Szivárvány a vörös csillag árnyékában (1919-1989)

A kommunista hatalom és a homoszexualitás viszonya a XX. századi Magyarországon

Hazánkban a XX. század elején, az 1919-es kommunista forradalmat követően radikális változás állt be a ferde hajlamúakkal való bánásmódban. Míg korábban a hatalmon lévők a modern világ velejárójának tartották a homoszexualitást, a Tanácsköztársaság egy kapitalista dolognak, ami legtöbbször a rossz társadalmi körülmények miatt alakul ki, és nem veleszületett probléma. Így hosszútávon a Tanácsköztársaság azt remélte, hogy a kommunizmus kialakításával a homoszexualitás nagyrészt eltűnik a társadalomból.

A Rákosi-rendszer szintén könyörtelenül bánt a saját nemükhöz vonzódókkal, akiknek létezését – a homoszexualitást nyugatról származó burzsuj életmódnak vélték, így osztályellenségnek tartották az ezt gyakorlókat – inkompatibilisnek gondolták a kommunista rezsimmel, viszont a Tanácsköztársasággal ellentétben nem rehabilitációval, hanem büntetéssel próbálták ezt „orvosolni”, egyrészt a rezsim erőszakos természetéből fakadóan, másrészt, mert kevésbé hitt a rendszer abban, hogy az emberek szexualitása megváltoztatható.

A Rákosi-rendszerben még a hivatalos bírósági dokumentumokban is érzelemdús, gyűlölködő szavakat (például „undorító”, „minden épérzékű embert méltán felháborító cselekmények”, „a szocialista társadalom értékeivel ellentétes”) használtak velük kapcsolatban.

A Kádár-korszak magánügynek tekintette a szexualitást, nem nézett be a hálószobába. Ez tulajdonképpen így is volt, és ez egyfajta szabadságot, biztonságot adott az embereknek. A nők szexuális élethez való jogát, felszabadítását, a kettős nemi morál elfogadhatatlanságát hirdette az állami propaganda. Voltak persze bizonyos tabuk, mint a születésszabályozás vagy a válás témája; és a reprodukció is megmaradt elsődleges női kötelességnek. Heller Ágnes és Vajda Mihály 1970-ben publikált egy tanulmányt a Kortársban a kommunákról és nyitott kapcsolatokról.

Látszik tehát, hogy a közügy és a magánügy érdekesen keveredik ebben a korszakban. Fontos volt a magánélet tiszteletének elve, ami meghagyta a szexuális kisebbségek (akkoriban persze még nem így nevezték magukat) számára is biztonságos terepnek a magánéletet. A magánügynek nyilvánítás azonban a láthatatlanságot is garantálja: így nem kerülhetnek a nyilvánosság elé sem a homoszexuális egyének, sem a kapcsolataik.

1961-ig a férfi homoszexualitás Magyarországon büntetőjogi kategória volt. (A női nem.) A kölcsönös beleegyezésen alapuló kapcsolatot is egy évig történő szabadságvesztéssel büntethették. A gyakorlatban azonban ritkán szankcionáltak börtönbüntetéssel,  inkább kisebb-nagyobb pénzbüntetések fordultak elő.

Az 1961-es dekriminalizálás korainak számít egész Európában, de főleg a régióban. Azonban sokáig megmaradt egy diszkriminatív pont: a beleegyezési korhatár. Míg ez heteroszexuálisok esetében 14 év volt és maradt, homoszexuálisok esetében (és ez már a nőkre is vonatkozott) 20 év 1978-ig, ezután pedig 18 év 2002-ig. Ez alapján tehát például egy 21 éves és egy 19 éves ember kapcsolata büntethető volt.

Ami a pszichiátriai megítélést illeti, 1973-ban törölték a homoszexualitást a mentális betegségek szakmai listájáról (az ún. DSM kézikönyvből). Azonban a 80-as években még néhány évig szerepel a listán az „egonisztóniás” vagy „énidegen homoszexualitás”. Ez egy érdekes kategória: egyéni alkalmazkodási zavarként határozza meg a homoszexualitást, vagyis csak azokat tartja betegnek, akik nem tudják elfogadni a saját homoszexualitásukat. Ezzel lényegében egyfajta beilleszkedési zavarnak minősítették, és az egyénre terhelték a patológiát.

Egy másik fontos kérdés, amit a szakirodalom sokat tárgyal, hogy milyen arányban vannak jelen a társadalomban a női homoszexuálisok. Változatos becslésekkel és magyarázatokkal lehet találkozni. Abban többé-kevésbé egyetértenek, hogy kevesebben vannak a kizárólag homoszexuális nők, mint a homoszexuális férfiak, viszont nőknél nagyobb átjárás van a heteroszexualitás és a homoszexualitás között. Ezt alátámasztandó, Kinsey-re hivatkoznak, aki szerint a kizárólag homoszexuális nők aránya 1-3%, de a nők 20%-a legalább egyszer kipróbálta. Hozzáteszik persze, hogy a rejtőzködés miatt is nehéz ezt a kérdést vizsgálni.

A Kádár-korszakban alapvetően magánügynek számított a szexualitás, ugyanakkor az állam, mint mindenben, ezen a területen is éreztette, mi az elvárt magatartásforma. Az azonos neműek kapcsolata devianciának számított, s mint ilyet, orvosi vagy pszichológiai kérdésnek tekintették. Az pedig leginkább az orvostól függött, hogy mit gondol a témáról, és ebből mit oszt meg akár az újságokban, akár ismeretterjesztőnek szánt könyveiben. Az 1964-ben megjelent A nemi élet kérdései című könyvben például a szerző Haraszti István a homoszexualitást a nemi ösztön elfajulásairól szóló fejezetben tárgyalja, a szadizmus, a mazochizmus és fetisizmus társaságában, utalva arra, hogy a „beteges, elfajult vonzalmat” majdnem mindenhol büntetik, továbbá „a közszellem és a hangulat is súlyosan megbélyegzi az ilyeneket”.

Az 1970-es években mind gyakrabban kerül elő a téma az újságok hasábjain, illetve a pszichiátriával és szexualitással foglalkozó könyvekben. (Ekkorra már az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a homoszexualitást törölték a mentális betegségek listájáról.) A nyolcvanas évektől kezdve pedig az AIDS kapcsán ejtenek egyre több szót a témáról. A fogalmi zavart jól mutatja, hogy noha a szerzők többsége hangsúlyozza, hogy nem „betegség”, mégis a homoszexualitás „terjedéséről” cikkeznek, összemossák a kérdést a pedofíliával; vagy éppen a „homoszexualitás szakadékát” emlegetve óva intik a hozzájuk fordulókat az ilyen viszony létesítésétől – ez utóbbit 1987-ben (!), a Magyar Ifjúság hasábjain. A szakemberek sokszor hangsúlyozták a gyerekkori „megelőzés” fontosságát, mondván, hogy a „modern szexuális nevelés” fogja elősegíteni a heteroszexuális beállítottságot.

A Kádár-korszakban a ferde hajlamúak jelentős része ugyanazt a rejtőzködő életmódot folytatta, mint korábban. Sokan kettős életet éltek: házasságot vagy névházasságot kötöttek, heteroszexuális kapcsolatot is fenntartottak, gyakran mutatkoztak női társaságban, hogy a megkülönböztetést, zaklatást vagy bántalmazást elkerüljék.

Az ismerkedés és a találkák lebonyolítása is körülményesen zajlott. A férfiak gyakran ismerkedtek a nyílt utcán: a pesti Duna-korzón sétáltak, vagy a Rákóczi úton a Blaha Lujza tértől az Erzsébet hídig, majd visszafelé is megtettek egy kört. A partnerre vágyó férfiak sokszor a kirakatok nézegetése közben találtak egymásra. Kevésbé romantikus volt a nyilvános vécék környéke a budapesti Belvárosban. A Kálvin téren, az EMKE-nél, az Astoriánál voltak olyan férfivécék, amelyek hírhedt találkozóhelynek számítottak. „A közös használatú tereken (például parkokban, utcán, rakpartokon, nyilvános vécékben, fürdőkben, férfinapozókban) kezdeményezett ismerkedés a 60-as évek elejéig minden esetben a jogkövetkezménnyel járó lebukás fenyegetésével járt, de a későbbiekben is veszélyeket tartogathatott. Éppen ezért gyorsan zajlott, és jellemzően gyors, következmények nélküli szexhez vezetett”.

Ez később sem volt veszélytelen: időnként harcias normalitáspárti férfiak csoportjai „razziáztak” ezeken a helyeken, és kegyetlenül megverték azokat, akikről úgy gyanították, hogy fajtalankodnak. A verekedőket garázdaság miatt megbüntették, és az ilyen esetek sokszor kaptak médiavisszhangot is.

A fürdők és a férfinapozók (például a Gellért fürdőben) ennél jóval igényesebb megoldást jelentettek. „Azokról szinte azt lehet mondani, hogy kizárólag melegközönség volt. Vagy legalábbis ott nagyon bátran ismerkedtek a melegek. Sőt talán sokan a fürdőkben éltek szexuális életet, mert máshol nem volt rá lehetőségük (…) A kabinosok leoltották este a villanyt azért, hogy nyugodtan lehessen szexelni. Zárás előtt fél órával gyújtották fel, vagy jelezték, hogy »most már vége van a bulinak, fiúk, majd holnap gyertek legközelebb«” – eleveníti fel egy interjúalany a szokásokat. Itt is előfordult, hogy a kabinosok a rendőrség beépített emberei voltak, akik kapcsolatot kezdeményeztek, majd értesítették a hatóságokat.

A rendszerváltás előtt a legismertebb találkozóhelyük az Egyetem presszó volt, amely a Felszabadulás téren működött a hatvanas évek végétől egészen 1990-ig.

Ugyanakkor ide is jobban tették, ha körültekintően érkeztek: sosem lehetett tudni, melyik pincér vagy vendég a beépített ügynök. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején megjelennek az első homokos egyesületek. Az első ilyen szervezet az 1988-ban hivatalosan bejegyzett Homérosz Egyesület volt. Az egyesület elnöke, Romsauer Lajos pszichiáter szakorvos 1991-ben elmondta, hogy egészen 1988. január 1-ig még a szervezkedést is megtiltották.

Az állambiztonság és a homoszexuálisok beszervezése

Az 1956-os forradalmat követően az állambiztonság besúgásra kényszeríti a homokosokat. A rendőrség sem éppen a toleranciájáról híres. Az elfogadásért a kormányzat nem tesz semmit, a társadalom részéről továbbra is az elutasítás, távolságtartás tapasztalható.

A forradalom leverése utáni két-három évben az általános közbiztonság folyamatosan javult, de, mint egy a Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága által 1959-ben készített közbiztonsági helyzetjelentésből is kiderül: „elég nagy veszélyt jelent a fővárosban a homosexualitás.” Hiszen elsősorban az ifjúságot rontják meg, másrészt meg áldozataivá válnak a bűnözőknek. A jelentés szerint „a rájuk való felfigyelés és gyomlálásuk igen fontos”.

A Kádár-rendszerben a társadalomra nehezedő nyomás sokkal kevésbé volt intenzív, mint a Rákosi-korszakban. A társadalom minden rétegéből próbált beszervezni ügynöknek, besúgónak embereket az állambiztonság, amelynek szervezete több átszervezésen is átesett az évtizedek folyamán. A nyolcvanas években a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöksége keretében a III/III-as Belső reakció (és Szabotázselhárító) Csoportfőnökségen belül külön osztály, a III/III-5-b jelű foglalkozott a művészetek, a felsőoktatás, a Bős-Nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők és a Magyar Tudományos Akadémia tagjai mellett a homoszexuálisok megfigyelésével és elhárításával.

1985 februárjában a Belügyminisztérium III/I-8. Osztálya arra utasította a BM Adatfeldolgozó Csoportfőnökség egyik osztályát, hogy operatív érdekből folytasson kutatást a hálózatok speciális adattára alapján a működő, illetve pihentetett hálózati személyek között. 1950 és 1960 között született, felsőfokú kereskedelmi végzettséggel rendelkező, német felsőfokon beszélő homoszexuális férfit kerestek („aki elősorban a férfi szerepét szereti játszani”), titkos információk megszerzésére, operatív kombinációk végrehajtására. Az osztály végül tizennégy megfelelő személyt talált, a III/III-asok, a BRFK, valamint a Csongrád, a Szolnok, a Veszprém és a Zala megyei rendőrfőkapitányságok állományában. Két évvel később leszbikus személyek esetében fordult elő hasonló eset (az 1987. november 4-én kelt levélre válaszul az Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség a foglalkoztatott személyek közül két hálózati személyt javasolt a munkára, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság és a BM III/III Főcsoportfőnökség állományából):

Homoszexualitás: az állambiztonsági szervek egyházak elleni támadásának kulcsszava

A Kádár-korszak elején még éltek az ötvenes években bejáratott reflexek a „klerikális reakció” megregulázására. Az állambiztonsági szervek már 1957-ben kezdtek anyagokat gyűjteni egyházi kezdeményezésekről, ifjúsági szervezetekről, egyházi személyekről a Fekete Hollók fedőnevű akcióban. Ebből keletkezett a hatvanas évek eleji egyházellenes intézkedések, perek sora, amelyek során a homoszexualitás is előkerült.

A hatvanas évek elején államellenes összeesküvés gyanújába próbáltak keverni egyházi személyeket is – vélt vagy valós homoszexualitásukat is belekeverve. Kállai Gyula akkori miniszterelnök-helyettes 1961-ben egy, az egyházi vezetőket vendégül látó fogadáson kijelentette, hogy „a homoszexuális és államellenes bűncselekmények sem függetlenek teljesen egymástól‚ mert az erkölcstelenségbe való belesodródás út az államellenes összeesküvés felé.” Egyedül Schwarz Eggenhofer Artúr, az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzója jegyezte meg: „a szexuális betegségek és a politikai ügyek között többnyire nincs semmi kapcsolat.”

1960-ban került rendőrkézre egy ötvenes éveiben járó plébános, akit természet elleni fajtalanság miatt ítéltek el, az egész vizsgálatot manipulálták, csak a kiskorúak elleni fajtalankodásért szabtak ki rá büntetést, az egyházi személyekkel folytatott homoszexuális viszonyait igyekeztek felhasználni arra, hogy egyházi személyeket és az egész katolikus egyházat kompromittálhassák. 

Nemcsak a ferde hajlamú férfiakra fordított figyelmet a titkosszolgálat. A hatvanas évek közepén az Apostolok fedőnevű akció során egy domonkosrendi szerzetesnő által vezetett, fiatal nőkből álló egyházi csoport működését próbálta az állambiztonság ellehetetleníteni azzal, hogy a csoport tagjai szüleinek névtelen leveleket írtak, amelyekben leszbikussággal vádolták meg a szerzetesnőt.

Homoszexualitás a médiában, irodalomban és a színházban

A nyolcvanas évek elején a Magyar Televízió hírhedt bűnügyi magazinja, a Kék fény – és más sajtótermék is – beszámolt egy bandáról, akik nyilvános illemhelyekre jártak (főként az akkori Felszabadulás térre), ahol homokosokkal ismerkedtek, majd, elcsalván, kirabolták és bántalmazták őket. A bandatagok sok év fegyházbüntetést kaptak (a vezérük 11 évet). A hetvenes-nyolcvanas években a ferde hajlamúak többnyire negatív összefüggésben jelentek meg a lapokban: gyilkosság áldozataiként vagy gyermekmolesztálókként.

