Hiába a szinte páratlan változatosság, a zenekarokat mintha klónozták volna, és a közönség is egyre homogénebb. A csütörtöki nap tanulsága, hogy bár a Sziget elmossa a különbségeket, mégsem lehet haragudni rá.
Ha valaki látta a legújabb, Tom Hardy-féle Mad Max filmet, és emlékszik a gigantikus porvihar jelenetre, könnyen maga elé képzelheti, mi zajlott a Sziget nagyszínpada előtt csütörtökön. Nem véletlenül szaporodtak el a pormaszkok, az arc elé kötött pólók és a begyulladt szemek. Ahogy a lemenő nap fénye szétterült a diszkrét öntözőrendszer vízével elvegyülő porfüggönyön, apokaliptikus hangulatot árasztott.
Tökéletes háttér a Foals angol indie, alternatív rock elszállós dalaihoz. Ezen a koncerten döbbentem rá először, hogy mi nem hagyott addig nyugodni a fesztivál nagy sztárjainak fellépésein: néhány kivételtől eltekintve ezek a zenék egy autós utazás vagy egy parti alkalmával tökéletesek, de önmagukban, főműsorként nagyon kevésnek tűnnek. Háttérzenék, semmi több.
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
És ez nem minőségi kérdés, hiszen például a Foals is ír jó dalokat, ez inkább a közönség igényeit jelzi: elszállni vagy bulizni lehessen rá, de különösebben ne érintsen meg. Ez okozhatja, hogy a sokszor hangoztatott sokszínűség ellenére évről évre egyre kisebb a különbség a fellépők között. Tekintettel egyaránt a látványra, a hozzáállásra, az üzenetre és a hatásra. És ezzel párhuzamosan a közönség is egyre inkább homogén masszává válik.
Négy nap por, zaj és a mobil vécék átható szaga után az ember könnyedén szűk látókörűvé válik, hát legyen: a mindent átható szabadság és sokszínűség, úgy tűnik, mindennél jobban uniformizálja a fesztiválozókat. Hol vannak már a tarajos punkok, a diszkósok, a marcona metálosok, a hippik? Ha fel is tűnik egy-egy, az is csupán attrakció, nem életvitel. A szórakoztatás mára elmosta a különbségeket.
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
Ennek ellenére nem lehet nem szeretni a Szigetet. A belépéskor egy rockzenekar fogadja az embert, úgy röfögnek a gitárok, mint egy kétmázsás zsírsertés, néhány lépéssel arrébb egy angyali hárfaművész játszik, mellette Frenák Pál táncosaira gyűlik a tömeg (alig lehet beférni a sátorba), megint arrébb egy finn és benini muzsikusokból álló zenekar táncoltatja meg a közönséget, mindeközben a Hungarikum faluban magyar népzenére ropják a fiatalok. A múzeumi és a művészeti negyedekben is rengeteg az ember, és akik ellátogatnak ezekre a helyszínekre, valóban nyitottak a kultúrára.
Ez a Sziget gyönyörű ellentmondása. Amit, ha elfogadunk, akkor még az olyan jelentés nélküli popsztárokra is remekül szórakozhatunk, mint a nagyszínpad csütörtök esti sztárja, Ellie Goulding. Persze a fő műsoridő és helyszín nem esztétikai kategória. Bizonyítja ezt, hogy a világzenei színpad aznapi felhozatala simán lenyomta hangulatban a nagyszínpadot Roy Pacival, a LaBrassBandával és a Taraf de Haidouksszal. De az A38 színpadon fellépő belga Balthazar is nagyot ment csütörtök este. Ahogy a háttérzenéből is kiszűrődnek néha emlékezetes dallamok.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
