Szex állatokkal, halottakkal, gyerekekkel: a deviánslobbi a várt irányba halad (II. rész, 18+)

Első rész: Szex állatokkal, halottakkal, gyerekekkel: a deviánslobbi a várt irányba halad (I. rész, 18+)

A gyerekekkel való fajtalankodás társadalmi elfogadtatásának célja nem mai jelenség – sőt, pár évtizede nagyobb hévvel zajlott mindez a homoszexuális mozgalmak és szervezetek sorra elért sikerein felbuzdulva, főleg mivel a ferde hajlamú férfiak és pedofilok között jelentős az átfedés (mint alább is látjuk majd). Pár éve írtam már például az ún. európai ’68-asok pedofil napközis programjáról, de ott volt például az akkori német kormány által is támogatott progresszív kísérlet, aminek keretében elhanyagolt gyerekeket helyeztek el konkrét pedofilok által üzemeltetett árvaházakban. (A folyamat szakértője és vezetője a homoszexuális Helmut Kentler volt.)

Bár mindez nem új, az elmúlt években újabb lökettel lendült be a gyerekek szexualizálásának normalizálása (feltehetően a „transzgyerekek” médiabeli pozitív ábrázolásának hatására), s így a szexuális devianciák elfogadtatása, amint arra részletesebben rámutattam egy éve James Cantor klinikai pszichológus kapcsán. Ennek az újabb hullámnak a részét képezi Joseph Fischel Yale-docens is pár társával.

Fischel könyvének ismertetését folytatva megállapítható, hogy bizonyos más témák esetében nem annyira nyílt és világos a docens állásfoglalása, mint a transzszexuálisok megtévesztéshez való joga kapcsán, amit az első részben láthattunk. Jellemző módszertanára, hogy nem mindig foglal el egyértelmű álláspontot, sokkal inkább az adott esemény (például az állatokkal vagy halottakkal folytatott szexuális aktus) ellenében felhozott jogi és egyéb érveket igyekszik nevetségessé tenni, félrebeszéléssel összekuszálni mindazt olyan szintre, ahol már az olvasó szerint értelmetlen vagy etikátlan az adott dolgot ellenezni. Az állatokkal folytatott fajtalankodás kapcsán ez jól megfigyelhető. Nem írja, hogy „ez rendben van”, de az ellenérveket támadja, így az olvasó előtt nyitva marad az ajtó, anélkül, hogy a szerző azt mondaná neki, menjen be rajta.

Állatok és szemantika

Fischel szerint „ha törvényen kívülre helyezzük az állatokkal folytatott szexet, jobb lesz, ha minden más olyan mezőgazdasági és állattenyésztési szokást is illegálissá teszünk, ami állatok szenvedését okozza (és miért nem tekintjük a lovak herélését szexuális bántalmazásnak, ha az általuk történő nemi behatolást annak tartjuk?)” (Joseph J. Fischel: Screw Consent: A Better Politics of Sexual Justice, 2019, 29. o.). Miért tekintünk nem szexuális bántalmazást nem szexuális bántalmazásnak, ha szexuális aktust szexuális aktusnak tekintünk – ez a körkörös érvelés a talmudi szócséplés jellemzője. Természetesen a lovak herélésének jó okai vannak: az állat higgadtabb, tanulékonyabb, kevésbé agresszív és kevésbé veszélyes lesz, ahogy eugenikai szempontból is tanácsos a szaporodásra nem valókat kiiktatni a génállományból. Kasztrálás nélkül mára már ki tudja, milyen borzalmas állapotban lenne az átlagos ló. De Fischel célja itt a porhintés, az egyenlőségjel manipulatív, öncélú használata.

Másik hasonló érve a következő: „Ha az állatok bele nem egyezése etikailag releváns lenne, akkor sokkal inkább kéne aggódjunk a fajok közti szex helyett, például, a tömeges húsfogyasztás, az ipari állattenyésztés és a halászati ipar miatt. És ha a »fajok közti szexuális bántalmazás« bármilyen értelemmel is rendelkezik, akkor az nem egy lóra vonatkozna, ami egy férfit hág meg, hanem arra, amikor férfiak és nők elkábítják a lovat, és eltávolítják annak heréit” (I.m., 118. o.). Hogy az ipari állattenyésztéssel gondok vannak, lényegtelen a szexualitás tekintetében, ahogy az sem világos, miért következne a húsevésből a fajtalankodó aberrációk normalizálása.

