Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Markó Béla az utóbbi években-évtizedekben két verstípusnak is mestere lett. Az egyiket esszéversnek nevezhetjük: e művekben az eszmekört a prózabeszéd alakzatai töltik ki, a gondolatmenet szabad áramlását a soráthajlások eleganciája segíti, a tagolatlan szövegtest eleven meditációs alkalomként formálja meg magát. A költő népszerűségét és elismertségét ez a líranyelv emelte érdemes magasokba. Közben azonban Markó Béla szonettkultúrája is terebélyesedett, s terebélyesedik folyamatosan. Ennek jelzete a legújabb kötet.
A szeretet pokla cím látszólag oximoron, hiszen két ellentétes létminőséget szerkeszt egymás mellé. De ha az esendő földi érzelmekre, ügyetlenül megélt intim kapcsolatainkra, az egymásnak gyakran akaratlanul okozott kínokra gondolunk? A pokol a többi ember, szokás idézni Sartre dramatikus gondolatát, ami pedig a végső állapotaiban kommunikációs magányra ítélt létezőt vetíti elénk. Többfelől értelmezhetnénk tehát a verseskötet erőteljes föliratát – de mit mond maga a könyv?
Az akkurátusan datált hetvenöt szonett közt feltűnő számban vannak azok, melyek ekphrasziszként (egy nevezett festményhez, például Kahlo, Picasso, Chagall képeihez kapcsolódva) fejlenek ki. Ilyen a címadó mű is. A szeretet pokla Balázs Imre Pietà című olajfestményéhez köti indíttatását. Azaz egy szakrális-bibliai eseménysor képzőművészeti közvetítését közvetíti, a személyes emlékezet interszubjektív rétegzettségére – másfelől a mindenkori esztétikák mindenkori metafizikus jellegére – figyelmeztetve. A „Halottfehér, de ifjú Mária” alakja köré a fájdalom és veszteség pokolköreit rajzolja a szöveg. „Szenvedés / a tudás. Jobb az elrendeltetés. / Igen, boldogok a lelki szegények, // mert nem volt bennük félelem soha. / Feltámadnánk mi is, de nincs hova, / a Máriák itt mind halottfehérek.” Blaszfém, apokrif nézőpont volna ez? Egy határozószói mutató névmás fordíthat optikánkon. Az utolsó sorbéli „itt” ugyanis leszűkíti, behatárolja a tapasztalás érvényességét. A földi színtéren, a pietás helyzetben vagy a festmény világában, meglehet, nincs feltámadás, avagy hit a feltámadásban. De ott? És amott?…
Még két hangsúlyos ponton tűnik föl a szeretet motívuma. Az Innen nincs visszaút a szabad akarat, a döntési felelősség ontológiai következményeivel vet számot Ábrahám és Izsák példáján keresztül („…s talán nem is a hit vagy szeretet / próbája volt ez, nem is záróvizsga, / mi alkalmasságodat bizonyítja.”), de itt éppenséggel a szeretet körén kívül tájékozódik a verstudat. A másik, ars poeticát formázó szöveghely e szempontból távlatosabbnak hat. „Hozott anyagból dolgozom” – indul a Fergeteg című költemény. S végkifejletében a művészi észjárást ismeretelméleti keretbe helyezi, realitás és fikció határait is a teremtő képzelet gyarló fennhatósága alá vonva – miközben az esztétikum (vers, kép) világát analógnak mutatja az emberi identitások és kapcsolatok (szeretet) kimunkált rendjével: „…kevésből kell sokat álmodnunk titkon. / Ilyen a vers. A kép. A szeretet. / Egy-két pehelyből sötét fergeteg.”
S a többi? Költői hitvallások, képleíró versek és – főként – számvető-létösszegző költemények állnak össze feszes szerkezetté, akárha lét és nemlét küszöbén tartanának artisztikus egyensúlyt. Kezdve a dőlt betűvel kiemelt, mottószerű nyitószonettel, mely a mögöttes élet számbavételébe („Mind több derű, mind több vihar mögöttem.”) a jelenbe zárolt jövő képzetét komponálja: „Terjeszkedik a táj, ahonnan jöttem. // Az otthon nem kisebb, hanem nagyobb. […] Fogy a víz, fogy a fény.” (Ellensúly).
És a folytatásban is: természeti képek és nyelvi önreflexiók váltakoznak a személyes idő és a sokszemélyes világ napi sorstapasztalataival; álmok és elmúlások dimenzióiban ismétlődések által éretik tetten a ciklikusság; tenger és kert között az évszakok tolmácsolnak; mediterrán madarakra tőmondatok és soráthajlások szövegzenéje fordít ünnepi figyelmet.A „körös-körül minden csupa seb” (Ismétlődő test) és a „Romlatlan egészben // rejtőzködő romok” (Jelek az Égei-tengeren) tapasztalati világában az emlékezet mint „romos hídfő” (Diegóval a halál) siet a jelenbe merülő szubjektum segítségére.
A testi mulandóság belátása kesernyés öniróniával vet fényt a költészeti formakultúrára is: „Jól érzem magam, hogy él majd tovább / a tartalom. Hiszen nincs ostobább / reménység, mint a halhatatlan forma.” (Esztétika) – hogy pár lap múlva előrébb visszakozzék a gondolati ív: „…mert nem a tartalom // tart össze végül mennyet, poklot, verset, / hanem a forma. Írom a szonettet, / s már rég csak a zenéjét hallgatom.” (Nem a tartalom). A „Hát írok új szonettet.” (Az utolsó sor) ethoszától a „De ez csak leplezés.” (Csak mintázat) részlegességtudatáig terjed az önelemző őszinteség. A kontrasztos létminőségek a teljesség egy-egy arcának mutatják magukat: „Senki sem / hal meg egészen. Csak úgymond pihen. / Nem sürgeti s nem féli a jövőt.” (Nagypéntek) – „A vihar lemossa végre / az ablakot. Nélküle mit sem érne / a halhatatlan mennyei derű.” (Túl sok remény) – „Az angyal is te vagy. A szörnyek is. […] Aki nem halhat meg, az nem is él, / s ha nem álmodik, nem is lehet ébren.” (Édenkerti grammatika) – „menny és pokol egymást élteti” (Mégis elhiszem).
Ontológiai alázat ragadja meg a beszélő identitását, s rajzol értelmes kontúrt a káoszok köré is: „Nem a tudat, hanem a test hasad, / majd hullámzik a hullámzó időben, […] nem fogy el semmi, ha egyszer kinő, / sok világ van, de mind az én világom.” (Hullámzó idő) – „…hogy végül is mi történik velem, / és hányféle lomb rejtőzik a földben.” (Egy szőlőlevél árnyéka). – „nem hegedűs, csak hegedű / vagyok” (Tájkép macskával) – „…csak felejtés van, vagyis változás.” (Nincs feltámadás) – „Bárhol álljak meg, máris célba érek.” (Csupa törmelék). Végső soron pedig az én–te viszonylatok hierarchiákat és idősíkokat átlényegítő kegyelme kínálja magát vigaszul, világosságul: [a „megfoghatatlan” Teremtőt] „Egymásban szólítjuk meg szakadatlan.” (Egyetlen test) – „Ölelni egymást! Rég nem érdekel / a messzeség. Annyiszor érkezel, / ahányat lépsz. Angyal markol szívedbe.” (Van más megoldás) – „…mert erről van szó, hogy az életem / bármeddig tartson, mégis végtelen, / ha nem magunkra, egymásra vigyázunk.” (Ugyanabban a kertben).
Talán árnyasabb tónusú, talán elégikusabb összhatású ez a kötet, mint Markó Béla korábbi verseskönyvei. De mintha épp a szonettforma megtartó méltósága írná felül egy magasabb költészeti renddel a költészet földi szándékait… Ahol a transzcendencia szépsége kérdésessé válik, ott a szépség transzcendenciája ajándékozza oda magát válaszul.
