Taliándörögdön jártunk, a római katolikus plébánián. Itt rendezte be rádióstúdióját és a falu helytörténeti gyűjteményét Szőke András színész, Balázs Béla-díjas filmrendező, fotográfus, masszőr és stand-up-komikus. Idén őt találta méltónak a humorral foglalkozók testülete arra, hogy átvegye a szakma legrangosabb elismerését, a Karinthy-gyűrűt.
Ennek a helynek van egy ismertebb neve, az Ősök Háza – mondja Szőke András, miközben körbekalauzol a tizennyolcadik századi épületben.
– A ház több mint húsz évig lakatlan volt. Aztán Illés Sándor atya az akkor már meglévő pici helytörténeti gyűjteményről azt mondta, próbáljuk meg rendbe tenni a helyet, emeljük a gyűjtést egy másik szintre. Emellett aktívan működik itt egy rádióstúdió, a Mária Rádió, élőben hallgathatják a misét a hívők, van internetes portál is, illetve minden héten Budapest vételkörzetében szól egy másik rádió, a Tilos, ahová én is készítek műsort. Van itt, ahogy szoktuk mondani, „a Jézuskától a géppuskáig szinte minden”. Voltak olyan koncertek is, amelyeket a plébános úr rögzített. Ennek az az előzménye, hogy fiatalkorában rádióamatőrködött is.
– Mióta ismerik egymást?
– Körülbelül tizenhat éve éltetjük újra a plébániát. Ez azt jelenti, hogy teljes körű felújítás zajlott itt, van egy mezőgazdaságigép-gyűjtemény, megtaláltuk és rendbe hoztuk a régi kemencét. Azóta van két másik is. Lett pékünk is, a Laci pék, aki kalácsot, kenyeret süt fatüzeléssel, házi kovásszal, a falubelieknek is. Ez azért fontos, mert régen minden falu önellátó volt. A hatvanas évek környékéig minden házban volt kút. Ebben a faluban több mint negyven forrás volt 1945 előtt. Ami az atyával való kapcsolatot illeti, ő olyan szellemiségű ember, aki teljességgel nyitott minden jó szándékú történetre. Voltak már itt Tilos Rádió-koncertek, kiállított itt Balla Demeter Kossuth-díjas fotográfus, járt itt Jirí Menzel, Habsburg Ottó és Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora is. De voltak már Taliándörögdön buddhista programok is. Hozzátenném, hogy ezen a környéken, településen a keresztény egyházak mellett 1945-ig a zsidó hitközségnek is erős hagyományai voltak. A zsidó program is éveken át részese volt a Művészetek Völgye eseményeinek. Három zsidó temetőt is mi újítottunk fel, budapesti fiatalokkal és a katolikus atyával.
– Mielőtt megjöttünk, éppen téglát pakolt a téglamúzeumnak. Miért fontos ez, miért csinálja?
– Csongrád megyéből, Szentesről származom. Mezőgazdasági kötöttségű alföldi kisvárosból, tehát alapvetően inkább urbánus gyökereim vannak.
– És hát volt egy budapesti kitérő is.
– Húsz év, szintén nem jelentéktelen történésekkel. Az is eléggé intenzív volt. Tehát a szentesi gyerekkori élmények hatására, beleértve a gyógynövényekkel való kapcsolatomat is, fogalmazódott meg bennem a fővárosi jelenlétem ideje alatt, hogy az elmélyült munkához szükségem lenne olyan környezetre, ahol szoros, személyes együttlét van. Amikor az előbb bejöttek a faluba, nekem hárman is jelezték, hogy megérkezett egy autó, tehát már indultam is a plébániára. Falun a fontos helyzetekben sokkal nyitottabbak az emberek egymás felé, fontosabbak egymás számára. Azért, hogy életben maradj, muszáj egymásra figyelni.
Szőke András: Elmegyünk olyan helyszínekre is, ahová a sikeres fiatalok nem biztos, hogy elmerészkednek Kiöregedett utcai harcművészek vagyunk, ezért vállaljuk Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Miért fontos, hogy ebben a faluban ennyi mindent csináljon, holott a pénzt nem itt keresi?
– Engem így tanítottak. Ha bemegyek egy kocsmába, ahol még nem jártam, vagy egy közösségben elkezdek egy munkát, akkor annak a közösségnek a belső rendszerét kell elfogadnom. Nem kirándulni jöttem ide, itt élek, ez nem hétvégi ház. Ha az ember egy közösségben szeretné eltölteni a hátralévő idejét, az bizalmat jelent. Ráadásul itt ingyen van a temető, az se mindegy, hogy húsz év múlva nem temetnek rám. Ha pedig hoztam magammal valamiféle tudásbázist, legyen az televízió, rádió, film, fotográfia, irodalom és a többi, akkor miért ne használnám. Főleg, ha ahol vagyok, értékes történelmi helyszín, hagyományokkal, amelyekre az utánunk érkezőknek is szükségük lehet. De ez csak az egyik fele. A másik az, hogy az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy amikor ide érkeztek valahonnan, akkor sokaknak eszükbe jutott, hogy ezt otthon is megcsinálhatnák. Mi nem vagyunk közgyűjtemény, nem pályázunk támogatásokra, mi csak csináljuk, és akik idejönnek, azok közül sokaknak eszükbe jut, hogy ezt Szarvason, Baján vagy Vásárosnaményben is meg lehet csinálni.
– Hogy viszonyul mindehhez a falu?
– Tudnak a rádióról, a múzeum és a körülötte történő dolgok pedig büszkeséggel töltik el őket. Behozzák a talált dolgokat, vagy elmesélik a történeteket. Az itt lévő tárgyak halott vacakok lennének a hozzájuk kapcsolódó hagyományok, emléknyomok nélkül. Volt itt nemrég egy veszprémi csoport. Látássérült emberek, sokan közöttük vakok. Végigmentünk az ötven-hatvanféle gyógynövényen illat, tapintás alapján, de kíváncsi voltam, vajon megérzik-e azt is, hogy melyiknek milyen színe van. Csodálatos módon az esetek kilencven százalékában az illat alapján megmondták a színt. A tapintással, illattal, a darálás hangjával erős impulzust kaptak, ezt másutt is tudják majd hasznosítani.
– Saját maga gyűjti a gyógynövényeket?
– 1989 óta foglalkozom gyógynövényekkel. Mivel itt több mint húsz négyzetkilométeres körzetben nincs ipari terület, nagyon jó a helyszín. Most indítjuk az Ősök Házában a fűszer- és füveskertet. Olyan őshonos növényeket is termesztünk, mint a festő csülleng vagy fekete nadálytő. Régi középkori kolostori receptúrák, illetve újabb kori gyógyítók, füvesemberek tanácsai nyomán állítjuk elő az oldatainkat, kozmetikai készítményeinket. Vannak olyan magas gyógynövénytartalmú szappanjaink, amelyeket tudomásunk szerint csak mi készítünk Magyarországon, készülnek lábáztató ecetek, fürdősók, masszázsolajok, balzsamok.
– Mit jelent a többes szám?
– Hárman csináljuk, Orsi, Gábor meg én. Gábor a szappant a mai napig egy vasfűrészkeretbe fogott citerahúrral vágja méretre egy gérláda segítségével. Amikor felvetettem, hogy lehetne ezt olyan irányba fejleszteni, hogy nagyobb mennyiségben, kevesebb fáradsággal történhessen, azt mondta, ő ezt nem szeretné, mert jó érzés, hogy a munkája benne van. Így minden egyes szappannal, ecettel, sóval közvetlen kapcsolatba kerülünk. Laci péknek is vásárolhatnánk modern eszközöket, bevezethetnénk a kemencébe a vezetékes gázt, lehetne nagyobb a termelés, de az volt az elsődleges szempont, hogy a hozzánk kapcsolódó szellemi, lelki és fizikai jelenléttel töltsük meg ezeket a történeteket.
– Ez tehát nem gazdaságos tevékenység.
– Mondhatom, hogy a munkám másik része, amellyel járhatom az országot, hozzásegít ahhoz, hogy több lábon álljak, ne kelljen mindenáron azonnali hasznot hozó vállalkozáshoz ragaszkodnom.
A nagymamák nem viccelnek! Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Ha már szóba került, idén ön kapta a Karinthy-gyűrűt. Badár Sándor korábban azt mondta, hogy Szőke András a hazai stand-up műfaj megalapítója. Hízelgő ez a vélemény?
– Ezt Badár mondta, én mit válaszoljak erre? El tudom mondani a kezdeteket, hogy volt a Horváth Mihály Gimnázium Szentesen meg Bácskai Mihály színészosztálya, amely akkor még nem is volt színészosztály, hanem az iskola diákszínpada, Gáspár Sándorral, Gáspár Tiborral, Szalma Tamással, Gyöngyösi Katival és még sokan másokkal. Ma divat használni azt az idegen kifejezést, hogy stand-up. Közben volt itt Kellér Dezső, Hofi Géza, aki abszolút etalon, vagy visszamehetünk a Nagy Endre-kabaréig, amikor ezt a kifejezést még nem használták, de a műfaj már csodálatosan virágzott. A fő az, hogy a mesélő működjön. És ezzel már megint visszatérünk a faluba, ahol még nem volt tévé, nem volt rádió, és a mesélő mondta a gyerekek képébe, hogy ekkora oroszlán jött be, és el se tudod képzelni, mekkora fogai voltak! Elmeséli, eljátssza a történetet, és a hallgatók lenyűgözve figyelik, látják az oroszlánt, érzik a szagát, félnek, nevetnek. Nagyon örülök, hogy elindult egy olyan folyamat, amelyben fiatalokat segítenek abban, hogy történetet meséljenek. Bödőcs Tibi például úgy építi fel a történeteit, hogy a műfaj kedvelői számára kultuszhellyé vált Búcsúszentlászló, a Bödőcs-mesék állandó színhelye. Bohumil Hrabal hősei is Hrabaltól váltak érdekessé, fontossá, mert meglátta, meghallotta bennük a különöset, az érdekeset, holott, akinek nincs erre szeme, átlagos részeges pasikat lát csak bennük. Visszatérve egy kicsit Szentesre, tehát ami onnan elindult, illetve a nyolcvanas évek közepére, a kilencvenes elejére, amikor Simó Sándor úgy döntött, hogy a Hunnia mozinak legyen saját stúdiója, ahol nemcsak a Badárral léptünk fel, hanem Merza Gáborral, Szolnoki Jóskával, Búzás Misivel, Boka Gáborral is, akiket meg se találsz a stand-up mai színterei körül, de léteznek, és különféle alternatív színtereken játszanak. Ők ugyanennek a történetnek a fontos szereplői, csak egyszemélyes színháznak vagy vándorszínháznak nevezik, amit csinálnak. Tehát a stand-up nem új, hiszen nagyon messzire nyúlnak az előzményei.
– Ebben a műfajban az is különleges, hogy a szereplők jó esetben a saját szövegeiket mondják, tehát alkotnak is.
