Volt szerencsém az utolsó igazi szovjet években benne élni a szovjet valóságban, azaz 1980-1985 között. Mert Gorbacsov korában már akkora változások jöttek, hogy azokból nehezen vonható le a szovjet valóság valódi képe.
Az átlag szovjet kamasz imádta a nyugatot akkoriban. Ez azonban szinte csak ruhában, műszaki cikkekben, s főleg zenében volt kielégíthető. A ruha nyilván nem izgatta túlságosan a fiúkat, a műszaki dolgokhoz sok pénz kellett, így maradt a nyugati zene.
A szovjet hivatalos politika is a – magyarhoz hasonlóan – TTT-alapú volt, azaz támogatott, tűrt, tiltott.
A támogatott az természetesen a “forradalmi” zene volt, azaz kommunistabarát nyugati politikai dalok, s ezek társai, lásd nem kommunista, de amerikaellenes zene, proteszt énekek a vietnámi háború ellen, chilei ellenállók Pinochet ellen, s ez a kategória. A szuperszár az amerikai Dean Reed volt, aki akkor lett híres, amikor 1973-ben politikai menedékjogot kért és kapott az NDK-ban:
Dean Reed furcsa alak volt. Sose fogadta el a neki felajánlott NDK-állampolgárságot, hangúlyozta, hogy ő kommunistaként is amerikai hazafi. Ezt azzal is igazolta, hogy évente egyszer átment Nyugat-Berlinbe az amerikai konzulátusra, ott beadni adóbevallást (az amerikai szabályok szerint a külföldön élő amerikaiak is kötelesek adót bevallani).
A tiltott az a rock zene minden kemény műfaja volt. Plusz egyes más műfajok képviselői is meghatározott okokból. Léteztek külön listák a tiltott együttesekről, pl. Alice Cooper, AC/DC, Black Sabath, Donna Summer, Dschinghis Khan, Iron Maiden, Julio Iglesias, Kiss, Nazareth, Pink Floyd, Scorpions, Tina Turner, Village People voltak a fő nevek. A lista egy elég furcsán hat együtt, teljesen eltérő előadók ezek. De a szovjet cenzúra mindegyikhez magyarázatot is adott, aztán ezek a listák sok röhögést eredményeztek 1990-ben, amikor nyilvánossá váltak, hiszen láthatóan sok esetben a cenzorok nagyon félreértettek valamit. Íme a főbűnösök listája, magyarázattal:
- Alice Cooper – erőszak kultusza, hulliganizmus
- AC/DC – erőszak kultusza, újfasizmus
- Black Sabbath – erőszak kultusza, vallási fanatizmus
- Donna Summer – pornográfia
- Dschinghis Khan – antikommunizmus
- Iron Maiden – erőszak kultusza, vallási fanatizmus
- Julio Iglesias – újfasizmus
- Kiss – erőszak kultusza, újfasizmus
- Nazareth – erőszak kultusza, vallási fanatizmus, szadizmus
- Pink Floyd – antikommunizmus
- Scorpions – erőszak kultusza
- Tina Turner – pornográfia
- Village People – erőszak kultusza
van ahol legalább valami távoli logika van, de bárhogy is gondolkodom, Julio Iglesias és az újfasizmus kapcsolatát képtelen vagyok meglátni. A Kiss esetében legalább tudható a félreértés oka, az “ss” betűket a szovjet szakértő a német SS jelének hitte, s az elkerülte figyelmét, hogy az együttes két főalakja és főszervezője zsidó (Gene Simmons még magyarul is beszél valamennyire, az anyja magyarajkú zsidó volt). De arra semmi adat, hogyan lett Iglesiasból újfasiszta…
S persze volt a kettő közti kategória, a tűrt. Amiből lassan egyre több lett a támogatott. Előbb a francia sanzon, aztán a Beatles és társai, majd először az olasz popzene, majd végül mindenféle diszkó.
A diszkóban, s különösen annak eurodiszkó verziójában megtalálta a szovjet kultúrpolitika azt a nyugati zenét, mely szabadon engedhető, korlát nélkül. Ekkor lett a Neoton is közismert a Szovjetunióban, de mellette minden ismert nyugati diszkósztár.
A nyugati diszkózene olyan mennyiségben ömlött a Szovjetunióra, hogy egyrészt megjelentek az első bátortalan szovjet utánzók, másrészt akkora hatása lett, hogy máig hatalmas a diszkózene rajongótábora. ha ma egy 50-60-70 éves volt nyugati sztár nagy koncertet szeretni, akkor Oroszországba vagy Belaruszba megy.
A szeretet gyakran kölcsönös. Az olasz Al Bano mára sikeresen felkerült az Ukrajnából kitiltottak listájéra, mert nyilvánosan támogatta a Krím csatlakozását Oroszországhoz.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
