latban, mint Rákosi és a tanácsválasztás.

Szándékos imposztorkodásról, bátor partizánakcióról tanúskodnak ezek a múltból ránk maradt esetek, vagy csupán a nyomda sokat emlegetett, kiszámíthatatlan ördöge dolgozott volna? Ma már felderíthetetlen. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy értelmes, az eredeti jelentéssel éppen ellentétes, az egész szöveget érvénytelenítő mondat keletkezett a hibák nyomában. A különös jelenség nem szűnt meg Rákosi bukásával, a forradalommal. A Kádár-rendszerben megint csak számtalan, igaz, jóval kisebb jelentőségű üggyel találkozhattunk. Közülük elegendő csupán néhány jellegzetesebb példát említeni.

Maradjunk a megszokás kedvéért az Athenaeumnál és a Magyar Nemzetnél. 1960. augusztus 28-án a lap Fidel Castróról szóló cikkében a kubai nép forradalma helyett a kubai nép ellenforradalmáról olvashattak az érdeklődők. Eltelt néhány esztendő, s újabb furcsasággal szembesülhetett az újságforgató nép: a szakadár kínai kommunisták „Oroszországban is tapasztalható aknamunkája és tevékenysége” volt a hír a Magyar Nemzetben. (Talán nem felesleges megemlíteni, hogy Oroszország helyett eredetileg Görögországnak kellett volna szerepelnie…) A fontosabbnak számító ügyben a második főszerkesztői ciklusát töltő Mihályfi Ernő a korábbiaktól eltérően már nem a nyomda igazgatójához, Soproni Bélához, hanem a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatójához, a munkásmozgalom régi harcosához, Sala Sándorhoz fordult, arra kérve „Sala elvtársat, lépjen közbe az Athenaeum Nyomda igazgatóságánál a szigorú vizsgálat megindítása érdekében, hogy a hasonló természetű súlyos nyomdahibák megismétlődését elkerülhessük”. Nem sokkal később azonban ismét erősen félreértelmezhető hiba csúszott a Magyar Nemzetbe, ezúttal a belpolitikai oldalra. A Kétszáz új tanácstagot választanak Budapesten című tudósításban a „tanácsi képviselet” helyett „tanácsi képviselejt” látott napvilágot. (A vizsgálatok minden esetben a nyomda felelősségét állapították meg.)

Szinte bizonyosan újságírói tévedés okozott egy – Mihályfi Ernő főszerkesztő által némiképp túlzóan „nemzetközi kihatású hibaként” emlegetett – furcsaságot. Az Elutazott Budapestről a Román Kommunista Párt küldöttsége című, 1971-es tudósítás szerint a román kommunistáknak egyszerre két első titkáruk is búcsúzkodott a repülőtéren (a cikkben egyiküket sem hívták Nicolae Ceaușescunak, holott a magas posztot már 1965 óta ő töltötte be). Talán mondani sem kell, hogy a vétséget nem más, mint az 1957 óta ismét a lapnál dolgozó Szabó József követte el. Az idők enyhülésének jeleként Dodó bácsi – akkoriban már így emlegették a lapnál – Mihályfi főszerkesztőtől most csupán szigorú megrovást kapott.

Találkozhatunk viszont olyan legendás sajtótörténeti esettel is, amikor bizonyíthatóan nem a véletlen, hanem a kulcsszereplők összjátéka szükségeltetett a figyelmetlenségnek álcázott vakmerő huncutsághoz. A közismert történetet alaposabban a Magyar Nemzet szerkesztőségének rangidős munkatársától, Lőcsei Gabriellától ismerhetjük, évekkel ezelőtt tárta fel e lap hasábjain. A baloldali érzelmű, a háború előtti időkből komoly mozgalmi és antifasiszta múlttal rendelkező nyelvművelő színésznő, Péchy Blanka (Beszélni nehéz című rádióműsorára máig jól emlékezhetünk) alaposan megszenvedte a szovjetrendszert. Férjét és fiát is elhurcolták. Inkriminált cikkében a művésznő, ahogy Lőcsei Gabriella említi, „azt a jelenséget ostorozta, amelyet éppen a hivatásos politikus szónokok népszerűsítettek akkortájt. Hosszú ú-t ejtenek akkor is, amikor rövid u-t kellene – írta többek között Péchy Blanka, s a szemléltető példát Mátrai-Betegh Béla nem irtotta ki a szövegéből: Szovjetúnió, únom, útálom, mondják, noha helyesen rövid magánhangzóval kellene ejteni (ahogyan írjuk is): Szovjetunió, unom, utálom.” A szerzőt és a rovatvezetőt kínos lett volna felelősségre vonniuk a felsőbb szerveknek, a párt agitprop osztályának vagy a Tájékoztatási Hivatalnak. Van, aki szerint a cikk megjelenése szerepet játszott Mátrai-Betegh Béla néhány évvel későbbi kényszerű félreállításában. („Vétkei” között emlegetik áthallásos színikritikáin, tárcáin túl azt az esetet is, amikor kutyasétáltatás közben a Halászbástyánál tanúja volt egy fontos pártvezető fia által elkövetett gyilkosságnak. Ez persze külön cikk témája lehetne.) Annyi bizonyos, hogy amikor „néhány nappal a nagy port kavart cikk megjelenését követően Péchy Blanka a pénztártól való távozás után végigtipegett a szerkesztőségen, sírós hangon így méltatlankodott: »Kedveseim, ezért az írásért igazán több tiszteletdíjat utalhattatok volna!« – mintha remekül időzített vígjátéki jelenet nézője volna, Mátrai-Betegh Béla finoman mosolygott.”

Hogy mi a sajtónyelven vörös farokként kínálkozó tanulság mindebből napjainkra? Azt mindenki vonja le magának.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »