Abban a régi világban még a szenvedély is szemérmesebb volt. Nem mutogatta magát, nem volt hivalkodó, elbújt a kíváncsi szemek elől. A szeretet is csendesebben élt, egész életre szólóan, ám a harag is tartós volt, ha már megvetette a lábát, nem adta meg magát egykönnyen, legalább is ezt mesélték az öregek. Mi, gyerekek meg ámulattal hallgattuk az életmeséket: szerelmekről, szenvedésekről, muszáj döntésekről, testvérháborúkról és persze a háborúk borzalmairól. Gyerekfejjel eszünkbe se jutott, hogy egyszer majd ezek a történetek lesznek a kincsei a képzelt családi emlékkönyvnek.
Csak az idő képes legyőzni az emlékezetet, így aztán három-négy emberöltő során a históriák néha megszelídültek, vagy éppen új életre keltek, s voltak, amelyek feledésbe merültek. Az örökhagyók jussa sincs már meg, mindössze néhány kép őrzi a múltat, azok legalább nem változnak.
Ebédlőnk falán sok kifakult, megsárgult fotográfia mesél az öregekről, egy évszázad távlatából. Van, aki Gömör szegény szegletéből palóc bátorsággal Amerikáig futott a szerencséje után, hogy aztán a honvágya mégis csak hazahozza.
Van, akit a rövidnek hazudott nagy háború hajtott Galíciáig, megint másokat Doberdóig tereltek, hogy megtapasztalják, a rettenetnek nincs felsőfoka, az mindig tovább fokozható.
A sok kép közül kivillan anyai dédapám és családja. Dédapám szigorú pillantása keményszívű férfit sejtet, na hiszen, módos gazdaként is próbálgatta az élet az erejét és a türelmét, a háború a lábát vette el, a háború utáni járvány a gyermekét. Így is két fiút és két lányt neveltek fel.
Micsoda esemény lehetett a boldog békebeli időkben, amikor a világ végén megjelent Brunhuber úr, a híres pesti fotográfus a Corvin tér 5-ből, hogy megörökítse azokat, akik erre a furcsa hóbortos dologra szánnak pénzt. Kicsik és nagyok néznek elégedetten Brunhuber Géza csodamasinájába, nem is sejtik, rövidesen a világ kifordul a sarkából, hogy aztán a háború után a jó magyar világot a cudar csehszlovák valóság váltsa fel, ahol a hitványság lesz a politikai kurzus. Apó nem is bírta sokáig, a földek elrablását, a jogtalanság törvényesítését már nem kellett végignéznie, félszáz évet sem kapott a mindenhatótól.
Egy másik képen nagyszüleim néznek farkasszemet a fényképezőgéppel. Mama mondhatni az úri sikket követte, nagyapának bakaruhából szabták a divatot.
Láthatóan boldogok, pedig a második világháború bombái már ott röpködnek a fejük felett. Nagyapa hamar rá is unt, hogy orosz földön védje a magyar hazát. A háború végét már otthon, bujdokolva várta ki, s nem gondolta, hogy a rosszat rosszabb váltja. De azt is túlélték, mint annyian. Gondolták, ha nem beszélnek róla, előbb-utóbb csak elfelejtik a gonosz tobzódását. De sose feledték, a keserűség velük maradt.
Nekünk gyerekeknek meg ők jelentették a szigor nélküli szeretetet, a boldog szabadságot, főleg szünidőben. Ha jól belegondolok, a legnagyobb esemény a fagyis kocsi csütörtöki érkezése volt, mi mégis annyi izgalommal éltük meg ezeket a heteket. Mama és nagyapa soha nem veszekedett, legfeljebb zsörtölődtek, morogtak, a világra, magukra, egymásra. És mennyivel jobb volt az, mint a nagy csönd, ami mama halálával beköszöntött. Nagyapa soha többé nem mosolygott, a nagyhangú családi összejövetelek is elmaradtak.
Nekünk meg már csak a temető jut, több sírunk van a gyönyörű 800 éves almágyi templom tövében, mint ahány ház, ahová még messziről jött rokonként bekopogtathatnánk.
A következő kép már színes, alig néhány hónapja készült. Rajta szüleink hajolnak össze, maguk sem hiszik, hogy éppen hatvan éve, ugyanígy egymáshoz simulva készült az esküvői képük. A házi versenyben rekordtartók lettek, a családban senkinek nem mértek ennyi közös évet. A szelíd mosoly nem sokat változott hatvan év alatt, csak a ráncok mesélnek az elmúlt időkről, amiben volt sok öröm és bánat is, csak egy nem volt, az összetartozásnak kétsége. A mozdulatok már tétovák, a gondolatok is lomhábbak lettek, a kór nem engedi feledtetni az évek múlását. Ők azonban tervezgetnek, még ha a szándékuk több is, mint az erejük, és örülnek nekünk, két unokájuknak, főleg, hogy a távolság fukar kezekkel méri a legdrágábbat, az együtt töltött időt.
Ülünk a terített karácsonyi asztalnál, ismét együtt az egész család. A történetek kifogyhatatlanok, szólnak a máról, a régi világról, születésről és elmúlásról, bánatról és szeretetről… Az életről, mindarról, ami számunkra a családi örökkévalóság.
Megjelent a Magyar7 hetilap ünnepi számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
