Pár éve már írtam arról hogy a szlovák történelmi, publicisztikai közegben, de a mindennapi kommunikációban gyakran mutatnak be szlovákként jeles felvidéki magyar személyiségeket, egy 2019-es Magyarország – Szlovákia focimeccs (mikor szlovák állampolgárként a szlovák szektorban szurkoltunk a magyaroknak 400-an) apropóján megjelent interjúban pedig próbáltam rámutatni arra, hogy a felvidéki szlovákság szinte semmit sem tud rólunk, felvidéki magyarokról, hiszen azon csodálkoztak, hogy sok olyan szlovák állampolgár van a Felvidéken, akik mivel magyar nemzetiségűek, nem a szlovák válogatottnak szurkolnak.
A mostani eset nem ennyire felháborító, de nagyon is jellemzi, hogyan s mit (illetve mit nem) gondolnak a magyarokról a mai szlovákok, és mennyire ügyelnek arra, hogy például Pozsony vagy Kassa történelméről beszélve még véletlenül se említsenek meg semmit sem, ami magyar.
A napokban egy márciusban megnyitott oldalra tévedtem, melyen a dévényújfalusi Szlovákiai Horvátok Múzeumának igazgatójával és a kurátorával közöltek beszélgetést. Most nem szeretnék bővebben a podcast tartalmáról írni, de az oldalon megjelent beharangozás és az interjú egy-egy része mellett nem mennék el szó nélkül.
Az már magában szegénységi bizonyítvány, hogyan csodálkozik rá a moderátor arra, hogy a Felvidéken (Szlovenszkóban) is élnek horvátok. Ez persze egy részről érthető, hiszen minden bizonnyal nem ismerik az 1947-es „békeszerződés” alkalmával Csehszlovákiához csatolt Horvátjárfalu magyar nevét.
A riporter először arra kíváncsi, hogyan kerültek horvátok több száz évvel ezelőtt Szlovákiába. S itt a gondolatmenetem első fontos pontja –, mely mellett hajlamosak vagyunk elmenni manapság szó nélkül –, miszerint rendszeres (szándékos) tévesztés, de már-már automatizmus a szlovákok részéről, hogy „a mai Szlovákia területén helyett” Szlovákiát emlegetnek akkor is, ha Szent Istvánról, vagy ha a középkorról van szó. Így vonva párhuzamot a Magyar Királyság akkori és Szlovákia jelenlegi területe között, melynek természetesen van létjogosultsága, de nem a Szlovák Köztársaság kontextusában, mely csak 1993-tól létezik, illetve ugye még 1939 és 1945 között létezett.
Egyébként a mai Horvátjárfalu csak a 16. század elején jött létre, amikor délről a török elől menekülő horvát családok telepedtek le itt. A községet kezdetben „Horvátfalu”-nak hívták. A szomszédságában keletkezett a németek lakta Németjárfalu, mely a köpcsényi uradalom része lett és így később Ausztriához került.
A horvátokról való kommunikáció már-már hasonlított egy mára kihalt fajról való értekezésre, s ha pesszimista lennék, azt írnám, hogy előrevetíti, hogyan beszélnének mondjuk 100 év múlva a felvidéki magyarokról, akik akkorra már szintén csak pár ezren lesznek. De természetesen e sorok szerzője bizakodó e téren.
A podcast vége felé a riporter felteszi a kérdést az igazgatónak, hogyan ismerhetjük fel a horvát embereket, melyre az igazgató jelzi, hogy általában az -ič, -ovič végű neveket viselő egyének azok, akik horvát származásúak. Természetesen előkerült Igor Matovič neve is, aki köztudottan horvát származású, de szóba került a Grassalkovich név és a Grassalkovich-palota is, mely ma a köztársasági elnök székhelye.
Az igazgató megemlítette, hogy több olyan eset volt, hogy német nemes férfi vett el horvát nőt, így bár a név németre változott, a gyerekek az anyjuk nyelvét, a horvátot vitték tovább.
Természetesen itt szót kell ejteni az úgynevezett hungarus-tudatról , mely a Magyar Királysághoz való tartozás érzését jelentette, és így érzett sok horvátul és szlovákul beszélő ember is.
De Grassalkovich Antal, aki a palotát építette, nem a hungarus tudattal rendelkező szlovákok, illetve horvátok közé tartozott, hiszen ő egész létében magyarnak vallotta magát: ő maga a Nyitra vármegyében fekvő Ürményben született, édesapja gyaraki nemes Grassalkovich János, édesanyja egresdi nemes Egresdy Zsuzsanna volt; négy testvére közül Antal volt a második, egyben a család egyetlen fiúgyermeke. 1705–1711 között a nyitrai piaristáknál végezte tanulmányait egy év kivételével, amikor is a jezsuiták oktatták.
Mivel 1715-ben ügyvédi vizsgát tett, s tanulmányai befejeztével fényes hivatalnoki karriert futott be természetes volt, hogy tökéletesen beszélt németül és latinul is.
Grassalkovich 1736-ban bárói, majd 1743-ban grófi rangot kapott, 1751-től pedig koronaőr lett, mely tisztséget nem kaphatta meg akárki.
A podcast alatti szövegben ráadásul a neves ürményi születésű koronaőr nevét GRASALKOVIČ formában írják, ami szintén felületességre és minimum tudatlanságra utal (szándékosan nem feltételezek rosszindulatot).
Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy végezetül még egy nagyon fontos témát érintsek, melyet ma minden szlovák szinte pajzsként tart maga előtt, mikor arra a kérdésre válaszol, hogy miért „Uhorszkó”-t használtak a Magyar Királyság megnevezésére, s nem „Magyarszko”-t?
S ugye az érv az, hogy az Uhorszkónak semmi köze a magyarokhoz, mert ez egy soknemzetiségű ország volt, s a magyarok aránya még 1846-ban is csak 40-45 százalék volt a Magyar Királyságon belül. (Itt most ne menjünk bele abba, hogyan változott az országot védő magyarok aránya a tatárjárás és a 150 éves török uralom után).
A podcast elején a riporter rákérdez a múzeum bejáratában álló ember nagyságú szoborra, mely szerinte nagyon hasonlít Joannes Amos Comeniusra (mely egyébként Marko Marulič horvát költőt ábrázolja), így most én is Comenius művére, az Orbis Sensualium Pictus – quadrilingus (…) Avagy A´ Látható Világ kétféle nyelven, azaz minden derekasabb ez világon lévő dolgoknak és ez életben való cselekedeteknek le-ábrázolásaés Deák, Német, Magyar és Tót, meg-nevezése affelyül való írásoknak és szóknak lajstromával.”… címűre hívnám fel a figyelmet, melyet Lőcse városában adták ki 1685-ben!
„Hogy nyelvkönyvként milyen nagyszerű, mi sem bizonyítja jobban, hogy manapság angol és orosz verzióval kibővítve is él meg új kiadásokat…” – írta Brogyányi Mihály pár napja közösségi oldalán arról a Comeniusról, aki Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna támogatásával négy évig Sárospatakon is tanított, de a cseh testvérek egyházának utolsó püspöke is volt egyben.
Ezt a gondolatsort és az 1685-ös dátumot azért is fontos kihangsúlyozni, mivel sok magyar barátom is átveszi a szlovákok által használt, a fentebb már említett, demagóg érvelési módot, miszerint itt a Habsburgok alatt szinte mindenki latinul beszélt, a Magyar Királyság nem magyar állam volt és inkább szégyellni kéne magunkat, hogy nem hiszünk a szlovák érvelésnek (jó, az utóbbit kevesen mondják).
Úgy a szlovák, mint a magyar közegben, még akkor is, ha az adott társaságnak ez éppen nem fog tetszeni. Ha meghunyászkodunk és kerüljük a konfliktust, lehet, hogy megúszunk egy vitát, de elhallgatjuk az igazságot.
S végezetül hadd helyezzem ezt a gondolatot úgymond húsvéti szövegkörnyezetbe. A minap egy kedves ismerősöm küldött egy cikket nagypéntek üzenetéről. Ebből idéznék:
„Jézusnak minden lehetősége megvolt arra, hogy „megússza” a kegyetlen és megalázó kínhalált. Elutazhatott volna, rejtőzködhetett volna, kibekkelhette volna a kényes időket valamilyen védett helyen. Megérhetett volna matuzsálemi kort, békés, öreg tanítóként a teste természetes elhasználódásakor derűs mosollyal mondhatott volna búcsút a földi életnek, álmában is kiléphetett volna. De nem tette. Ahogy ma mondanánk: bevállalta. Pedig tudta, hogy iszonyatos fájdalom vár rá. Szenvedett. De nem próbálta elkerülni az eseményeket, holott azok nem is voltak elkerülhetetlenek.”
Merjünk mi is konfrontálódni, védjük meg a történelmi igazságainkat, mert ezt senki sem teszi meg helyettünk!
(Méry János/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