1990 előtt a homoszexualitásról a médiában alig lehetett hallani. Ha igen, akkor is többnyire értelmiségi rétegműsorokban (pl. a Magyar Rádió Bagoly című műsorában), jellemzően a késő esti műsorsávban. A Magyar Rádió Halló, itt vagyok? című műsorában Szilágyi János beszélgetett a hozzá forduló hallgatókkal, többek között homokosokkal is.

A rangos szépirodalom tekintetében a Kádár-rendszer kultúrpolitikája "büszkélkedhet" azzal, hogy a legfontosabb "LMBTQI-műveket" lefordították magyar nyelvre és kiadták azokat. Csak néhány példa: Roger Peyrefitte: Különleges barátságok; Stefan Zweig: Érzések zűrzavara; James Baldwin: Giovanni szobája; Per Olov Enquist: A tribádok éjszakája; Christopher Isherwood: Isten veled, Berlin!; J. D. Salinger: Zabhegyező; Thomas Mann: Halál Velencében; Panait Istrati: Kyra Kyralina; Robert Musil: Törless iskolaévei.

A televízióban bemutatott filmekben, tévéjátékokban, tévéműsorokban, valamint a moziforgalmazásban is előfordult a téma.
Sőt, találkozhattunk vele az opera és a színház világában is. A színházak a Kádár-rendszerben bátrabban mutattak be nyugat-európai vagy amerikai modern színdarabokat  (Tennessee Williams, Arthur Miller, Edward Albee, Jean Cocteau, W. Somerset Maugham, Frank Wedekind stb.).

Nemzetközi Melegszervezet konferenciája Magyarországon

A kelet-európai csoportosulások támogatására a Nemzetközi Melegszervezet (IGA, 1987-től ILGA) 1982-ben létrehozta a Kelet-Európai Információs Központot (Eastern Europe Information Pool – EEIP). Az Andrzej Selerowicz lengyel aktivista vezetésével Bécsben, a Bécsi Homoszexuális Kezdeményezés (HOSI Wien) égisze alatt működő szervezeti egység információkat gyűjtött a kelet-európai blokk, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és Albánia homoszexuális közösségeiről, mozgalmairól, valamint 1989-ig bezárólag a HOSI éves jelentéseket is kiadott a homoszexuálisok helyzetéről az egyes országokban.

1987 novemberében az EEIP és a HOSI kezdeményezésére szerveződött a régió ferde hajlamú csoportjainak első nem hivatalos találkozója Budapesten, a Homeros szervezésében, amelyen körülbelül harminc magyar, jugoszláv, csehszlovák, kelet-német és lengyel aktivista vett részt, valamint az ILGA és Norvégia meghívott vendégei. A beszélgetések főként a homoszexuálisok életkörülményeiről és a HIV/AIDS helyzetről szóltak ezekben az országokban, valamint a jövőbeni  együttműködési lehetőségekről.

Természetesen nem mindenkinek tetszett az új egyesület alakulása. Ahogyan erről Szendi József veszprémi megyéspüspök 1988 tavaszán, Grósz Károly miniszterelnökhöz írt levelében – amelyben az állam és egyház viszonyának újragondolását, és egyházi csoportok, kezdeményezések stb. engedélyezésének szükségességét veti fel, „ha ma, hazánkban lehetőség van arra, hogy akár a homoszexuálisok egyesületi engedélyért folyamodjanak, természetellenes hajlamaik csoportos kiélésére”.

A nyolcvanas évek vége felé közeledő Magyarország a gazdasági és politikai rendszerváltással volt elfoglalva. A Demokratikus Ellenzék szamizdat lapja, a Beszélő 1987. júniusi különszámában jelent meg a Társadalmi szerződés – A politikai kibontakozás feltételei című dokumentum, amelyben jogi védelmet követeltek a szociális kisebbségeknek, nevesítve „az AIDS-fertőzésnek az átlagnál jobban kitett homoszexuális férfiak”-at.

1990-ben a vörös csillag váratlanul lehanyatlott hazánk egéről. 30 évvel a rendszerváltás után ideje lenne, hogy a szivárvány is eltűnjön végre!

Tóth Máté
történész

(Kuruc.info)

Szakirodalom: