Legeza Márta a Hagyományok Háza munkatársa, a népművészet ifjú mestere. Olyan ember, akivel találkozva már a megismerkedés pillanatában úgy érezzük, időtlen idők óta ismerjük egymást. Mechwart ligeti lakásában fogad bennünket, amely tele van az alkotásaival: fűzvesszőből font kosarakkal, tálcákkal, tányérokkal, fazekasmunkáival. A teát is a saját maga által készített bögréből kínálja.
– Az egyetemen francia szakon végzett, aztán több évig tanított, s közben elvégezte a néprajz szakot. Mindig megvolt Önben a népművészet iránti érdeklődés, vagy az évek múlásával fokozatosan alakult ki?
– Gyerekkoromban nyaranta nagyon sok időt töltöttünk a nagymamámnál Fábiánházán, egy kis Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban, a román határnál. A nagymama szeretetében cseperedtünk a két testvéremmel. Részt vettem az aratásban és minden olyan tevékenységben, amit egy falusi gyerek megtapasztalhat. Ez biztosan nagy szerepet játszott abban, hogy kíváncsian, érzékenyen fordultam a népi kultúra felé. Regöscserkész-táborba is jártam, ott találkoztunk kézművesmesterekkel, népmesét és népzenét hallgatunk, népzenére mulattunk, népdalokat tanultunk. A népi kultúra szeretete ott ivódott belém. Érettségi után fölvettek az egyetemre, francia szakra, és egy barátnőm javaslatára meghallgattam a néprajz szakon néhány előadást, fölvettem órákat, majd felvételiztem. Így lettem néprajz szakos, miután fél évet Belgiumban töltöttem.
– Milyen szerepe volt a világlátása alakulásában annak, hogy több országban – Belgiumon kívül Dániában, Norvégiában, Franciaországban – is járt?
– Azért mentem külföldre, hogy tanuljak, fejlődjek. Az adott kultúrából és mentalitásból mindenütt magamba szívtam valamit. A norvégoktól például megtanultam, hogy bármennyire szakad is az eső, nincs rossz idő, ők akkor is kimennek a szabadba, értékelik, hogy a természetben lehetnek. A dánokat hihetetlenül boldog népnek láttam. Nyilván megvan ehhez az anyagi biztonságuk is, de nagyon meghitt pillanatokat éltem meg közöttük: egy-egy borozgatós vacsora után az édesanya előveszi a skandináv pulóvert, amit éppen köt, a kislánya meg terítőt horgol. Minőségi időt töltenek együtt a családban, a természetben. Az a család, ahová járok, a műúttól távol él, fák veszik körül a kis birtokukat. A férj és a feleség mindennap elmegy sétálni, délutánonként együtt kávéznak. Rengeteg időt töltenek a kertben, a gazdaságban. Elsősorban persze szakmailag fejlődtem ezeken az utakon.
– Soha nem jutott eszébe az útjai során, hogy végleg letelepedik valahol külföldön?
– Nem, soha. Nagyon hazafias érzelmű vagyok, hogy patetikusan fogalmazzak. Számomra a haza és az otthon Magyarország. Nem tudnám elképzelni az életemet máshol, bármilyen vonzó is az a béke és a szeretetteljes közeg, amit például Dániában tapasztaltam.
– Milyen élmények hatására kezdett el 2011-ben kosarakat fonni?
– Ez hosszú történet. Az életemnek része az önkéntes szolgálat is. Sokat jártam gyermekotthonokba, elsősorban Böjte Csaba testvér otthonaiba Szovátára, Dévára, Tusnádfürdőre, majd egy barátom hívására Zsobokra, a református Bethesda Gyermekotthonba is eljutottam. Tíz éven keresztül évente kétszer-háromszor is vissza-visszatértem ebbe a kis kalotaszegi faluba. Az említett barátom azt mondta, Márti, te a Hagyományok Házában dolgozol, biztosan jól értesz a kézművességhez, a gyermekjátékokhoz. Ekkor döbbentem rá, hogy meg kell szereznem az ehhez szükséges tudást. Elvégeztem a Hagyományok Házában az egyéves népijátszóház-vezetői tanfolyamot, amelyen különböző anyagokkal ismerkednek a hallgatók. Bőröztünk, szőttünk, bútort festettünk, gyékényeztünk, természetes anyagokkal ismerkedtünk, megtanultuk, mi mindent lehet készíteni a gyerekekkel. Volt egy vesszőfonás óránk, amikor vesszőből csináltunk gyermekjátékokat: karikaelkapót, halacskát, szappantartót, pici tárgyakat, majd a szigligeti tanfolyamzáró táborban egy kosarat is megfontunk. Nekem akkor már megvolt a fazekasmesteri végzettségem, de nagy élményt jelentett a kosárfonás megismerése. Megtapasztaltam, hogy
Ha kezdetben a kosarak kicsit rusztikusabb formájúra sikerülnek, nem baj, így is beilleszthetők a lakás tárgyai közé, és kedvesek lehetnek. A 2011-es év valóban fordulópontot jelentett az életemben: ráéreztem a kosárfonás szépségére. Amikor megfontam életem első kosarát, az oktató nagyon megdicsért, és bátorított, hogy kezdjem el a kétéves OKJ-s tanfolyamot, ami szakmát adó képzés. El is végeztem, majd 2016-ban oktatói vizsgát is tettem. Akkor már bennem volt az, hogy komolyan szeretnék foglalkozni a kosárfonással, és megosztani ezt az örömet másokkal.
