Lakatos Róbert brácsaművész, zeneszerző, a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ igazgatója idén novemberben ünnepelte 50. születésnapját. Az idén tizenkettedik alkalommal megrendezett Fonográf Fesztivál Lakatos Róbert jubileumi koncertjével zárult. Ennek apropóján kérdeztük az előadóművészt arról, miként tekint vissza élete alakulására, mennyire látja pozitívan a minőségi kultúra jövőjét, mit tett mérlegre az elmúlt ötven évből és milyen tervekkel lépi át ezt a küszöböt.
Kezdjük egy tapintatos kérdéssel. Ötven, megijeszt ez a szám?
Nem, egyáltalán. Sose foglalkoztam a korommal. Én most is kis tizenöt éves gyereknek érzem magam lelkileg. Talán kicsit komolyodtam, tapasztaltam. Sokat jártam a világot, ezért átlátom, miként működik, de a lelkem nem változott. Hiszek abban, hogy az ember azt kapja vissza, amit kifele sugároz. Ha pozitív lelkű, fiatalos, tettrekész, akkor boldog ember, és azt bizony nagyon látni.
Főleg, ha ezt a környezete is visszaigazolja!
Abszolút. Az a legnagyobb visszaigazolás, amikor valamit csinálsz, és látod, hogy az emberek befogadják. Nem is kell ahhoz feltétlenül a színpadon állni. Amikor itt a VMK-ban valaminek nagy erővel nekiindulunk és sikerül, az hatalmas energiát ad mindegyikünknek. Főleg az, hogy együtt vittük véghez. Valakiben fellobbant a láng és tovább adta azt.
Ilyen kerek évfordulókon azt mondják, számvetést készít az ember. Te mit tettél a mérleg két serpenyőjébe?
Szerencsés csillagzat alatt születtem. Azok a találkozások, amik az életemet végigkísérik, mind valahova vezettek. Sokáig úgy éltem, hogy amihez hozzányúltam, minden sikerült. Amikor azonban először egy nagyon fontos dolog nem jött össze, meginogtam, az első pillanatban csalódott voltam, de két nap múlva azt mondtam, hogy túl kell élnem és tovább kell lépnem. Ez az én pozitív tulajdonságom, hogy nem nézek hátra, hanem előre. Persze, le kell vonni a tanulságokat, de én nem bánkódom sokáig. Mindig próbálom a kudarcot is a javamra fordítani, ami építhet. A legfontosabb, hogy csodálatos emberekkel találkoztam, óriási baráti köröm van. Minden korszakomból maradt velem jó pár ember, a népzenész, a főiskolai korszakom, a komolyzenei társaság, a nagy művészekkel való találkozás is rengeteget adott, és úgy gondolom, hogy nincs még vége. Bár, már biztos a lemez B oldalát koptatom, de még nincs vége.
Ezek olyan barátságok, hogy akár éjjel is felhívhatod őket?
Van vagy tíz-tizenöt olyan barátom, akit bármikor, bármiért felhívhatok. Látom, mennyire egyedül vannak azok az emberek, akiknek nincsenek barátaik. Én ezt el sem tudom képzelni, számomra nagyon fontos a barátság. Csodálatos a feleségeddel is otthon lenni, de a barátaiddal egész más területekre vezethetnek a beszélgetések, és hálás vagyok, hogy sok embert mondhatok barátomnak.
Melyek azok a fontos döntések vagy állomások az életedben, amelyeket sorsfordítóknak neveznél?
Isten mindig hoz az ember életébe olyan helyzeteket, amikor dönteni kell. Ezek a helyzetek is elsősorban találkozásokról szóltak. Én nem hiszek a véletlenekben, meg vagyok győződve arról, hogy az ember sorsa valahol meg van írva. A legfontosabb dolog a szakmai életemben 1987-ben történt. Vágsellyén laktam, szlovák környezetben. Magyarul csak a nagyanyámmal beszéltem, szlovák iskolákba jártam, semmit nem tudtam a magyar kultúráról. Aztán egyszer odakerültem egy magyar néptáncegyüttes próbájára, ki akartak engem próbálni, mint prímást. Megtanultam két ugróst és az volt az a pont, ami megváltoztatta az életemet. Mert amikor elkezdtem játszani és mögöttem megszólalt a brácsa és a bőgő, ott eldőlt minden. Akkor döntöttem el, hogy zenész leszek, addig nem akartam az lenni. Ott kaptam meg a löketet ahhoz, hogy a zenei világomat kibontsam és fejlesszem, mert akkor még romokban volt. Most pedig itt vagyok, s ez annak a pillanatnak is köszönhető. Aztán fontos momentum volt, amikor 1997-ben fölvettek a Szlovák Filharmóniába, majd elhívtak Luxemburgba játszani. Amikor beültem abba a zenekarba, azt hittem, egy álomba csöppentem! Abból a kis sellyei létből Rostropovich mellett zenélni, szinte felfoghatatlan volt. A nagy zenei világba akkor kóstoltam bele, és hatalmas szintlépés volt nekem. Majdnem húsz évig jártam oda, rengeteget tanultam, kapcsolatokra tettem szert.
Szakmailag ott fejlődtél a legtöbbet?
Igen, biztos vagyok benne. Ha magadba szívod azt az energiát és tudást, ami körülötted van, és persze te is fogékony vagy rá, automatikusan emelkedsz fel.
Dolgoztál zeneszerzőként, zenei vezetőként, játszottál zenekarban, alapítottál zenekart, most a VMK igazgatója vagy. Mindegyik szerepben megtaláltad magad, mindegyik komfortos volt neked?
Igen, és nem csak múlt időben, hiszen valamennyit csinálom még ma is. Nemsokára lesz egy karácsonyi szerzeményem bemutatója, most éppen Béres Attilának a Mephistoba szerzek zenét, utána Bagó Bercinek is. A napokban keresett meg a Budapest Táncszínház, hogy egy Toldit is csináljunk együtt. Mint zenész is megtaláltam magam újra, mert volt az utóbbi egy-két évben, hogy nem volt kedvem, ihletem, és úgy éreztem, pihentetnem kell a muzsikus énemet. Újra kellett töltődnöm. Nyártól viszont pörög újra minden bennem. Talán tudatosítottam, hogy ötven leszek, illene magam összeszedni és újra színpadra lépni.
Miből töltekezel?
A feladatból. Úgy működök, hogy ha kapok egy feladatot, sokáig tolom magam előtt, mert igazából nagyon lusta vagyok. Ám ha közeledik a határidő, akkor rákapcsolok. A módosított válaszom tehát, hogy én a határidőből töltekezem. Ha nincs dolgom, akkor viszont imádok semmit sem csinálni, teljesen ki tudok kapcsolni, mert ezt a sok információt, ami az agyamban van, ki kell üríteni. Állandóan megy valami film a fejemben. Sokszor éjjel is felébredek, és le kell jegyeznem, ami eszembe jutott, hogy ne felejtsem el, legyen az egy dallam, vagy elvégzendő feladat.
A család hogyan áll ehhez?
Nagyon jól, hála Istennek. Nagy az egyetértés, összhang. Viki is elfoglalt ember, beosztjuk, ki, mikor, mit old. Harmónia van.
Négy gyereked van. Mennyire tartottad fontosnak, vagy irányítottad őket, hogy ők is közel kerüljenek a zenéhez?
Én alapvetően nem szeretek ráerőszakolni senkire semmit. Nem ülök a gyerekem fölött, hogy három órát gyakoroljon. Azt vallom, a gyerek döntse el, hogy mit szeretne. Érdekes, hogy Lili lányomról mindenki azt gondolta, hogy színésznő lesz, ma pedig orvosnak tanul. Áron meg csak a focinak élt, szinte lenézte a népzenét, most pedig aktívan muzsikál. Tizenhat lehetett, amikor azt mondta, ő mégiscsak zenész lenne. Igaz, hogy hetente hordtam őt Pestre magánórákra, ennyit megtettem és ez olyan szépen beérett nála, hogy most opera szakra jár és készül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. A kicsik közül a nagyobbik, Bendegúz most abban a stádiumban van, hogy ki nem állhatja a zenét. Focista lesz, állandóan a labdát rúgja, ő igazi sportember. Bár én ennek nem igazán örülnék, de az ő döntése lesz. Benjámin, a legkisebb meg igazi színész. Szerintem benne nagyon erős a művészi véna, tehetséges, szenvedélyes, akaratos, tudja mit, mikor, hogyan mondjon. Az a lényeg, hogy amit a gyerekeim csinálnak, boldoggá tegye őket. Ez az én szerencsém is egyébként, hogy azt tehetem, ami boldoggá tesz. Minden nap kihívás, nincs két egyforma nap az életemben.
Látsz-e különbséget azok között a gyerekek, vagy akár felnőttek között, akik szorosabb kapcsolatban állnak a muzsikával?