Fischel egyik hivatkozási pontja itt Peter Singer, egy ausztráliai zsidó erkölcsfilozófus és professzor a Princeton Egyetemről és a Melbourne-i Egyetemről. Egyik esszéjében ő már 20 éve hirdette, hogy az állatokkal való szexet el kéne fogadni (Singer, 2001). Singer szerint:

Nekik is van nemi szervük, hát miért ne lenne elfogadott a degenerált aktus? Logikus érvelés az erkölcsfilozófustól. (Ellenérvekért lásd Piers Beirne, a jogi tanulmányok és szociológia professzorától: Beirne 1997; 2001, aki rámutat: a múltban gyakran a peccatio contra naturam [bűntény a természet ellen] volt az emberek véleménye minderről.)

„Ugyanannyira morálisan kifogásolható a bestiális [állatokkal folytatott] szex, mint a[z állati húst tartalmazó] vacsora?” – teszi fel a talmudi kérdést a szerző (I.m., 120. o.). Ezen deviáns keretek között gondolhatja csak valaki, hogy a következő fischeli érvelés meggyőző: „Undorodunk attól az embertől, aki szexel egy döglött csirkével; de nem kellene többeknek morálisan undorodnia inkább attól, hogy megöltük azt a csirkét? Az undorító emberek, ezek szerint, felháborítóbbak, mint a szenvedő állatok.” (I.m., 122. o.) Mivel az ember evolúciósan egy húsevő lény, így természetesen a csirkét meg kell ölnünk ahhoz, hogy megegyük, de a csirkével – se döglötten, se élve – nem folytatunk szexuális aktust: mert emberként döglött csirkékkel nem szexelünk. (Mindezt ezek szerint el kell magyarázni az okoskodó teoristának.) Emberként evolúciósan semmilyen oka nem volt (és nem lenne) az állatokkal való fajtalankodásnak (sőt, betegségek, kockázatok terén akár még káros is lehet, mint azt annak az ún. Mr. Handsnek a példája is mutatja, aki egy lovat vett rá arra, hogy vele az anális aktust folytasson, amibe a homoszexuális zoofil degenerált aztán belehalt az ebből eredő belső sérülései miatt.)

Holttestek és cinizmus

Fischel ezután áttért a holttestekkel folytatott szexuális aktusokra: itt a beleegyezés valóban nem lehet mérvadó. Érvelésének alapjául egy eset szolgál, amiben három fiatalember kiásott egy frissen eltemetett lányt, hogy azzal fajtalankodjanak. Szerinte „ha az áldozat vitathatatlanul halott, akkor ő – helyesbben az – nem lehet szexuálisan bántalmazva, mert a szexuális bántalmazás személyekkel történik (és talán egyéb öntudatos lényekkel).” (I.m., 125. o.) Hogy az elhunytat embernek – emberi halottnak – tekintjük, nem tárgynak, s így kijár neki az emberi méltóság „utolsó útján”, avagy „végső nyughelyén” is, talán érthetetlen koncepció a zsidónak (holokausztemlékműek kapcsán talán máshogy vélekedne), de az emberiség történelme folyamán ez a halottainkkal kapcsolatos kegyelet sok kultúrában kirajzolódik.

Fischel ugyanakkor joggal kritizálja azon törvénykezést, ami a beleegyezésre (illetve annak hiányára) helyezi a hangsúlyt holttestek kapcsán is, de ezzel együtt minden ellenérvet kigúnyol, majd nyitva hagyja azt a bizonyos ajtót mindenféle saját ellenérv felvetése nélkül. Még más ellenérveket felvonultatókat se idéz: a fentebb említett Piers Beirne több írásából mindössze egyre van hivatkozás, és az sincs érdemben bemutatva, így itt már a transzszexuálisok kapcsán is látott szelektív módszer látható ismét, ami egy könyvet író docens esetében rendkívül felszínes munka. A gúnyolódás viszont könnyebb:

Majd zárásul megjegyzi, hogy mivel a holttestek nem éreznek, így „ha valami rossz van abban, hogy péniszt helyezünk emberi maradványokba, az nem az, hogy a tetem szenvedne tőle” (uo.). Nem derül ki, mi is a baj a halottakkal való fajtalankodásban, csak a gúny marad az olvasó számára, és az, hogy mennyire is nevetséges ellenezni a „tárgyakkal” való „szexet” – mert halott lányunk, anyánk csupán tárggyá válik itt, hasonlóan egy zoknihoz (I.m., 115. o.), akiknek a perverzek általi esetleges meggyalázása a billentyűzeten való gépeléshez hasonlítható a lelketlen degenerált cinikus, hedonista világában.

Gyerekek és kérdőjelek

A gyerekekkel való szexuális aktusok kapcsán hasonlóan óvatos Fischel, nem érvel túl nyomatékosan annak helytelensége mellett (olyan hévvel főleg, ahogy azt tette a transzszexuális perverzek mellett), de azt „kizsákmányolásnak” nevezi (I.m., 129. o.), ám ennek ellenére szerinte „a »gyerek szexuális bántalmazása« nem feltétlenül jelent valódi szexuális bántalmazást” (uo.). Szerinte „a kellemetlen tény az, hogy nincs megbízható magyarázat a felnőtt-gyerek szex rossz mivoltának miértjére” (I.m., 127. o.). Fischel David Finkelhor amerikai szociológus 1979-es eszmefuttatását mutatja be, miszerint a felnőtt-gyerek szex helytelensége nem lehet az amúgy ártatlan gyerek feltételezett kiforratlan szexualizációja, mert a gyerekek szexuálisan kíváncsiak és az ártatlanság egy szociális konstrukció – sőt, a gyerekek megóvása a szextől csak sebezhetőségüket növeli (I.m., 127. o.). Ennek ellenére Finkelhor határozottan elítélte a felnőtt-gyerek szexuális aktust, mert az szerinte (a beleegyezésre nem alkalmas gyerek miatt) elfogadhatatlan. Fischel már egyáltalán nem ennyire egyértelmű, ő csupán annyit hajlandó írni, hogy „a szex felnőttek és fiatal gyerekek között helytelen” (I.m., 25. o.). Itt a hangsúly a „fiatal gyerek”-en van, mert valamiért nem alapvetően „gyerek”-et írt a teorista, és nem határozta meg, mi szerinte a „fiatal” – 5 éves? 10? 11 már talán nem „fiatal gyerek”, így nem helytelen a szexuális aktus velük? A kiskapu nyitva marad, az olvasó azzal ér a fejezet végére, hogy nem tudja mi a baj a felnőtt-gyerek szexuális aktussal, azon túl, hogy kizsákmányolás, de nem feltétlenül szexuális bántalmazás, és a gyerek amúgy is szexuálisan kíváncsi.

