Szlovákiai magyar életutak egy eltűnt generációból (1.) Lakatos Krisztina2025. 12. 07., v – 18:48
Bár az utóbbi néhány évtizedben nagy lépést tettünk előre a szlovákiai magyar közösség történetének feltárásában, történetírásunk adósságai még így is tetemesek. A sorsfordító időszakok (Trianon, az első bécsi döntés, a hontalanság évei, a prágai tavasz stb.) eseménytörténetének feltárása során, amikor óhatatlanul is a politikatörténeti mozzanatok kerülnek előtérbe, általában megfeledkeztünk azokról, akik ezeket a történeteket átélték, jobb esetben alakították, vagyis magukról a szlovákiai magyarokról, az ő egyéni élettörténeteikről. Pedig az egyéni életutak megismerése hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy jobban megértsük saját múltunkat. Különösen fontos lenne a szlovákiai magyar elit (vagyis azok, akik befolyással bírtak a közösségre) életpályáinak kutatása, hiszen ők voltak azok, akik mindenkor alakították ennek a közösségnek a történetét.
Akik elhunytak
Az, hogy a két háború közötti szlovákiai magyar elit tagjai közül jó néhányan nem élték meg 1948-at, természetes folyamat. A fontosabb személyiségek közül ez volt a sorsa például Szent-Ivány Józsefnek, a Magyar Nemzeti Párt egykori vezérének, Sörös Béla református püspöknek vagy Sziklay Ferenc neves kassai kultúraszervezőnek. Ők természetes halállal hunytak el, de a második világháború éveiben az erőszakos halálra is több példát találunk.
A holokauszt áldozatai között tartjuk számon Csánki Aladárt, a szlovákiai magyar aktivizmus egyik szülőatyját, Kadosa Pált, a pozsonyi Duna Bank elnökét, továbbá Szepessi Miksa szerkesztőt és Farkas Zoltán szenátort. Mint ahogyan a náci táborok áldozatává vált Steiner Gábor és Kosik István is, akik Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) voltak a magyar nemzetiségű törvényhozói. Bár nem haláltáborban, de ugyanannak a kíméletlen ideológiának lett az áldozata Tost László, Kassa egykori polgármestere, akit 1945 elején nyilasok vertek agyon a Hernád parti városban.
A fentiek közül talán az erdőbényi születésű Farkas Zoltán a leginkább elfeledett, noha a csehszlovák nemzetgyűlés szenátoraként a korabeli szlovenszkói magyar politikum kiemelkedő jelentőségű személyiségei közé tartozott. Farkas a jogi tanulmányai elvégzését követően, a 20. század első éveiben került Kassára, ahol ügyvédi praxisba kezdett. Az első világháborúban az orosz frontra vezényelték, ahol fogságba esett, s csupán 1918 őszén tért haza. Az akkor már baloldali elkötelezettségű jogász először a szociáldemokrata mozgalomba kapcsolódott be, a tanácsköztársaság idején pedig a kassai direktórium kultúrbiztosa volt. Kassa második (1919 júliusában bekövetkezett) csehszlovák megszállását követően a helyi szociáldemokrácia nagy része a bolsevik irányzat hívévé vált, Farkas azonban gyorsan kiábrándult a kommunista eszmékből, és egyike volt azoknak, akik 1921 nyarán kimondták a kassai magyar szociáldemokrata párt megalakulását. Az 1925-ös nemzetgyűlési választás kudarcát követően aztán a magyar szociáldemokrácia beolvadt a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártba, annak magyar szekcióját képezte. Farkas ennek volt az egyik vezéralakja, bár a párt nemzetiségi politikája miatt több ízben szembekerült a párt és az azon belül tevékenykedő magyar szekció vezetésével. Közben városi képviselővé is választották, és aktív volt a kassai sportéletben is. Ő volta kassai Törekvés egyik vezetője, a szlovenszkói Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) kassai kerületének az elnöke és a szövetség országos alelnöke. 1929-ben a csehszlovák szociáldemokrácia listáján a nemzetgyűlés szenátora lett. Mandátuma lejártát követően azonban már csak a kassai közéletben volt aktív.
Farkas számára az első bécsi döntés először csak a közéletből való teljes kiszorulást hozta el, majd személyes szabadságának az elvesztését is. 1941 augusztusában ugyanis mintegy két tucat társával együtt letartóztatták, és Kistarcsára internálták. További sorsáról keveset tudni. Egy 1942 áprilisából származó hír szerint Kassán újból letartóztatták és Vácra vitték, más források szerint az internálása után már nem térhetett vissza Kassára, hanem Budapesten élt. Az biztos, hogy 1944-ben az auschwitzi haláltáborba került. Halálának pontos ideje ismeretlen, valószínűleg a tábor kiürítésének a napjaiban halt meg.
Akik maradtak
A már említett mintegy 140 főből 1948 után csupán 18 személy élt Csehszlovákiában, de közülük is csupán néhányan mondhatók a szlovákiai magyar elit tagjának. Ezek közé elsősorban néhány baloldali személyiség (Fábry Zoltán, Lőrincz Gyula), neves képzőművész (Jakoby Gyula), egyetemi oktató (Sas Andor, Orbán Gábor) tartozik. Az itt maradtak második csoportját azok alkotják, akik 1945 után már teljesen kiszorultak a közéletből, és elfeledve haltak meg, mint például Dzurányi László, a neves újságíró (1955-ben elhagyatva és pénz nélkül hunyt el a családi birtokon, Pelejtén), Lelley Jenő volt keresztényszocialista pártelnök (1949-ben egy pozsonyi panzióban érte a halál), vagy Salkovszky Jenő, Ipolyság tartománygyűlési képviselője (az ő háború utáni sorsáról szinte semmit sem tudni, csupán azt, hogy 1970-ben hunyt el).
A háború után meghurcoltak és a közéletből teljesen kiradírozottak egyike az a Márkus László, akinek épp a minap avatták fel az emléktábláját a rimaszombati Fő tér egyik patinás épültének falán. A Füleken született és ügyvédi diplomát szerzett Márkus a huszadik század eső éveitől kezdődően volt a rimaszombati közélet jelentős alakja. 1921-től 1939-ig a Gömör című lap főszerkesztője volt, és a városi labdarúgócsapattól a Múzeumegyletig minden fontos szervezet vezetésében részt vett.
Országos szinten a Szlovákiai Magyar Kultúregylet egyik főtitkáraként vált ismertté. Illetve azért, mivel ő volt a szerzője a Magyarnak maradni című versnek, amely megzenésítve a Pozsonyi Bartók Béla Dalegylet indulója volt, s amelyet a harmincas évek végén a szlovenszkói magyarság himnuszaként is emlegettek. Márkus kálváriája 1945 nyarán kezdődött, amikor letartóztatták. A rimaszombati járási népbíróság elé állították, amely a Szlovák Nemzeti Tanács 33/1945-ös retribúciós rendeletének 3. paragrafusa alapján fasizmussal való kollaborációval vádolta meg.
Persze erre semmiféle bizonyítékot nem tudtak felmutatni, az egyedüli terhelő anyagot azok az írásai jelentették, amelyekben örömét fejezte ki az első bécsi döntés és Rimaszombat Magyarországhoz való visszacsatolása miatt. A népbíróság 3 éves elzárásra ítélte, miközben enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy a felvonultatott szlovák tanúk szerint is mindig demokratikus érzelmű volt. Miután Lipótváron és Szentgyörgyön letöltötte a büntetését, hazatérhetett Rimaszombatba, ahol 1956-ban hunyt el.
Akik szlovákként folytatták
Külön említést érdemelnek azok, akik hivatalosan szlovákként folytatták életüket. Annak ugyanis, hogy egy magyar ember 1945 után közéleti szerepet töltsön be, általában ára volt. 1945 és 1948 között elsősorban a magyarságát kellett megtagadnia, 1948 után pedig a kommunista eszmék előtti behódolás volt a kívánatos. Tudjuk, hogy az 1946 nyarán meghirdetett reszlovakizáció során több mint 320 ezer szlovákiai magyar vallotta magát szlováknak. Többségük azonban egzisztenciális kényszer hatására, miközben a mindennapi életében továbbra is magyarként nyilvánult meg.