Teljesen más értékrendet kapnak a zene által. Ezt hangoztattam itt is, amikor igazgató lettem. Az első dolgunk volt, hogy megalapítottuk a Komárom Táncműhelyt, ami mára olyannyira sikeres, hogy ide tartozni kiváltság. A lényeg pedig az, hogy azok a gyerekek, akik kapcsolatba kerülnek a művészettel, nemcsak szórakoznak, hanem a közösség révén gondolkodó felnőttek lesznek. Sőt, jobb felnőttek lesznek, akik hasznára lehetnek majd a felvidéki magyarságnak is. Boldogabb életük lesz, mint azoknak, akik ezt nem kapják meg. Elsajátítani, magadba szívni azt a népzenét, ami évszázadokon át szinte érintetlenül megmaradt, erős és megingathatatlan gyökereket ad az embernek. Aki pedig a komolyzenével foglalkozik és magasabb szintre akar eljutni, óriási erőfeszítésre, kitartásra, türelemre van szüksége. Ez olyan tartást ad, amit az életben maximálisan ki tud az ember használni.
Ezt tartod a missziódnak? A gyerekekkel megszerettetni a népzenét, vagy a zenét egyáltalán?
Nem missziónak tartom. Azt gondolom, az az életben a feladatom, hogy minél több minőségi kulturális programot kínáljak az embereknek, és megmutassam, hogyan lehet kulturális közeget építeni, és hogyan lehet hatni azon keresztül az emberek gondolkodására, ha többet, jobb minőséget kapnak, mint egyébként a rádióból vagy a tévéből megszoktak. A Fonográf Fesztiválra is igyekeztem éppen ezért olyan előadókat hívni, akiket talán igazgatóként nem feltétlenül, mert nem rentábilis. A feladatom viszont az, hogy ennek ellenére is hívjak olyan előadókat, akik tovább éltetik azt a kultúrát, amelyik ösztönöz, gondolkodásra késztet, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Hallgassunk valami szépet, utána meg beszélgessünk róla. Sosem foglalkoztam azzal, mennyire populáris egy zene. Én nem fogok olyan zenét sem csinálni, ami épp most divatos, hanem olyan zenét kínálok, ami azt mutatja meg, hogy én ki és milyen vagyok, hogy engem lássanak, halljanak a zeném által. Mindig önmagam akarok lenni a színpadon is. Nem fogok trendekhez igazodni. Éppen ezért voltak olyan programok, amelyeket be sem engedtem ide a kultúrházba, pedig biztos sok pénzt kerestünk volna, de van egy szint, ami alá nem megyünk.
Hogy látod, van igény a magasabb szintű kultúrára?
Változó. Hosszú folyamat, amit négy éve kezdtük tudatosan Komáromban. Van, ami elért a közönséghez, van, ami még nem. Azt szeretném, ha olyan intézményt tudnánk kialakítani, amelybe azért jönnek az emberek, mert az adott produkciót itt tekinthetik meg, és ez garancia a minőségre, a tartalomra és a maradandó élményre. Most sajnos azt a kort éljük, hogy aki nincs a tévében, médiában, az nem jó. Szóval, mondhatjuk, ez az én misszióm, hogy a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központot feltegyem Kárpát-medence kulturális térképére. Lehet, naivnak hangzik ez a mai világban, de nem fogom feladni.
Amikor te a színpadon játszol, milyen érzések vannak benned? Mit akarsz közvetíteni, kiváltani az emberekből?
Érzéseket. Szeretem, ha a közönség soraiban látom a örömet, boldogságot és a könnyeket a szemekben. Szeretem, ha az emberek tudják követni a gondolataimat. Ha azt, amit onnan fentről kaptál, úgy tudod átadni, hogy érthető legyen a közönségnek, az az igazi művészet. Úgy gondolom, a művész és néző kapcsolata egy szövetség. Egyik a másik nélkül nincs.
Fontos, hogy odamenjenek utánad, vagy az a fajta művész vagy, aki elvonul a produkciót követően?
Igazából azt szeretem, ha a sikeres koncert után leülünk, és egy pohár bor mellett megbeszéljük az előadást. Fontos, hogy a színpadon túl is együtt lélegezzünk.
Mik a terveid a következő ötven évre?
Nem szoktam tervezni. Mindig hoz az élet elém feladatot és azt megoldom. Nincs jelenleg olyan cél sem előttem, amit el akarnék érni, vagy megugorni, hacsak nem az, hogy az Esszencia zenekar második CD-je minél több emberhez eljusson. Mert olyan dallamok vannak rajta, amikről eddig beszéltem. Érzéseket vált ki és elgondolkodtat.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