Szakmai felszínességét ismét mutatja, hogy amit Fischel nem tart fontosnak még említeni sem, az a rengeteg tanulmány, mely irodalom bőséges adattal alátámasztva igazolja, hogy a gyerekkori szexuális molesztálás és bántalmazás az élet számos területére van hosszútávú romboló hatással: „Világos, hogy a CSA [gyerekkori szexuális visszaélés] köthető a negatív pszichoszociális és egészségügyi helyzet kockázatához.” (Murray et al., 2015), avagy: „Mára már létezik egy megalapozott ismeretanyag, mely világosan összefüggésbe hozza a gyerekkori szexuális visszaélést a felnőttkori depresszív tünetekkel, szorongásos tünetekkel, szerhasználattal kapcsolatos rendellenességekkel, étkezési rendellenességekkel és poszttraumás stressz zavarral.” (Mullen és Fleming, 1998; lásd még: Davis és Petretic-Jackson, 2000; Ahmad, 2006; Trickett et al., 2013; Easton et al., 2011). Az Amerikai Pszichiátriai Társaság világos állásfoglalása, reagálva egy tanulmányra, ami kollégisták adataira hivatkozva azt állította, hogy nincs káros hatása a felnőtt-gyerek aktusoknak, nyíltan normalizálva a pedofíliát: „A tény az, hogy a pszichológiai irodalom többsége a gyerekkori szexuális visszaélés áldozatokat érintő komoly negatív hatásaira mutat rá. […] Semmilyen felelős mentálhigiénés szervezet, beleértve az Amerikai Pszichiátriai Társaságot, nem helyesli a pedofíliát vagy tagadja annak negatív hatásait a gyerekekre. Bármilyen nyilatkozat, ami mást sugall, a valóság komoly eltorzítása” (APA, 1999). (Az efféle tanulmányokban természetesen nem csak a nemi erőszak, de bármilyen felnőtt-gyerek szexuális kontaktus értendő.) A szakértő Fischelt mindez nem érdekli (manipulatívan tálalt transzszexuális gyilkossági adatok annál inkább), szerinte „nincs megbízható magyarázat a felnőtt-gyerek szex rossz mivoltának miértjére”.

A „beleegyezés” kérdése mellett eleve ott van az alapvető civilizációs és kulturális alap (amit itt igazolnak a fenti adatok is): azért nem fogadjuk el az állatokkal és holttestekkel, vagy gyerekekkel való szexuális aktust, mert állatokkal, holttestekkel és gyerekekkel a mi civilizációnkban, kultúránkban nem folytatunk szexuális aktust. A mi kultúránkban kasztrálhatunk egy állatot beleegyezése nélkül (aminek mellesleg jó oka is lehet, például a kóbor állatok számának növekedését megelőzendő stb.), de nem élhetjük ki rajta magunkat elborult perverz módjára. Mert a mi világunkban ilyet nem teszünk. Aki ilyet tesz, az a mi mércénkkel egy aberrált perverz. Kultúránk és civilizációnk nem lévén morálisan semleges (ahogy semmilyen közösség sem az, alapvető mérce nélkül ugyanis nincs igazi közösség), mi az ilyen személyt kirekesztjük, az állatot pedig az ilyenektől megvédjük.

A történelem és a „pedofil szörnyeteg”

Évekkel ezelőtt írt könyve helyett érdemes Fischel nemrég leközölt egyik könyvkritikáját szemügyre venni, ami a felnőtt-gyerek szexuális aktust illeti. Nem azért, mert itt már végre az életminőségi kihatásra vonatkozó adatokat is tudomásul veszi, hanem mert itt már bátrabban szimpatizál a felnőtt-gyerek aktusokkal. A szintén zsidó Rachel Hope Cleves amerikai-kanadai professzor 2020-as könyvét ismerteti itt Fischel. Ebben a művében Cleves a középszerű Norman Douglas (1868-1952) brit írót mutatja be nekünk. Jobban mondva, rajta keresztül normalizálja a – természetesen homoszexuális – pedofíliát. Mint Fischel összefoglalja: „Cleves dokumentálja a felnőtt-gyerek szex mindenütt ott lévő mivoltát, annak központi szerepét az irodalomban és oly sok turistaközpontú gazdaságban, illetve azon lehetőségeket és problémákat, amiket az intergenerációs, tranzakciós szex okozott családoknak, házasságoknak és hatóságoknak”. Az „intergenerációs intimitások és találkák” – ahogy Fischel a gyerekek megrontását nevezi, „formálta Douglas szociális világát és annak a szerelemmel, szexualitással, művészettel, kalanddal és hatalommal kapcsolatos koncepcióit.” Ahogy a homoszexuális ferde hajlam „melegség”, a transzvesztitizmus és nemi önképzavar pedig „transzneműség” – a nyelv manipulálása hatásos eszköz. Amint azt a ferde hajlamú aktivista, a Washingtoni Egyetem antropológusa, Gilbert Herdt mondta egy interjúban:

Visszatérve Fischelhez, írásában így áradozik:

„Micsoda megdöbbentő drámája a lelkes beleegyezésnek!” – írja a szégyentelen deviáns Fischel, mintha ezek a nyomorult, szerencsétlen gyerekek holmi romantikus-erotikus hévtől hajtva viselkedtek volna így, és nem azért, mert családjuk éhezett, és így pénzhez jutottak… Szintén árulkodó, ahogy folytatja:

Értsd: a ferde hajlamú pedofilnak hízelgő fiúk valójában nem pozíciójukat akarták megőrizni (avagy talán gyerekként befolyásoltan és alárendeltként viselkedtek egy pénzes és manipulatív perverz hatása alatt), hanem igazából hálásak voltak, és ez a hála csakis tiszta lehetett, nem a perverz által kihasznált nyomor szüleménye. Ezt a vélekedést teszi világosabbá Fischel a rendkívül befolyásos Michel Foucault francia ferde hajlamú filozófusra való hivatkozással is (aki, mellesleg, ázsiai kisfiúkat rontott meg temetőkben – Douglashez hasonlóan külföldre utazva, kihasználva az ottani nyomort), idézve a szintén homoszexuális és kommunista Guy Hocquenghem „queer teoristát”, miszerint „hallgasd meg, mit mond a gyerek, és adj annak hitelességet!”. Így folytatja Fischel:

Majd Fischel még mosdatja a devianciát magát, a „pedofil szörnyeteg” sztereotípiájáról panaszkodva, mondván ez „megtagadja a szexuális moralitás dinamizmusát”, és mint Clevestől idézi, az „eltörli a felnőttek és gyerekek közötti szex [történelmi] gyakoriságát”. A történelemprofesszor Cleves, mint látjuk majd alább is, előszeretettel manipulál ezzel a hamis érvvel: valaminek történelmi léte nem feltétlenül jelenti annak helyességét. Valószínűleg a „szexizmus” vagy „antiszemitizmus” kapcsán ezt az egyszerű elvet nem kéne neki magyarázni, mégis ezzel igyekszik normalizálni itt éppen a pedofíliát. Cleves egy másik érve szerint „történelmileg a hatalmi egyensúlytalanság a férj és feleség között nem volt annyira különböző a felnőtt és gyerek közöttitől; a kulturális felépítése a »pedofil szörnynek« elmossa a szociális kapcsolatok közötti egyenlőtlenségeket is.” Amikor a biológiai valóság és evolúciós hasznosság (esetleg magasztos szakrális elvek) helyett csak az elnyomott és elnyomó kettősségén keresztül szemléli a kultúrmarxista elemző a világot, nem csoda, hogy abszurd logika mentén a nők természetes férjüknek való alárendeltségével normalizálja a gyerekek megrontását is – hogy a gyerekkori szexuális kizsákmányolásnak kimutatható patologikus következményei vannak, ellenben a férj és feleség párosítással (melyből a gyerek és család, majd nemzet ered), már egy szexista, patriarchális és fasiszta gondolkodás, feltehetően.

Cleves tanulmányában az ellenzők érveit nem mutatja be, azoknak jelentőséget nem tulajdonít, szerinte az elmúlt évtizedek pedofilellenes megnyilvánulásai mindössze „morális pánik”-nak nevezhetők. Egyedül némi feministák a családon belüli szexuális kizsákmányolás kapcsán megfogalmazott kritikáját említi (melyben szerintük a baj a „patriarchális erőszak lányok ellen a férfi családtag által”). Írása eleve jellemzően indul Gayle Rubin zsidó leszbikus „teorista” elismerő méltatásával, aki annak idején 1984-ben maga is támogatóan írt a pedofíliáról, azt jósolva, hogy 20 éven belül ez a „morális pánik” eltűnik a pedofília körül. Szerencsére ez még nem történt meg.

A kaliforniai zsidó Andrea Friedman bírósági fogalmazó Törvények, melyek büntetik a természetet, ahelyett, hogy megbirkóznának vele című esszéjében (Friedman, 2013) szintén hasonlóan érvel a pedofília természetessége mellett, talmudi logikával a balkezességhez hasonlítva a deviáns perverziót:

Hogy a „biológiai” mivolta miatt nem lesz „sok köze” a kettőnek egymáshoz, most mellékes, de Friedman célja itt nem a pontosság, hanem a félrebeszélés. Egyrészt, bár a szexuális beállítottság valóban részben veleszületett tulajdonság, de jelentős részben alakul ki – vagy módosul – környezeti hatások miatt is (lásd az általam korábban bemutatott több vonatkozó tanulmányt itt), így a kettő nem összevethető, azon túl, hogy a hasonlat értelmetlen eleve: számos olyan káros és veszélyes dolog alapja lehet (részben) biológiai, amit egy egészséges társadalom nem tűrhet és akár törvényekkel kell visszaszorítson vagy büntessen. Friedmannek ezt úgy látszik el kell magyarázni – de valószínűleg értené ezt ő is, és nem érvelne a törvényi büntetés ellen, ha valaki megölné az anyját, arra hivatkozva, hogy túl magas tesztoszteronszintje miatt volt ennyire agresszív, így ez természetes, veleszületett adottság, „nem tehet róla”. Friedman célja itt nem a humánusság vagy az igazságosság, hanem a manipulatív felforgatása a hagyományos civilizációs alaptételeknek.

Alapok és gyökerek

A pedofília és mindenféle szexuális aberráció normalizálása túlmutat merő homoszexuálisokon: egyesek számára a hedonizmus és deviancia a felszabadulás eszköze – nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is (például az „egyenlőtlenségek” és „rasszizmus” alól is, mint azt Fischel írta). David Paternotte brüsszeli szociológiaprofesszor egyik tanulmányában (Paternotte, 2014) például a zsidó Mieli kapcsán így ír: „Hasonlóan, az olasz teorista Mario Mieli, aki a homoszexuális felszabadítási mozgalom egy másik kulcsfigurája volt, egy specifikus szerepet ruház a szexuális perverziókra, amint »a vágy alapvetően hermafrodita természetének teljes gátlástalanítását és felszabadítását« veszi célba, beleértve a pederasztiát és efebofíliát.” Miután számos homoszexuális szervezetet bemutat, Paternotte megjegyzi: „Amint ebben a rövid összegzésben bemutatásra került, a beleegyezési [jogi] korhatár és a generációk közötti kapcsolatok kétségtelenül részei voltak egyes homoszexuális csoportok irányelveinek…”.

A felszabadulás szinte vallásos jellegű célja azonban az 1960-as évek utáni deviáns polgárjogi mozgalmak és értelmiségiek előtti időbe nyúlik vissza. Mint Paternotte is rámutat: „A szexuális forradalom ihletői, mint [a zsidó] Wilhelm Reich és [a zsidó] Herbert Marcuse is mutatott érdeklődést a kiskorúak szexualitása és a generációk közötti kapcsolatok iránt. […] Marcuse azt állította, hogy a »perverzióknak« speciális szerepe van a kapitalista szexuális elnyomástól a polimorf szexualitás eléréséhez vezető folyamatban. Továbbá, amint arra [Jeffrey] Weeks emlékeztetett, a perverzióknak része volt a pedofília is Marcuse gondolkodásában, és arra úgy tekintett mint »lázadás a szaporodási norma ellen, az Eros egy teljesebb értelmének irányába mutatva, ahol az élet iránti hajtóerőt megtestesíti a test minden lehetőségének a felismerése«”.

Ennek ismeretében rendkívül fontos szétzúzni a fehér emberekre jelentősen ható álmorális narratívát, miszerint a deviáns bomlasztók felemelése és kiszolgálása egyfajta egyenlőségelvű, idealista cél. A „szerelem” és „egyenlőség” jól csengő szavait fegyverként használó bomlasztók ellen az „ez undorító!” nem elégséges érv (bár rövid távú akciókhoz lehet toborzó erő), akkor sem, ha szinte mindenki így gondolja. Fontos a fehér emberek tömegeinek morális alapot adni a deviánsok elleni harchoz – akár bibliai és vallási hivatkozások nélkül is –, rámutatva, hogy mindez hanyatláshoz vezet, és így nem a hanyatlás engedélyezése (esetleg segítése), hanem az egészséges és fennkölt érték megvédése a valóban morális dolog.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info