– Előbb volt tehát fazekasmester, mint kosárfonó. Gyerekkorától szeretett rajzolni, kézműveskedni?
– Inkább azt mondanám, hogy szemlélődő gyerek voltam, akit ha leraktak a búzatábla mellett, órákig jól elvolt a kukoricababájával. Nagyon szerettem a falun töltött nyarakat. Biztos, hogy volt érzékem a formavilág iránt, gyerekként gyakran rajzolgattam lakásalaprajzokat, azt hittem, belsőépítész leszek vagy lakberendező. A köcsögök meg a fazekastárgyak gömbölyded formái is vonzottak, és elképzeltem, milyen jó lehet, ha az ember a saját bögréjéből issza a teáját, a saját tányérkájából reggelizik.
– Mi alapján dönti el, hogy mit fon éppen: tálcát, tányért, tálalót, demizsont vagy valami mást?
– Mivel a Hagyományok Házában dolgozom, nagyon fontos, hogy jól osszam be az időmet. Nagyobb megrendeléseket nemigen szoktam vállalni. Ha megkeresnek barátok, ismerősök, hogy fonjak nekik valamilyen tárgyat, amire szükségük van a lakásban, akkor elkészítem, amit szeretnének. Amikor hazajövök egy-egy külföldi tanulmányútról, mindig kikísérletezem azokat a technikákat, amelyeket kint tanultam. Ehhez is kell idő, hogy a kezemben legyen a tudás, többször lefonjam, gyakoroljam. Amikor a karanténidőszak alatt nem tudtam bejárni a Hagyományok Házába, itthon sok üveget fontam. Nagyon jó érzés volt, olyasmi, mint amikor az ember Jókai-regényeket olvas egymás után, és benne él, elmélyül abban az írói világban. Ugyanez van a fonásnál is: amikor sok-sok üveget fonok, egy idő után már benne élek ebben a tárgytípusban. Egyébként mindig azt készítem, amihez éppen kedvem van, megfonok egymás után több hátikosarat vagy bevásárlókosarat. Szeretek szabadon alkotni.
– Európai útjai során mit tapasztalt, mi a különbség a külföldi, illetve a magyar kosárfonó technika, stílus között?
– A magyar kosárfonás hagyományos, mint ahogyan a lengyel is. Mi hántolt, fűzött, nyers nyírfűzvesszővel dolgozunk, és megvannak azok a formatípusok, amelyeket a hazai kosárfonók fonnak. A kosárfonásnak nincsenek olyan lokális változatai, mint a fazekasságnak. Létezik ugyan például a békési kenyereskosár, de alapvetően egységes képet mutat a magyar anyag. Dániában ír technikát tanultam, katalán feneket, cikcakkberakást, lengyel tálcát, tehát nem mondhatjuk, hogy sajátos dán hagyományt. A franciáknak is vannak a sajátos típusaik, például a périgord kosárfonás, az olaszoknál a mediterrán spiráltechnika. Külföldön sokféle kosárfonási technika létezik, szabadabban kísérleteznek, alkotnak.
Külföldön nincs meg az a forrás, amiből ennyire tudnának táplálkozni. Ebből a szempontból kiváltságos helyzetben vagyunk.
– Fogyatékossággal élőknek is tart kosárfonó-tanfolyamot. Mesélne erről?
– A mának és a jövőnek maradandót adni életünk mély vágya. Amikor elkezdtem fonni, és megtapasztaltam, ez mekkora örömforrás nekem, arra gondoltam, milyen jó lenne ezt másokkal is megismertetni.
Arra hív bennünket, hogy mi is a teremtés részesei legyünk azáltal, hogy közösséget formálunk, családunk lesz, vagy éppen olyan tárgyakat alkotunk, amelyek megérintik az emberek lelkét. Mindezeken keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz, szebbé tehetjük a világot.
Amikor a mestereimtől tanultam, hálát éreztem irántuk, hogy megosztják velem a hatalmas tudásukat. Általuk kapaszkodunk a múlthoz, és jövőt formálunk azzal, hogy átadjuk ezt a tudást másoknak. Óriási élmény egyénileg alkotni, de még nagyobb közösségben. Amikor tízen együtt vagyunk, fonunk és közben beszélgetünk, lehetőség nyílik arra, hogy megosszuk egymással az örömeinket, a bánatainkat.
A „Kisléptékű partnerségek” projekt keretében fogyatékossággal élő felnőttekkel foglalkozó szervezeteknek kínálunk kosárfonó műhelymunkákat egy éven keresztül, havonta több alkalommal, egy dán és egy norvég partnerrel, akiket már jól ismerünk. Egy tenyeresdi, ciróka-maróka játékot is beépítettem ezekbe a foglalkozásokba, hasonlót ahhoz, mint amit az édesanyák is játszanak a kisgyermekekkel. A játék mondókája így hangzik: „Szúrom, vágom, könyökölöm, pacsit adok, megpuszilom.” Erről videó is készült. A hozzánk járó fogyatékossággal élő emberek tiszta szívűek, mindent megköszönnek, mindenért hálásak, megdicsérik egymást. Én is sokat tanulok tőlük. Ez a szociális érzékenység a húgomban is megvan, aki egy évet töltött Spanyolországban, az Európai Önkéntes Szolgálat révén. Fogyatékossággal élő felnőttekkel foglalkozó szervezetnél dolgozott, és úgy érzi, az volt eddigi élete legszebb éve.
– Az Önre és a húgára is jellemző nagyfokú szociális érzékenység abból is fakadhat, hogy édesapjuk görögkatolikus lelkész?
– Amint említettem, hárman vagyunk testvérek, a húgom mellett van egy bátyánk is, aki orvos. Belenőttünk abba, hogy pap gyerekei vagyunk, s ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Az örömök és a bánatok is elsőként találtak meg minket. Ha a hívők életében valami tragédia történt, a szüleinket hívták elsőként. Apukám is komoly betegségeken ment keresztül. A hitbe kapaszkodtunk, és csodával határos módon meggyógyult, a Jóisten megsegített minket. Az, hogy gyerekként korán találkoztunk a szenvedéssel, érzékenyebbé tett bennünket mások szenvedései iránt.
Vannak időszakok, amikor nehezebb hinni, máskor viszont bizakodóan látja az ember az életét, és biztos abban, hogy minden nehézségből valami jó fakad. A fonás is állandó tanulási folyamat, ahogyan az egész életünk is az. Megtanuljuk, mi működik, mi nem, kísérletezünk, próbálkozunk, vannak jó és rossz megoldásaink, válaszkísérleteink. Ezt vállalni kell, hiszen elesni, tévedni emberi dolog. Csak az a kérdés, hogyan fordíthatjuk a javunkra és a jellemünk csiszolására ezeket a helyzeteket.
– Mi a véleménye arról, hogy egyesek szerint a népművészet már a múlt része, és nem egyenrangú az úgynevezett elitkultúrával?
– Andrásfalvy Bertalan (Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere – B. D.) mondta, hogy
Mint minden művészetre, a népművészetre is igaz, hogy nem öncélú, magamutogató, hanem az ember lelkéből fakadó vágy megnyilvánulásaként jön létre, egy bensőséges kifejezésmód. Az igazi művészek azok, akik belülről alkotnak, és próbálják megérinteni a másik ember lelkét. A népművészetünk elapadhatatlan forrás, belőle táplálkozunk, de megvan a szabadságunk is az alkotásban. Ez a régi világban is így volt. A faluközösség „cenzúrázta” a tárgyi alkotásokat, a folklórjelenségeket. A megalkotott tárgy, dal, tánclépés csak akkor épülhetett be a népművészetbe, ha a közösség elfogadta. A közelmúltban megnéztem Pécsett Andrásfalvy Berci bácsi életmű-kiállítását, amelyen megosztotta a jelenlévőkkel egy gyönyörű gondolatát: „Az embernek tudatosan vállalnia kell, hogy milyen formában akar ember lenni. Ez a világ gazdagodásához szükséges. Annak tudatában, hogy nem vagyunk tökéletesek, ez a legtökéletesebb vállalás.” Teljesen azonosulni tudok ezzel a gondolattal, amely nagyon szépen kifejezi, hogy
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 13-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