A politikai elit tagjai közül Major Istvánról, a neves kommunista politikusról biztosan tudjuk, hogy reszlovakizált, és ennek köszönhetően továbbra is a CSKP vezető politikusai közé tartozhatott, az ötvenes években Csehszlovákia budapesti nagykövete is volt. Másokkal kapcsolatban csupán sejtésünk lehet, ott van-e a nevük a reszlovakizáltak listáján, mindenesetre életmódjuk, kapcsolati hálójuk, a közvélemény előtti megjelenésük erre utal. Mint például Németh István László somorjai születésű zeneszerző, karmester esetében. Németh Weiner Leó és Bartók Béla tanítványaként meghatározó személyisége volt a két háború közötti szlovákiai, ezen belül a szlovákiai magyar zenei életnek. A második világháború után viszont Štefan Németh-Šamorínsky néven lett a szlovák zenei élet egyik vezető alakja, s ez a név került a sírkövére is.
Major Istvánnál ugyan kevésbé ismert, de a kommunista mozgalomban hasonlóan fontos szerepet töltött be Moskovics Kálmán, aki 1906-ban izraelita családban született Kassán. Moskovics 1925-től volt a CSKP tagja, s az egyik legtekintélyesebb baloldali szerkesztő volt az első köztársaság idején: egyebek mellett szerkesztette a legfontosabb szlovákiai baloldali lapot, a Kassai Munkást, Fábry Zoltán Út című lapját, 1936-tól pedig Kálmán Miklós néven a CSKP Ostraván megjelenő magyar nyelvű sajtóorgánumát, a Magyar Napot is. Közben a szlovákiai kommunista mozgalom egyik vezető személyiségévé nőtte ki magát, 1934 és 1936 között a CSKP központi bizottságának is a tagja volt, 1938 őszén pedig az ő irányítása alatt alakult meg a párt három főből álló illegális szlovákiai vezetése. A Tiso-féle szlovák állam kikiáltását követően Londonba emigrált, tagja volt a CSKP londoni vezetésének, ezzel párhuzamosan 1940-ben az egyik alapítója és irányítója volt a párt mellett működő Magyar Bizottságnak. Ebben a szlovákiai magyar kommunisták mellett néhány magyarországi baloldali emigráns is helyet kapott.
Moskovics életében a fordulat 1945-ben következett be, amikor visszatért Csehszlovákiába. Ezt követően néhány hónapot a CSKP KB prágai politikai iskolájában tanított, 1946 és 1951 között pedig a Szlovák Kommunista Párt központi bizottságának volt a tagja. Ekkoriban azonban már a Koloman Moško nevet használta (ez a vezetéknév az izraelita származását is eltakarta), és az Új Szó is csak így emlegette, egy szóval sem utalva magyar származására. Valószínűleg ez az új identitás volt a feltétele annak, hogy továbbra is a pártelit tagja maradhasson. A koncepciós perek azonban őt is elérték, bár viszonylag könnyen megúszta: először kimaradt a pártvezetésből, majd rövid időre a pozsonyi Egyetemi Könyvtár élére buktatták le, végül 1952-ben letartóztatták. 1954-ben hazaárulás vádjával 12 évre ítélték. Ekkor ismét Moskovicsként írták a nevét, ami a cionista perek idején nyilvánvalóan nem volt véletlen. Végül azonban egy amnesztia által már 1955-ben szabadlábra került. Élete utolsó aktív éveiben az Učiteľské noviny egyik szerkesztője volt. Talán nem tanulság nélküli, hogy 1971-ben, 65. születésnapja alkalmából az Irodalmi Szemle Moskovics Kálmánként ír róla, az Új Szó azonban továbbra is Koloman Moško néven nevezte a csehszlovákiai magyar újságírás kiemelkedő alakjának. 1972-ben hunyt el.
A második világháború után maguknak új identitást találók közé tartozott Tilkovszky Béla, a neves művészettörténész is, aki 1902-ben Lőcsén született, és aki anyai ágon Thaly Kálmán dédunokája volt. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Bécsben majd Pozsonyban végezte, de volt párizsi ösztöndíjas is. Tanult közgazdaságtant és művészettörténetet, sőt a francia–német szakot is elvégezte. Közben megismerkedett a korszak neves művészeivel, Kassák Lajossal, Divald Károllyal, a húszas évektől pedig a cseh és a szlovák képzőművészet képviselőivel is. A két világháború közötti tevékenységében azonban hangsúlyosan jelen volt a magyar közeghez való kapcsolódás: Szép címmel művészeti folyóiratot alapított (egyetlen száma jelent meg), munkatársa volt a Kassai Naplónak és az aktivista Reggelnek, tagja volt a csehszlovákiai magyar írók, illetve újságírók szervezetének, a harmincas években pedig a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adását szerkesztette. A szlovák állam idején a rádió külügyi szakosztályát vezette.
