A vallásnak különféle meghatározásai vannak. Léteznek olyan megközelítései is, amelyek nem a tartalmából vagy a lényegéből indulnak ki (nem a transzcendensből), hanem abból, hogy milyen funkcióval bír az individuum és a társadalom életében.
A vallásnak különféle meghatározásai vannak. Léteznek olyan megközelítései is, amelyek nem a tartalmából vagy a lényegéből indulnak ki (nem a transzcendensből), hanem abból, hogy milyen funkcióval bír az individuum és a társadalom életében.
Gerd Theissen, heidelbergi protestáns teológus, újszövetség-tudós meghatározásából kiindulva a vallás egy kulturális jelrendszer, ami előnyt ígér az életben egy végső valóságnak való megfelelés által. Theissen ezt a definíciót igazából Clifford James Geertz-től vette, aki a 20. század egyik legmeghatározóbb kulturális antropológusaként a szimbolikus antropológia kidolgozása miatt vált igazán ismertté. Theissen Geertz meghatározását egyszerűsítette le, ezért érdemes megnéznünk Geertz gondolatait is.
Geertz a vallás következő definíciójával él: a vallás egy olyan szimbólumrendszer, ami arra irányul, hogy intenzív, átfogó és tartós motivációkat és érzéseket alakítson ki az emberben; hogy megfogalmazzon a lét általános rendjére vonatkozó elképzeléseket és hogy ezeket az elképzeléseket a tényszerűségnek olyan légkörével vegye körbe, hogy úgy tűnjön, az általa generált érzések és motivációk teljesen megfelelnek a valóságnak.
A gender-ideológia és az LMBTQ mozgalom által képviselt értékrendszer és világnézet mindezen jellemzőket birtokolja, tehát nyugodtan nevezhetjük vallásnak – sajátos szimbóluma miatt „szivárványvallásnak.”
A szivárványvallásnak is van végső, „transzcendens” valósága: a korlátlan önmegvalósítás, a benső (a személyen belüli kétkedés, bizonytalanság) és a külső (különféle hagyományos szembenálló értékrendszerek, valamint biológiai meghatározottság) korlátozó tényezőktől való teljes megszabadulás, az egyén kötöttségektől mentes szabadsága, azaz: a totális autonómia (= öntörvényűség). Minden motivációt és érzületet e cél elérése érdekében generál és mozgósít.
A szivárványvallásnak is van egy sajátos szimbólumrendszere, tanítása, rituáléi, és vannak „klerikusai”, „felkent papjai” is, sőt, talán inkább „papnői”, esetleg „transzpapjai.” Ezek vagy marxista, vallásellenes, ateista mozgalmárok, ideológusok és filozófusok, vagy pedig ún. progresszív keresztyének, lelkészek és papok.
A szivárványvallásban is megvan az ún. „megtérés tapasztalat” – ez a coming out, vagy a nemváltás kihirdetése. A rejtőzködésből való kitörés; az addig elnyomott identitás felszínre törése, ennek az identitásnak büszke felvállalása vagy a biológiai meghatározottsággal is dacoló érvényesítése. A történelmi keresztyénség megtérés-tapasztalatához hasonlóan ez is 180 fokos fordulatot jelöl. Valóságos „metanoia” – teljes vágányváltás az egész gondolkodási rendszert illetően.
Természetesen ennek a vallásnak is van missziója: el kell menni széles e világra és a felszabadítást kell hirdetni – felszabadítást a normák alól, felszabadítást a bűntudat alól, felszabadítást a lelkiismeretfurdalás alól. A cél: a „tegyetek tanítvánnyá minden népeket” mintájára a teljes elfogadás megteremtése a társadalom minden szegmensére kiterjedően, mindezt a legfőbb tárgyi szimbólum, a szivárvány zászlaja alatt egyesülve és menetelve – ilyen értelemben ennek a vallásnak van körmenete is.
Isten egykor a szivárvány meteorológiai jelenségét (szó szerint: szivárvány íj – egy felfelé fordított íj, a béke gesztusaként) azért adta, hogy a bűnben gázoló emberiség özönvíz általi eltörlését követően a Noéval kötött szövetség biztosítékaként mintegy külső jellel is kiábrázolja, hogy többé ilyen módon – víz által – nem fogja megítélni a földet. Az égen lévő szivárvány egyszerre emlékeztet a bűn súlyára és az Isten kegyelmére, ugyanúgy, ahogy a kereszt is. Krisztus keresztjére nézve egyszerre szembesülünk a bűn végtelen súlyával – azzal, hogy mennyire sérti Isten szentségét és büntetést, ítéletet és kárhozatot érdemel – másrészt Isten végtelen szeretetével és kegyelmével, hiszen helyettünk fiát éri a büntetés és az ítélet, amit Fia, irántunk érzett szeretetéből kifolyólag önként vállalt magára.
A szivárványvallás szivárványos zászlaja ellenben azt hirdeti, hogy nincs bűn – a bűn nem bűn –, nincs bűntudat és így nincs bűnbánat sem. Mivel nincs bűn, nincs szükség bocsánatra, tehát nincs szükség kegyelemre sem. Ez a szivárvány (ami csak hat színt tartalmaz az eredetiben lévő hét helyett,) a büszkeség szimbóluma; Nietzsche szóhasználatával élve: az értékek totális átértékelésének a külső jele. Egy benső és külső értéktranszformáció jele: amiről eddig azt gondoltuk, hogy rossz, az mostantól fogva jó – nem csak az egyén személyes felismerése szintjén (lásd „elfogadom magam”), hanem össztársadalmi szinten is (lásd „mindenkinek kötelessége elfogadni engem”).
Végül a szivárványvallásnak nem csak missziója, hanem erőszakos térítése, sőt inkvizíciója is van – képes hatalmánál, befolyásánál és erejénél fogva megfenyegetni, megrendszabályozni és kíméletlenül megbüntetni mindenkit, aki eltér a kánonjától és az elfogadott dogmáitól – nem csak azért, hogy jobb belátásra bírjon, hanem azért is, hogy morálisan és egzisztenciálisan megsemmisítsen. Az egyetlen menekülési útvonal az általa felkínált kiút: vezeklés-gesztusok (lásd letérdelés), folyamatos bocsánatkérések és a teljes megalázkodás és behódolás formájában. Bár dogmáit tekintve nem ismeri a bűnbánatot, hiszen a bűn valóságával nem számol (értve a bűn alatt Isten törvényének megszegését), egy bűnt mégis számontart és busásan megtorol: a szembenállást és az ellenkezést!
Egy új vallás bontakozott ki tehát előttünk az utóbbi évtizedekben: világértelmezését totalitás jellemzi, vallási szimbólumai vannak, és előnyt ígér a saját maga végső valóságának való megfelelés által. A lét általános rendjére vonatkozó határozott elképzelései vannak. Új motivációkat és új érzeteket alakít ki az emberekben.
Miért beszéltünk erről? Azért, hogy jobban lássuk, hogy a történelmi keresztyénséget és az LMBTQ mozgalom értékeit, valamint a gender-ideológiát nem lehet kibékíteni egymással! Hiszen egy új vallás saját dogmatizmusa áll szemben a történelmi keresztyénség hitigazságaival. Saját etikája áll szemben a keresztyén etikával.
Ez azt jelenti, hogy figyelmeztetünk kell azokat, akik úgy gondolják, a kettő megfér egymás mellett, vagy hogy a kettőt egy rendszerbe lehet integrálni – magyarul, hogy nem létezik olyan, hogy progresszív keresztyén.
A vallási meggyőződéseink az identitásunk legmélyebb rétegeit érintik. Az identitásunk legmélyebbre nyúló gyökerei a hitünkből fakadnak.
Ha analógiát keresünk: az ún. „német keresztyének” (Deutsche Christen) valójában nem voltak keresztyének, hiszen identitásuk legmeghatározóbb komponense a náci fajelmélet volt – ez az ideológia olyan totalitást képviselt, ami a történelmi keresztyénséggel nem fért meg egy és ugyanazon személyen belül (legalábbis nem sokáig). Sajnos, a legtöbb esetben az első kebelezte be az utóbbit. Hasonlóképp paradox dolog volna “kommunista keresztyénről” beszélni.
Ugyanez történik most. A szivárványvallás értékei, doktrínái és etikája oltárán tömegek áldozzák fel a történelmi keresztyénség lényegét, annak hitelveit és etikáját. A progresszív keresztyén (értsd: olyan keresztyén, aki azonosul az LMBTQ mozgalom törekvéseivel), mint kifejezés, tehát OXIMORON! Önmagában való lehetetlenség, hiszen két ellentétes előjelű hitrendszerről beszélünk.
A szivárványvallást lehetetlen harmonizálni a keresztyénséggel. Itt nincs „vallások közötti párbeszéd.” Ahogy egykor a Kánaán földjére Isten parancsára benyomuló zsidóknak nem lehetett kompromisszumot kötni az ott élő népekkel, azok szokásaival – ahogy lehetetlen lett volna Jahvénak, a láthatatlan EGY Istennek való engedelmességet összebékíteni a kiábrázolt antropomorf istenalakok, a politeizmus és a viszolyogtató vallási rituálék (lásd újszülött csecsemők feláldozása) jellemezte bálványimádással – úgy ma sem lehet kibékíteni a történelmi keresztyénséget a szivárványvallással.
Tömören fogalmazva: vagy a szivárványvallás missziója győz, vagy a keresztyénségé. Vagy a szivárványvallás misszionáriusai – egyre inkább inkvizítorai – térítenek meg minket, vagy a keresztyénség bizonyságtevői őket. Vagy a szivárványvallás követői válnak keresztyénné, vagy a keresztyének válnak a szivárványvallás követőié. Vagy-vagy; az is-is kizárva.
Szeretettel, kérve-kérjük azokat, akik magukra hitvalló keresztyénként hivatkoznak, azt sugallva ezzel, hogy a Názáreti Jézus személyét és tanítását képviselik – úgy, hogy közben azt állítják, hogy a felemeltetett és az Atya jobbjára ült Úr azonos neműek közötti intim viszonyra áment mondhat és házasságként tekintve az ilyen kapcsolatokra azokra áldását adhatja; úgy, hogy a szivárványcsaládok gyermekvállalási szándékát üdvözlendőnek tartják; úgy, hogy óvodások és kisiskolások ideológiai érzékenyítését, valamint a pubertásblokkoló hormonterápiák széleskörű alkalmazását támogatják – ne tegyék! Ne feledjük: minden egyes alkalommal, amikor úgy vesszük a szánkra Krisztus nevét – és ez mindenkire, e sorok írójára ugyanúgy vonatkozik – hogy közben önnön bálványvallásaink hitelveit propagáljuk (mindegy, hogy a szex, a hatalom vagy a pénz bálványáról van szó), visszaélünk az Úr nevével, megtapossuk az evangéliumot és sót szórunk az átszegezett, oldalán átszúrt Krisztus sebeibe.
Jézus mondja a Máté evangéliumában a 12,30 versben:
Márkus Tamás András – egyhazeskozelet.hu
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