– Annak idején a klasszikus színészképzésben a színházművészeti főiskolán – ahová engem sose vettek föl, bár később egy ideig tanítottam ott – kifejezetten tiltották azt a fajta kreatív improvizációt, amelyet Bácskai Miska bácsiék annak idején, a hetvenes évek végén tanítottak Szentesen. Ez a fajta improvizációs kreativitás nagyon sok mindent adott, mert aki ezt megtanulta, az később a klasszikus képzés során is tudta használni. Visszatérve az előbbi kérdésre, én egy picit elkülöníteném a stand-up részeit. Egy kicsit iparággá vált az egész, képzéseket hoznak létre a stand-uposoknak, megszerkesztett, percre pontosan belőtt műsorokat állítanak össze. Badár és én folyamatosan kísérletezünk, improvizálunk. Ez azt jelenti, hogy egyetlen előadásunk se azonos a korábbiakkal. Megesik, hogy hatalmasat bukunk vele. Van olyan közeg, ahol bármit teszel, nem működik az előadásod. Viszont mi elmegyünk olyan helyszínekre is, ahová a sikeres fiatalok nem biztos, hogy elmerészkednek. Kiöregedett utcai harcművészek vagyunk, ezért vállaljuk. Nem hallottam mostanában példát arra, hogy az ismert stand-upos fiúk közül bárki el merjen menni a devecseri lomira – ez egy országos hírű zsibvásár –, és ott délelőtt bevállaljon valami kreatív történetet. Próbálj elkészíteni például egy kaját Devecserben, ahol van 3700 lomis – ez körülbelül hét családot jelent. A hét családból legalább hét nagymama ott van, és azok a nagymamák nem viccelnek. Odajönnek, és már mondják is: „Kicsi pici aranyom, Bandikám, te ezt hívod pörköltnek, és még dumálsz is?
– Badár Sándorral nagyon jó barátok?
– Ez nem barátság. Badárt – bár ő nem nagyon emlékszik erre – hatéves kora óta ismerem. Vegyünk csak lazán negyvenöt évet – ez házasságból is durva. Ha az a kérdés, hogy barátok vagyunk-e vagy sem, akkor nem, mert ahhoz túl sokat vagyunk együtt.
– Műsor közben a nézők előtt froclizzák, ugratják egymást. Nem történt még meg, hogy egy poén túl mélyre ment?
– Dehogynem. Csakhogy szerintem a Badár történetei nem humorosak, nem viccesek, hiszen kilencvennyolc százalékuk megélt, valódi esemény. Ebben a műfajban sokan megpróbálnak történeteket gyűjteni – ez nagyon nehéz. Akad pár olyan ember is, akinek vannak saját megélt helyzetei. Badár ilyen. Ezek a szituációk drámaiak. Most nevetünk azon, hogy 1984-ben, amikor bakter volt, a kávé fönnmaradt a rezsón, és odaégett. Abban a pillanatban ez nem volt vicces. A szituációk nagyon nagy része drámai üzenet, amelyen azért nevetnek az emberek, mert történetmesélés közben nagy szeretettel kikacsint a nézőkre, és azt üzeni: tudom, hogy neked is van ilyen történeted, tudom, hogy te is odaégetted már a kávéfőzőt, te is elaludtál, te is lekésted. Ettől erőteljesek ezek a hangulatok.
– Beszélhetne kicsit magáról is.
– Az én történeteimben kevesebb a nevetés. Engem a hétköznapokban fellelhető abszurditás érdekel. Amikor látunk valakit egy tető fölött lebegve sétálni, és kiderül, hogy napelemeket szerel a másik oldalon. Ha ennek következtében megjelenik a nevetés, annak is nagyon örülök. Mondok egy példát. A nyolcvanas években működött a Kőbányai Filmstúdió. A város szélén kaptunk helyet, háromszor át kellett szállni, mire Kőbánya központjából odajutottunk. A busz egy temető mellett haladt el, ahol a kerítés oldalán egy nagy felirat hirdette: Keltető 200 méter. Ez a mindennapokban megjelenő szokatlan abszurditás eljuthat a nézőkhöz, vagy elenyészik. Ha ezekből a furcsa mozaikokból ügyesen és jól át tudunk adni valamit, akkor néha azt mondják, hogy sikeres, humoros, fantasztikus. Időnként, ha nem olyan közegben hangzik el, akkor meg azt, hogy szürreális, absztrakt, nem tudunk mit kezdeni vele.
A magyar labdarúgó-válogatott többé nem lehet olyan, amilyen Dárdai Pál és Bernd Storck előtt volt. Nem lehet gyámoltalan, fogalmatlan, felkészületlen, erőtlen, akarattalan.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
