Életem leglehangolóbb premierjén vettem részt a kassai Thália Színházban. Az sem vigasztalt, hogy nem kellett keresztülutaznom miatta az országot és ünneplőbe öltöznöm, hanem otthon, kinyúlt melegítőben tekinthettem meg.
Pedig akik ismernek, tudják rólam, mennyit szoktam morogni, és milyen szenvedő arccal szállok fel a Pozsony–Kassa gyorsvonatra.
Erre az előadásra azonban biciklivel is eltekertem volna, mert egy formabontó, rendkívül szellemesen megírt, közönségfelrázó, egyszerre szívszorító és szórakoztató darabot állított színpadra egy fiatal hazai rendező. Annak idején, bő tíz éve az egész magyar szakma elismerően csettintett Darvas Benedek és Pintér Béla Parasztoperájának érkezésekor, és a pesti közönség is imádta – hónapokon át nem lehetett jegyet kapni rá.
A Tháliában múlt év áprilisában lett volna a bemutató. Sokáig úgy tűnt, sikerül megvalósítani, aztán a járvány elsöpörte ezt is, ahogy oly sok mindent. Ősszel ismét nekigyürkőztek a próbáknak, először online premiert tervezve rögzítették az előadást, aztán mégsem mutatták be a felvételt, mert a helyzet javulni látszott, korlátozott számban már beengedhettek közönséget. Ezért december 10-re igazi bemutatót hirdettek. Előző nap épp a cipőmet suvickoltam, amikor jött a hír, hogy a színházban is felütötte a fejét a koronavírus, ezért elmarad a bemutató, sőt, az összes decemberre tervezett előadás.
Nem magamat sajnáltam, hanem a színészeket, akik rengeteget dolgoztak (a Parasztopera tele van tánccal, énekkel, ráadásul élő zenekar szerepel a színpadon, amire nem is emlékszem, mikor volt példa legutóbb Kassán). És a rendezőt is sajnáltam, akinek ez lett volna a belépője a kőszínházi világba. És mindenkit mást, a szervezőket, világosítókat, jelmezkészítőket, de még a ruhatárosokat is.
Eltelt egy újabb hónap, a járványhelyzet semmi jót nem ígér, úgyhogy múlt csütörtökön és vasárnap leadták a bérletes nézőknek az ősszel rögzített előadást. Összekötöttem hát a laptopot a tévével, hogy legalább ne monitoron kelljen néznem, és teleraktam a kisasztalt rágcsálnivalóval, hogy legalább hadd csináljak közben olyasmit, amit színházban nem lehet.
Nos, a végére alig fogyott a nasiból, mert elfeledkeztem róla. Ez volt ugyanis a legjobb dolog, amit az utóbbi években láttam a kassai társulattól. Remek egyéni teljesítmények, kifogástalan összjáték, szellemes rendezés, kiváló zenekar. Csak a közönség hiányzott, de az nagyon. A darab tele van poénokkal, amelyeken senki sem nevetett. Úgy puffantak el a levegőben, mint apró petárdák a látványos tűzijáték helyett. És a végén elmaradt a meghajlás, mert hiszen kinek, minek. Az üres nézőtérnek? Ugyan már!
És még valami: nagyon egyedül éreztem magam. Szeretem figyelni a közönség reakcióit, a mögöttem ülők suttogó eszmecseréjét, potméterrel mérem a tapsot a végén, kifelé menet pedig duplán hegyezem a fülem, mert a nézők véleménye legalább annyira érdekel, mint a kritikusoké. Szeretek még egy kicsit elidőzni az előtérben a többiekkel, mert hiszen közösen láttunk valamit, amit feltétlenül meg kell vitatni.
Pont ezek az apróságok teszik a színházat színházzá, ezek különböztetik meg a tévéjátéktól. Vasárnap egy remek tévéjátékot láttam. Nézzék meg önök is, ha majd ismét leadják a színház YouTube-csatornáján. De bár sosem láttam volna így! Bár utazhattam volna miatta 900 kilométert!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
