Ritka eset, amikor valaki már ötvenkét éves második verseskötete megjelenésekor. A csíkszerdai költő, Szondy-Adorján György példája annak, hogy a kivétel erősíti a szabályt: első kötete negyvenkét éves korában jelent meg (J. Szondy György: Az öröm emlékezete, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2013), az újabb pedig idén.* Ugyan lakta és lakja ő az irodalmat, jelen volt, van különféle irodalmi, kulturális lapokban, antológiákban, díjakkal is ismerték el tehetségét, késői, a tíz év különbséggel megjelent kötetek miatt indulása akár kettősnek is nevezhető.
Megszokott: a költő indulásakor általában fiatal. Rimbaud alig tizenhat évesen alkotott, Petőfi korai halála ellenére egész életművet hagyott maga után, József Attila szintén, a sor folytatható a szerencsére élő és viruló kortársakkal is. Hogy Szondy miért nem siette el a maga indulását, az bizony rá tartozik, annyit bízvást el lehet mondani, alkotásai ritka érettek, mind formailag, mind mondanivalóban. Példaként álljon itt: „A világ nem egyenlő a földdel, / egy vagyok a mérhetetlen percen, / hadd suhogja föléd magát / a füvek nemzetsége, / majd várj a kiválasztott földön, / a társulás aranyló metszetén, / a nejednek virágot viszek, / és játszani hozom a kölköt” (Maradni minden irányba).
De tud ő mást is, akár döbbenetesnek is nevezhetőt: „Fejest ugrom csillagomba. Most hány / szín a te neved a tűzcsobbanásban, hány hangra szab némaságod át?” (Talpalatnyi teremtés). Ha azt érzékeled, kedves olvasó, hogy ez formában íródott, bizony jól érzed: egy szonett végét idéztük. Napjainkban ritkán írnak formában jól, általában a jambus, a hexameter valahogy felfalja a mondanivalót. Csíkszeredai költőnk mondhatni csuklóból rázza ki a formát s mondanivalóját, mindkettőt érdekes, értékes módon. Fontos ez, hiszen legyen az líra vagy epika, mindennek a lelke úgyis a ritmus és a mondanivaló, sőt – a ritmus eldobogja a mondanivalót, akár a szív élteti ritmusával a testet.
A kötet esszenciáját nehéz megfogni. Talán az emberi lét önmaga, az élet, a tudat minden nehézségével. Tudat, mely akár a kvantumfizikára is kiterjed, bizonyítva a költő meglehetősen nagy tárgyi tudását: „…Az, hogy még emlékszem a múltra, / csupán a jelen vegyülete; zavart / részecskéi mostani állagukba / kavarják félretett anyagait / az íznek, szagnak, látásnak meg hangnak / és nyomásnak, a semmi falain / kúszó vágynak, miből mindez fakadhat” (Tér s térközök). De kiterjed a történelemre is: „Térképeim most szanaszét hevernek: / asztalon, széken, padlón meg az ágyon / is három, az imént Kassára léptem, / macskám Erdélyen dorombol, a Szejkén, / Európa csöndes, most néma éppen, / tűri lapokra szedjem én, keresztény” (Bolond madár).
De ezek a versek lehetnek akár olyan történetek is, melyek prózában is megállják helyüket. Tökéletes példája ennek Az ember könyörületes természete c. vers (ilyen sorokkal: „a folyóban kapálózó kismalacok után néztek, amint csapást sikítanak maguknak a hullámokba”), melynek címe utalhat akár egy XVIII. századi filozófiai értekezésre, van is benne filozófia jócskán, novellaszerűen van megírva, akkora csattanóval a végén, hogy felszisszen tőle az olvasó. Szondy a legtöbb esetben erősen klasszikus hatású képekkel ír, dolgozik, mégis valami nyugtalanítóan új, erősen kiforrt módon. Versei ugyanakkor intellektuálisak is, olykor úgy kell lebontani azokat, hogy lényegükhöz, belső mondandójukhoz hozzáférhessünk.
Bár a könyv négy ciklusra osztott, nyugodtan olvasható ciklusok nélkül is, sőt, egyfajta ív felépítésével talán jobban járt volna a szerkesztő (Gáll Attila). Lehet, a tömény, erősen képszerű, olykor húsba vágó versek között inkább a pihenés célját szolgálják a ciklusok, mintegy stációi a különben nagyon koherens, egybefüggő kötetnek.
Néhány szó a tetszetős könyv kivitelezéséről: igazán szép példány az erdélyi könyvpiacon, borítóját Szentes Zágon tervezte hozzáértően, a betűtípus könnyen olvasható, az enyhén sárgás papír, a kemény borító csak emeli az olvasás élményét.
Második vagy első indulás, most már egyre megy. Mondhatni, a költő visszaérkezett – és ez a legfontosabb.
Miklóssi Szabó István
* Szondy-Adorján György: Másik szememben a vessző. Erdélyi Híradó Kiadó, 2023
Szondy-Adorján György: Őszi foncsor Csali két szemeddel hívj a mezőkre, ne szóljon többé hozzám a tükröm, lecsordul a ráncon a szilvafák kékje, homlokomra szentül a megélhetés. Éváink ölein kezeik hevernek, fiam szemében száraz levelek – megérett a szőlő: préselik itt-ott a színes leveket. Már nincs tovább út a házaknál följebb, bozótos van, és madarak fákkal, hol csipkés kedvünkben találtak éppen, táncolunk, lépünk, előre, hátra, a torpanással összesúgva, szövetkezve, összezárva. Melyik gyümölcsöt ettem meg újra, hova álljak, hogy a következő ég is rám szakadhasson? Jóllakott vagyok, elég. Csali kék szemeddel nézz a szemembe, muskotályfényű bogaram tágul, szólítsál ismét, vagy jöhetnél szembe.
Teázgatunk, mégis alig A széllel jött. Ment is azzal, nézz utána irgalommal, nem is száll, de nem pihenhet, mellékes a gondolatban, jól éreztük: hideg hely ez, magunkat is, porig fáztunk, meleg elmúl, hideg elmúl, világé is így múlik el, így dicsőség, úgy teázunk, ha már kövér, legyen hattyú. Csak a reggel józanító, csak az este boldog itt, hol jobban nyugszik éjjelente vér a testben, test a térben, jobban nyugszik, úgy teázgat, mintha mi sem, az is semmi, kicsentük az öröklétből történetünk, alig, alig, fényeskedjék neked jobban.
Ha a széle idetoldva, két pogány közt, egy lépéssel, csók a semmi, vágy a csókból, egy csónakban lenne helyünk, jó is lenne, talán szép is, hol kiszállnék, hol teázunk, mintha mi sem, mégis, mégis.
Maradok tisztelettel, pont Ha ébredek egy zsenge széllel, levél terül az asztalomra, akárha kertem válaszolna, maradok tisztelettel, pont.
Cipőm alatt a sár, a folt, a lé, a por, a bánatok, fölkúsznak mind a kedv erén, mint aprót ugró állatok,
s hogy viszket is a hangulat, és kedélyemben nincs kezem, vakard meg lelkem, jó urad – hisz az vagyok, azt képzelem.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
