Nem mindennapi tanulság nélküli történetről van szó. Ha igaz, hogy a kommunizmus nem volt más, mint Isten elleni végső és körömszakadtig való lázadás, akkor erre eklatáns példa Sztálin magatartása édesanyja végkívánságával kapcsolatban.
Nem kezdem el most sorjázni persze, hogy a grúziai postarablóból lett diktátor hány templomot rombolt porig, hány papot és apácát fejeztetett le, vagy éppen hány katedrálisban rendeztetett be ateista múzeumot. (Ez utóbbi eseteket illusztrálandó, el kell olvasni Szívós Donát bencés atya könyve (Világáramlatok sodrában, 1940) egyik fejezetét (A gonoszág szellemei).) Csak arra kívánok rámutatni az alábbi, a Ferences Közlöny 1938. decemberi számában megjelent történettel, mennyire velejéig romlott volt a kommunizmus természete.
»Egy édesanya nem lehet meg Isten nélkül! – Ez a mondás beigazolódott Sztálin, a véreskezű zsarnok édesanyja esetében is.
A Gori-i foltozó varga özvegye az 1937. évben ismét a régi hittel fordult Isten felé. A tifliszi kormányzósági palotában lévő két szobája tele volt szentképekkel. Szorgalmasan eljárt a Kaschwet-templomba. Órákig állt a főoltár Madonna-képe előtt és imádkozott. Georgia kommunistái körében természetesen nagy feltűnést keltett az öregasszony mély vallásossága, és mindent elkövettek, hogy távol tartsák a templomtól, de hiába.
– Érzem, hogy nemsokára meghalok – mondta az öregasszony –, kérnem kell Istent, hogy bocsásson meg… És talán az én Sossikomnak is meg fog bocsátani… (Sossiko=József, Sztálin keresztneve)
Hogy a botrányt elkerüljék, a hatóság bezáratta a templomot. Az öregasszonyt azonban ezzel sem lehetett megzavarni. Most a nyílt utcán, a templom előtt imádkozott tovább. Nyilvános hitvallása oly hatást gyakorolt a népre, hogy Berija, a kaukázusi helytartó jónak látta jelentést küldeni Sztálinnak. Sztálin erre száműzte édesanyját Goriba, a szülőfalujába.
A közeledő véget érző asszonyka itt is csak imádkozott és eljárt a templomba, amíg 1938 májusában tüdőgyulladással ágyba nem került. Fia utasítására visszaszállították Tifliszbe, hogy jobb orvosi kezelésben részesülhessen, de már későn. Néhány nap múlva kilehelte lelkét. Halála előtt könyörgött, engedjenek hozzá papot, de fia telefonon keresztül elutasította kérését, mint ahogy megtagadta azt a kívánságát is, hogy egyházi szertartás keretében temessék, és sírját kereszttel jelöljék meg.
Isten az ő végtelen irgalmasságában bizonyára nem taszította el magától a szegény kis öregasszonyt, aki élete alkonyán oly bátran megvallotta hitét a kommunista pokolban.«
Eklatáns példa ez arra, hogy mi is volt a kommunizmus eredendő bűne. Az, hogy mindent meg akart semmisíteni, ami természetes. Márpedig mindenekelőtt ilyen az emberi nem vonzódása, sőt kötődése Istenhez, és a Fia által alapított római katolikus Anyaszentegyházhoz. Ezzel szemben a „szovjetiskolák” még a közismereti tantárgyakat is a harcos ateizmus szellemében silányították el. Tankönyveiben például olyan „számtani” kérdések szerepeltek, mint hogy ha egy pap minden vasárnap húsz rubelt énekel ki hívei zsebéből, mennyit húsz év alatt?
Erről óhatatlanul is eszembe jut Baráczius József prépost, kanonok könyve (Katekizmus prédikációkban 1935) alábbi részlete:
„Sokan beszélnek a hitről, pedig fogalmuk sincs róla. Nem egyszer hallottam efajta beszédet: „Már amit én nem látok, azt el sem hiszem; amit eszemmel nem értek, nem hiszem.” Balgatag beszéd az ilyen, a kis katekizmus legelső kérdése megszégyeníti ezt az okoskodást. „Mit tesz hinni?” – kérdi a katekizmus és mindjárt rá is feleli: „Hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond és pedig azért, mert az a más valaki mondja.” Például hárman sétálunk együtt, zsebóra csak nálam van. Társaim azt kérdik tőlem: hány óra? Megnézem és felelem: tizenkettő. Én tudom, hogy hány óra, mivel láttam. Társaim csak hiszik, hogy tizenkét óra, mivel ők nem látták. Hinni tehát nem annyit tesz, mint igaznak tartani, amit láttunk, tapasztaltunk; hanem éppen olyasmit, amit nem láttunk, nem tapasztaltunk, de mások szavára elhisszük, igaznak tartjuk.”
Ki tudja, hány ilyen balgatag beszéd hangzott el Sztálin alatt –- vagy hány hangzik el akár ma is bizonyos tanórákon)? Mindenesetre egy bizonyos. Ahogyan Sztálin édesanyja, úgy nekünk is ki kell állnunk a legfőbb igazságok mellett a legvégsőkig, bármennyi parazsat is gyűjtünk ezzel fejünkre.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