Több szonett beszél itt a szonettről („Javítgat Isten, mint egy rossz szonettet” – Könyörgés; „…versem lényege, / hogy mire kész lesz, földet érek-e.” – Hogyan készül a szonett? stb.). De ezt nem érezzük aránytévesztésnek, sőt.
Dante, Petrarca, Shakespeare, John Donne és Rilke nemes hagyatéka ez a műforma, melyet nálunk utóbb Szabó Lőrinc, Tandori Dezső, Kalász Márton, Bertók László formasorozatai villanyoztak új életre. Elmúlt esztendeinkben kevesen fordultak klasszikus világossága felé. Előbb a posztmodern nyelvjátékok relativizáló iróniája, majd az „újkomoly” szabadvershangzatok traumaoldó alanyisága vonta meg bizalmát arányaitól, erényeitől. Magános kísérletek mégis zajlottak és zajlanak. A szonett szerkezeti tisztaságát Báthori Csaba a rilkei létköltészet szférájába emelte vissza (Elemi szonettek, 2013; Melankólia, 2017), Farkas Gábor és Farkas Wellmann Éva a személyes és a szent köztes tereiben keres – kötetek óta – érdemi vers- és visszhangot, s Asperján György nagyszabású művére (Szonettek az ittmaradókért, 2022) is jó szívvel emlékezhetünk. (Magam is: mintegy ezer szonettet publikáltam az utóbbi években, első kezemből szerezhettem így valamelyes tapasztalatot e szövegtípus teherbíró és könnyűségtudó képességeiről.)
Hadd emeljem ki külön bekezdésben a tudós figyelem egy kimagasló esetét, Pataky Adrienn szonettmonográfiáját: A hangzatkától a szonettkoszig. A magyar szonett történetéről és nagy pillanatairól (2021). De maga Markó Béla is érintette elemzői tudással az alaktan kérdéseit: Reformszonett című, a magyar szonett – Kazinczytól eredeztetett – történetét elméleti alapossággal vizsgáló, ám költői hitvallásnak is beillő esszéjében. Ebből idézek végül néhány elemi részletet, verseskönyvéhez fűzhető utólagos, szép mottók rögtönzött gyűjteménye gyanánt:
„A magyar irodalom »európai integrációja« azt is jelentette, hogy el kellett sajátítani egy másfajta szemléletet, és ez nem volt könnyű. […] Ó, az a magyar szimmetria, az egyszerű szenvedély győzelme a rafinált szenvedésen. Mert hát a szonett az alázat, az önfeláldozás versformája is nagyon sokszor. […] Hát ők [a nyugatosok – H. T.] már a szonett mesterei mindannyian, itt-ott kísérleteznek is vele, de arra használják, amire igazság szerint való: az ihlet kordában tartására. A predestináció és szabadság eszméjének szembesítésére. A belátható és mégis titokteljes jövő felmutatására. Az európai ember leglényegének szemléltetésére: hogy az egyéni élet végessége kijátszható, ha átvesszük és továbbadjuk a kliséket, mint valami DNS-t, amelyben mi magunk is ott vagyunk. […] A Kazinczy Ferenc által szorgalmazott »integráció« során az európai típusú világértelmezés képességét szereztük meg magunknak – tulajdonképpen a magyar nyelvnek –, de lehet, hogy lemondtunk egy másfajta világképről. Valamit valamiért. […] …a szonett lényege a világot mozgásban tartó – tulajdonképpen: összetartó – feszültség reprodukálása. […] A szonett arról szól, hogy amikor elindulok az első sorból, már látom, hogy mikor lesz vége, de tudnom kell pontosan ott kiteljesíteni az életemet, ahol be fog fejeződni. […] …éppen ez a lényeg. A kontrollált erő, az ellenőrzött »láncreakció«, az irányított szenvedély verse a szonett. A gőggel teljes alázaté.” (Bárka, 2016/1.)
Igen jelentős kötet A szeretet pokla, az pedig külön örömünk, hogy Markó Béla nemcsak szerzője, de tudósa is a szonetteknek.
Markó Béla: A szeretet pokla, Bookart Kiadó, 2026.
Fotó: Bookart Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
