Három hónappal az ukrajnai háború kezdete után több mint 5 millió menekült szelte át az Európai Uniót. Néhányan azóta visszajöttek; sokan maradtak. Az Euronews riportja arról szól, hogy érzik magukat és hogyan birkózik meg gyászukkal és fájdalmukkal? Mik a bánatuk, félelmeik és reményeik?
A riport készítése során fontos volt, hogy a vendéglátó lakosság érzéseiről is beszámoljon. Vajon az önkéntesek, akik óriási segítséget nyújtottak, még mindig elkötelezettek? Vagy kezdik kimerültnek érezni magukat? És ha ez a helyzet, akkor miért? Mi volt a fordulópont?
És felmerült egy nagyon kényelmetlen kérdés is: mi a helyzet a más kontinensekről érkező migránsokkal, akiknek ugyanúgy szükségük van az empátiákra és támogatásra? Vajon ugyanúgy bánunk-e velük, mint az ukránokkal? Ha nem, miért?
Az Euronews újságírója úgy döntött, két teljesen különböző európai uniós országba látogat el. Az egyiknek közvetlen határa van Ukrajnával, és eddig korlátozott tapasztalattal rendelkezik a hatalmas menekültválság kezelésében – ez volt Szlovákia.
Egy másik ország messze esik a háború helyszínétől, de ismeri a bevándorlással kapcsolatos fáradságos problémákat – Franciaország.
Szlovákia rendkívül nagylelkűnek bizonyult szomszédjával szemben. Eddig 80 ezer ukrán menekült telepedett le ott. További 360 ezren utaztak át az országon. Riporterünk Pozsony közelében találkozott a Karliuka- családdal; anya, apa, három gyerek és nagypapa. Mindannyian Harkivból jöttek. Ingyenes házat kínáltak nekik, internettel és közművekkel együtt. Az édesanyának segítettek pedagógusként elhelyezkedni; az apának gyári munkásként. A nagyobb gyerekek egy helyi iskolába járnak. Szlovákia, azt mondták, elképesztően nagylelkű volt velük szemben.
“Segíts, segíts mindig. Éjjel-nappal”
– mondta Olga, a mama.
De aztán 550 kilométerre keletre onnan, az ukrajnai határon más érzésekkel találkozott újságírónk. élnek ott olyanok, akik önként jelentkeztek a segítségnyújtásra közvetlenül a háború kezdete után, de azóta úgy vélik, hogy egyes menekültek visszaélnek az emberek jóindulatával, álnok üzleteket kötnek a kiosztott humanitárius csomagokkal, valamint tartózkodóak és követelőzőek.
“Talán kemény kifejezés, de ami most van, az az ukránokkal szembeni idegenkedés”
– mondta Patrícia étterme bárjában, ami alig két kilométerre fekszik a határtól.
„A legtöbben itt próbálnak nem általánosítani. Mindenképpen folytatnunk kell, de nem mindenki érdemli meg azt a segítséget, amit kínálunk neki.”
A helyzet Franciaországban még bonyolultabb a menekültekkel kapcsolatban. Az Euronews stábja az északi Hauts-de-France régió egy sportarénájában járt, ahol 29 fiatal ukrán atlétát látnak vendégül. A komplexumban edzenek, esznek és alszanak.
„Mindenünk megvan, amire szükségünk van”
– mondta az egyik fiatal sportoló.
“Ezek álomkörülmények.”
Az itteni civil szervezetek üdvözölték ezt a kezdeményezést, de csodálkoznak, hogy 100 kilométerrel arrébb, pontosan ugyanabban a régióban, sok más, szintén háborúk és konfliktusok elől menekülő migráns miért nem érdemli meg ugyanezt az esélyt. Így hát a stábu elment Calais-ba, ahol az Eritreából, Szudánból vagy Afganisztánból érkező migránsok élnek nehéz körülmények között táborokban. A forgatás első napján több menekült futballozott a kopár pusztaságban – egy teljesen más világ, mint az ukránoknak kínált jól felszerelt sportlétesítmény.
„Mi is egy háború elől menekülünk”
– mondta az Euronews riporterének egy dél-szudáni migráns.
“De itt éveket töltünk az utcán.”
Vajon meddig tartható fenn a szolidaritás társadalmaink destabilizációja nélkül? Hajlamosak vagyunk-e kettős mércét alkalmazó empátiára a migránsok és menekültek származásától függően? Végső soron ezekre a kérdésekre próbál választ adni a riport.
Euronews
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