A második világháború végét követően elhagyta Szlovákiát, Prágába költözött, ahol különböző minisztériumokban töltött be tanácsadói szerepet, illetve ezzel párhuzamosan a pozsonyi Comenius Egyetemen is tanított. És bár az Irodalmi Szemlében is publikált, a magyar közeggel megszűnt a szorosabb kapcsolata. A közéletben Vojtech Tilkovsky néven volt jelen, és a családi élete is a cseh közeghez kötötte: mint Turczel Lajos vele kapcsolatban megjegyezte, magyarságát nemcsak karrierizmusból, hanem szerelemből is feladta. Arra nézve, hogy hivatalosan megváltoztatta-e a nemzetiségét (reszlovakizált-e), nincsenek adataink, de az bizonyos, hogy 1945 után már a csehszlovák kulturális elit tagjaként folytatta az életét.
A reszlovakizáció azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy az illető kivonta magát a magyar közéletből. Ennek jó példája Tilkovszky egykori beosztottja, a szlovákiai magyar rádiózás egyik úttörője, Ungváry Ferenc, aki 1882-ben Ungár Ferencként született nyitrai zsidó családban. Eredetileg jogot tanult Budapesten, de a színház elcsábította, így színésznek állt. Meglehetősen sok helyen játszott, Budapesten, Pozsonyban, Kassán, Miskolcon, de a valódi sikerek elkerülték. Talán ezért is váltott, és szerződött 1934-től a Csehszlovák Rádió pozsonyi magyar nyelvű adásának szerkesztőségébe. Volt rendező, bemondó, majd a rádió programstatisztikai osztályának a vezetője. A szlovákiai magyar rádiózás egyik legrégebbi hanganyaga, egy 1937-ből való archív felvétel az ő hangját őrizte meg.
Számtalan hangjátékot rendezett, de írt is, ezek sikerét jelzi, hogy külföldön is játszották őket. Bár 1938-ban nyilatkozatot tett, amely szerint a továbbiakban már nem tekinti magát zsidónak (mivel a zsidóság lényegében nem egyház, kilépni sem lehet belőle), és megkeresztelkedett (református lett), a faji törvények időszakában ez sem segített rajta. 1944-ben Auschwitzba deportálták. Túlélte a haláltábort, 1945 májusában hazatért Pozsonyba, és ismét a rádiónál helyezkedett el. Ez azonban korántsem volt egyszerű, hiszen a háború után mindenkinek igazolást kellett felmutatnia nemzeti és politikai feddhetetlenségéről. Ungváry, mivel magyarok ilyet nem kaphattak, szlováknak vallotta magát, és a nácizmus üldözöttjeként megkapta az igazolást. Csakhogy 1946-ban ismét elővették az ügyét, és arra való hivatkozással, hogy nem szlovák nemzetiségű (az 1930-as népszámláláskor magyarnak, 1940-ben – amikor a törvények szerint nem volt választási lehetősége – zsidónak vallott magát), megtagadták az igazolást. A helyzetét az oldotta meg, hogy 1947-ben a reszlovakizáció keretén belül kérte, ismerjék el szlováknak, amiről 1948 januárjában meg is kapta a hivatalos igazolást. Innentől kezdve ugyan hivatalosan szlovákként élt, de továbbra is a magyar kultúrát tekintette a saját közegének. Szerepelt a Csemadok műsoraiban, és különböző alkalmi társulatokkal (színészekkel, énekesekkel) járta a dél-szlovákiai magyar településeket. És bár már a húszas évek elejétől az Ungváry vezetéknevet használta, hivatalosan csak 1958-ban változtatta Ungárról Ungváryra a nevét. 1984-ben hunyt el.
Simon Attila
A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója
Az írás a Fórum Kisebbségkutató Intézet Magyar életutak Csehszlovákiában című projektje keretén belül készült, amelyet a Kisebbségi Kulturális Alap támogatott.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
